Titánok volnánk mind, ha lelkeinket |
nem nyomná átkos, szörnyű félelem, |
mely bekopogtat minden éjjelen. |
|
Mikor halál elé hajlunk az ágyban |
s imánk, mint órjás isteni lakat, |
lezárja bennünk mind a múltakat. |
|
És minden reggel újra kiterítjük |
a vágyaink az élet asztalán, |
miknek virágja csipkedő csalán, |
|
mely megújra feltépi sebeinket, |
amikre balzsam seholse terem, |
mert nyílásuk az örök végtelen. |
|
Rajtuk keresztül isten izenetje |
vigasztalóul szivárog reánk. |
S csak áhitozni tud titáni szánk. |
|
|