Ezt a kis életet, e rangtalant, a világtalan világot |
tudom: most már csak hirtelen és hangtalan, |
vívódva a régi órák rémével, a szerelemmel, csókkal. – |
tudom, hogy púppal, sebbel s mankóval kell leéljem, |
|
mert mindez születéssel s a szívott tejjel jár; |
s ki resteli a púpját: akassza fel magát, |
vagy messe ki husából a ferde-konok csontot, |
mely úgy megszégyeníté, mint szűzleányt az apja, |
|
ha becstelen találja egy őszi lugas padján, |
hol csókok, kéjek, estek és züllött szoknyaráncok |
egy emberélet fényét lomhán lefüggönyözték |
s örökre eltemették; – tudom, hogy már kihulltam |
|
agyamból, túlmegérve s a piszkos földre estem, |
ahol a gondos gazda nagy ponyvát terített ki |
s ott sok ízes gyümölccsel kerültem egy szatyorba; |
s egy álmos jóllakott lány szája helyett vett kézbe. |
|
És ott halálra morzsolt, míg messze-messze nézett… |
|
|