S az ember odajut görcsös szivével, |
hogy gyönyörűt álmodik minden éjjel, |
ahol az ég kinyílott, oda ér el. |
|
Ha ősz szálat lel a hajában, |
kitépi és csókolja lágyan, |
mint – akiért lett – a lányt hajdanában. |
|
S mit évek óta nyűtt, – a vén zsakettet, |
gondozza, félti, bárha vedlett, |
mint ősz anyó egy régi kertet. |
|
Az uccán, mint egy vőlegénynek, |
szemei furcsa fényben égnek, |
mintha menyasszonyt keresnének. |
|
A kávéházban úgy ül ő le, |
minkéntha várna ifjú nőre; |
virágokat vesz nyakra-főre. |
|
És éjjel, félig égve, félig fázva, |
sietve megy a lázas indóházba, |
szegény, bolond reményekkel parázna. |
|
Ha egy vonat befut rekedt iramban, |
ő vár legelül kopottan, hivatlan |
és bámul, ha egy rőt szikra kipattan. |
|
|