Most már te: szivem szerelme, édes, |
csak andalogj a téli uccán, régi multon. |
Takarjon bundád selyme s drága préme |
meleg nyakadra biztatón simuljon. |
|
Ugy járj itt a hasító hidegben: |
feszes, finom asszonyruhák parfőmös halma, – |
idegen, vad férfiszemektől áhitottan: |
egy régi, bús ember vesztett hatalma, |
|
ki majd a decemberi hóba lépek, |
nyomomba nagy fekete út marad utánam. |
És némán iszom teák langy zamatját, |
mely csókjaid idézi, csöndes számban. |
|
S remek csipőd s meleg nyakad, az áldott, |
mint örök hóval fedett halálosztó hegyek, |
ugy csillannak majd elborult szemembe |
s messziről intnek, hogy néma legyek… |
|
|