Gonosz, kegyetlen hatalom, te könnyű pára, |
mely tolakodva felszívódsz szivem falára, |
te sárga folyadék, te nehéz parfőm: |
úgy égsz szivem fölött, mint egy pazar főn |
a sárga glória egy régi hervadt képen. |
S e képet össze már hiába tépem, |
hiába végezem ki biggyedt ajkát, omló mellét, – |
nem halhat úgy meg, hogy te meg ne tennéd |
az élők közt a legéltetőbb nőnek! |
|
Gonosz, kegyetlen hatalom, te élő pára! |
ki lobogóul lépsz a süppedt várra, |
hogy győzelemnek lássék, ami szégyen, |
hogy minden multat beárnyékolj szépen |
hogy rothadások mély ravatalánál, |
mint tömjénfüst, oly biztatóan szálljál. |
Hogy mindennap egy egész élet fájjon, |
hogy úr legyek, hol szolga nincs, a tájon! |
|
Te, édes sebek összerévedt nedve, |
te, fúló torkok vérbe fojtott kedve, |
mily olcsó kalmárkéz, amely kitárul, |
hogy nők hajáról, kis drogériákbul, |
mint meleg zápor nyári zivatarban, |
mindenkit érj, ki bambán, avatatlan |
kezére csöppent vagy a síkos mellre… |
az én illatzenémet énekelve. |
|
Áhítlak: dögvész, hullák! Lenne dögvész! |
S míg a halál az élet lapján böngész: |
egyedül én, feküdve egy pazar főn, |
rikoltanám: most kifogyott a parfőm!… |
Most én vagyok: én és a könnyű pára, |
mint drága vér, hull egy halott hajára… |
|
|