Nagyságos élet, hajolj le fölém, |
hogy homlokodra tapasszam az ajkam. |
Mint amikor a tágszemü, szomjas bölény |
megakad a vad erdei gazban. |
|
Vidéki városok vendége, szegény: |
egy talpig elfáradott költő, |
most egyetlen könnycseppet hullajt reád, |
egy könnyet, mely egy életet elöntő. |
|
Úgy érzem, uszályod már terhesebb, |
semhogy tovább is hordjam utánad |
s fáj látnom finom, fehér bokádat… |
|
Eltörpültem. Rajtam már nem nyílhat seb! |
Egy züllött zseni utolsó forintja vagyok, |
mit átnyujt egy szegénynek s a szeme ragyog… |
|
|