Mióta tél van – kegyetlen kisasszony, – |
ha gondolok rád: olyan, mint a mák, |
e gondolat, egy mákonyittas párna, |
mely sülyedt, süppedt, illatos, fonák. |
Mely bús vonalba gombolyítja össze |
fejem s a rajzot, amely rajta ül; |
s amelyen mákvirágszirom a bársony |
és tikkadt nyári szellő rajt a tüll. |
|
Ha gondolom: ma már enyém lehetnél – |
szemembe apró gyíkok fekszenek |
s egy ismeretlen ópiumvilágból |
felém zúdulnak zöld álomszerek. |
Ha gondolom: tán épp ez éjji percben |
elért volna egy néma lüktetés – |
mint mákszemek a forró nyári földön: |
úgy perg a vérem, e késő vetés. |
|
S én gondolom. És horpadt homlokommal |
s agyammal összerázom a neved. |
Így rázza fel a leglázasabb órán |
a mérges orvosságot a beteg. |
Fogam közé veszem sziszegve, szólván: |
fanyar hatalmad egy egész világ! |
De bódulatos rossz halálra küldöd, |
ki mélyen néz beléd. Akár a mák. |
|
|