I.
A szűk Könyök uccán hazamegyek, |
|
Békevirágok e szürke kövek |
|
Züllenem, hullanom rendeltetett |
|
Hajnali percek szemeznek alá |
s a harang a szívükbe sikolt. |
Istenem, sok bánatom volt! |
|
Keresztények űztek, csúfoltak zsidók. |
És a nők se szereztek nekem semmi jót. |
Eldobtak, mint az odvas diót. |
|
Húsz évvel szerettem, húsz évvel vakon, |
ma sápadt és zord halovány alakom: |
istenem, a szívedbe lakom. |
|
Nincs éjjelem, nincs és nappalom sincs, |
csak e hajnali ég, csak e kék… |
|
|
II.
Későn fekszem és későn kelek |
és mindig előttem a lépcső. |
Katonás, szigorú, furcsa jelek |
s oly messze még, messze a végső. |
|
Fel is út szabadon és le is út, |
mért megyek fel és miért le? |
Életem lépcsőin meddig megyek, |
míg választ kapok e miértre? |
|
S az idegen, szomorú hónapos szobák! |
A falakon Krisztusok, bús Máriák |
és pókhálós, céltalan szomoru szegek – |
egy sorba ütött be a sors veletek… |
|
Mindég ezek a bús emeletek! |
|
|
III.
Mint játékbabák csöpp fején a kóc: |
úgy gubbasztok ártatlanul és barnán. |
Tavasz, nyár, ősz, tél meg-meglátogat, |
telet, esőt, havat, vihart kavar rám. |
|
Némely napom sötét és bömbölő, |
mint völgyben álló ágyúk rekedt torka. |
Ó, istenem! kis szolgádat a lét |
a sorsok jeges árkába sodorta. |
|
|
IV.
Szép életem, te távozó lét, |
visszaadok mindent néked: |
bársonnyal sebző bánatszövedéked, |
szerelmed s sok más tövises éked |
|
Mindent: Meát is visszaejtem |
mélyre hajolva, bágyatagon. |
Szép életem, vedd vissza őket, |
|
Szép életem, üdvözlöm halkan |
mely forró tüzzel lenditette |
forgó kerekem pergő szijját. |
Távozz jó szivvel kegyesen. |
elfáradt csók a fáradt ajkon – |
szállj messze, könnyen, vidoran |
s apadt szemem s vásott fogam |
ne lásd, hogy holtra-csukva tartom. |
|
Esetten, félszeg ferdeséggel |
életem cipőjét félretapostam |
s most lengek az őszben, a rőt avarosban: |
S nem tudhatom, hogy én-e, |
vagy életem, ó nagy isten, |
az, aki adós, hogy segitsen |
e furcsa és nyugodt halálban?… |
|
Mert ó, jaj, én mindent megtaláltam! |
|
|
V.
Most minden ház terített fehér asztal, |
üdén kacagnak a hálószobák. |
A lomha párnák ráncait a lányok |
királyfiakkal teliálmodák. |
|
A színes szőnyegen mezítlen lábak, |
lecsúszva batisztholmik, mint a hó, |
S a frissen ébredt emberek szivébe |
belézümmög a kedves kandalló. |
|
A tiszta fehérbóbitás cseléd |
dalol s asztalt terít a nagy szobában. |
Ezüstcsészék és apró kanalak |
állnak sorba piros keze nyomában. |
|
Párolgó kávék és kövér tejek |
himbálóznak az ajkak bágyadt szélén. – |
Ó, istenem, most reggel van megint, |
csak én állok az éjszakában. Én… én… |
|
|
VI.
Most lányok ülnek sok kis hintaszékben |
sok kis szalonban a kályha előtt. |
Acélmívű csipőjükről az éjjel, |
mint őz a hegyről, szökdelve lejött. |
|
Apró lábukat hajtják dús keresztbe, |
fehér nyakuk villogva andalog. |
S amíg a kályha langy mézét beszíjják, |
álmot szőnek a reszketeg tagok. |
|
Álmot szőnek, szerelmest, de nem rólam, |
és nem én vagyok már a százszorszép. |
Kis lábuk dús keresztje nem enyém már, |
és nem enyém a sok kis hintaszék. |
|
És őszi köddel zúzmarázott ajkam |
nem zárják már le csókok titkosan. |
A meleg és illatos reggel fénye |
a szememtől mind messzebbre oson. |
|
|
VII.
Délelőtt – ezt ritkán látom – |
úgy megszépül rossz kabátom. |
mintha rajt csak álom járna; |
|
Álmélkodva, halkkal lépek, |
halkan lépek, mint a pap, |
Halkkal lépek s meglóbázom |
s száll a füst és száll az illat |
|
Hát ez itt a színes élet, |
mely összeforr s szerteszéled: |
Itt szórtam el annyi ékem, |
s itt vesztettem újra el, |
mely most zsongva rámlehel . . |
|
Egy leánynak, örökszépnek |
És kerülve mindég beljebb, |
finom urak s nők, ti szentek, |
szeressétek egy-két percre |
|
Én alunni szoktam máskor, |
szűz nyugalmat, tiszta békét, |
|
Hogy mulat és hogy nevetgél |
És a házak milyen büszkén, |
porig égett szívek üszkén |
|
mert mögöttük kis szobákban |
száz riadtság s döbbenet; |
mert mögöttük száz szobákban |
itt van, itt az ucca vére, |
|
Ezer szoknya bomlott kelyhén |
Ringva reng a selyemszoknya, |
|
Délelőtt – ezt ritkán látom – |
hogy megszépül rossz kabátom. |
mintha rajt csak álom járna. |
|
|
VIII.
