Aki még szereti a régi szobák |
bús, skófiumbőrös asztalait; |
vagy fehér leányok nagy kerteken át |
szálldosó esteli lágy dalait; |
s akit megkínzott a szent szerelem, |
egy-két szót az szóljon velem! |
|
Aki csak nézi az ablakokat |
s a paloták sorait estefelé; |
s mély kriptát keres, hogy csöndes szívét |
halotti fehérbe temesse belé; |
s aki tudja, hogy mi az: egy lány, |
az szomorún nevessen rám! |
|
Aki nagymesszire vágyakozik |
s csak a távoli dalokat hallja; |
s aki sebes ajkon, szíven és kézen, |
az egyszer a szemembe nézzen… |
|
|