Szívemnek dohos udvarában |
egy őszi verkli játszik halkan. |
A kis cselédszobába fekszem |
és azt hiszem, hogy rég meghaltam. |
|
Kis névjegyem az ajtófélfán, |
valaki ráírt egy keresztet. |
S egy kéz búsul a rézkilincsen, |
mely magához sosem eresztett. |
|
Az ablakfüggöny vérbe mártva, |
Fölöttem egy szenteltvíztartó, |
halott kezeim el nem érik. |
|
Mezítlen lábú kis cselédek |
osonnak el, a léptük hallom. |
Vizes korsójuk összecsendül |
élettől szomjas, ifjú hangon. |
|
Meg-megállnak a verkli mellett, |
keblükben pénzért kotorásznak. |
S az őszi verkli fülledt lázban |
csöndet játszik a téli háznak… |
|
|
IX.
egyszer nékem is nyiltál! |
|
Anyám: régholt urasszony, |
boldog volt tán egy percre |
De jött egy még puhább kéz: |
|
|
X.
Lelkemnek halvány gyökerei, |
megkeseredtek, s mint halálvirág: |
|
Bús percek titkos rejtekén, |
mint polcon régi könyvek, |
még hív egy íz, egy korty, egy csók, |
|
de én már élni nem tudok: |
szent titkok megkötöttek; |
|
És fölszíttak a csillagok, |
ott szám már áment mondott. |
|
Számban a halál tört ize, |
|
|
XI.
Olyanok nékem néhanap az esték, |
mint régi utcák, ahol sokat jártam. |
A kivénült fák lombokat hazudnak |
s én büszkén lépek a süppedő sárban. |
|
És némely ijedt gondolatom olyan, |
mint egy-egy ismerős szobor a múltból, |
kicsiny falukban, hol nagyokat néztem |
s az arcom bámult rám a láncos kútból. |
|
S egy bús versem, egy-egy betű irásom |
utcát, szobrot úgy zár el épp előlem, |
mint rács a holtat méla temetőben… |
|
És hasztalan sok hívásom, sírásom: |
nincs más, csak esték, esték, esték vannak… |
S ki este jár emlékek közt, jaj annak! |
|
|
XII.
Jövel, szivar, te szájam barna hídja, |
te híd magam és enmagam között: |
mely fodrok-bodrok kontyát kötözöd |
avíttan fényes, tört hajszálaimra! |
|
Egykor atyámnak piros ajka tartott, |
míg téli estén rámrebbent a füst. |
Haján ott kószált már a bú-ezüst, |
mint holdsugár, ha ér alkonyi parkot. |
|
S ma, hogy kékfinom bóbitád belep |
s elandalít sok eléretlen révbe: |
úgy szeretnék egy fiút magam mellé, |
|
ki, – mint én voltam – bátrabb, éberebb… |
S míg apjának nevezne, csókot kérve, |
számból szelíden a szivart kivenné… |
|
|
XIII.
Most nézzetek ide: rossz szalmaágyon fekszem, |
falak csatasorában, sötéten, valahol. |
Valami: csendnél mélyebb, szivemre ömlő mély csend |
a padlóból s magamból a fülembe dalol. |
|
Öregidő a társam. Már régen elmúlt éjfél. |
Most vagy megdöglök itten, vagy megvált egy csoda. |
Anyám, gyermekszerelmem, be kár is volt, hogy éltél |
s hogy élek: árva kerted behavazott pora. |
|
Mert kövérhúsú rózsa bimbózott bennem egykor, |
rajt szent égi írással, selyemszálon: neved. |
De hűs leveleimre már őszi eső csorgott, |
s rájuk ültette zordul a kietlen telet. |
|
Most, derékig a télben, anyai dús melegség |
lombozatába nyújtom: régidőkbe, fejem. |
Most fanyarul szitál rám emlékek napsütése, |
ez átkozott, ez ólmos, e sötét, bús helyen: |
|
hol temetkezve foszló, kopott ágyiruhákba, |
testem elúszik halkan szegény vizek felett. |
Beolvadva a csöndbe, mint apró állomáson |
egy fáradt vonat füttye, mielőtt este lett. |
|
|
XIV.
Érzem, hogy mindenemet megbontó fájdalmam |
nevetséges, mint Aesopus torz keze vala. |
Érzem, hogy szörnyü ember lehettem volna én, |
de reám ült a bánat, sorsom bús madara. |
|
Mert lássátok, tudom: beteges és hazug |
hallucináció, hogy nehezebb enyém, |
mint bárki másnak gyásza, siralma, bús szive, |
s hogy méltóbb lehetnék sok másnak a helyén. |
|
Mert lássátok, tudom, ó, kérkedőn tudom: |
sziven a bú bimbója s ihlett melódiás |
a férfi hördülése s a sáppadt nősikoltás. |
|
De szánjatok nagyon, félve kerüljetek! |
mert szemem, szájam rajza lágyabb, mint a tiétek. |
Olvadt viasz-szobor, formája már alélt, |
mert végtelennek szánt viaszlelke kiégett. |
|
Az én szemem, szegény, idétlen zord gyümölcs, |
mit meg nem édesítnek se füszerek, se mérgek. |
S feneketlen, lidérces, babonás kút a szám, |
hol szentekké fürödnek kisérteties férgek. |
|
Ha majd ez égi rajzot, mely arcomon pihen, |
a végső perc kihuzza a nagy isteni szénnel: |
akkor leszek magános, mint hangtalan vadon, |
akkor leszek hatalmas és érett, mint az éjjel!… |
|
|
|