Ó, hagyjatok magamra a halottal, |
ki én voltam és ki örökre elment. |
Engedjétek, hogy megsirassam őt, |
az elköltözött kedves ismeretlent. |
Csak én tudom, hogy mily szomorú volt, |
mennyit könyörgött s mily szelíd szavakkal. |
Most ott ragyog feje fölött a hold, |
amelynek olyan búsan udvarolt. |
|
Ti nem tudjátok, hogy ki volt s mi volt ő, |
és mikről álmodott és mire gondolt. |
Ti nem láttátok elsuhanni őt |
gyászos kabátban, mit szorosra gombolt. |
Nem hallottátok hangját meg soha, |
némán beszélt és túlvilágiakkal. |
Most nyugalmas és jó az ő sora. |
Nem űzi már a vágyak ostora. |
|
Már nem akar a tornyon lenni zászló, |
se dühös szél, mely lobogót leszaggat. |
Belátta már, hogy gyenge ő nagyon |
repülni ott, ahol mások szaladnak. |
A szél leverte – nem panaszkodott. |
És jött a villám, kigyullad az égbolt, |
szive megégett – nem panaszkodott, |
és eldobta ő a vándorbotot. |
|
Én a vállamra kaptam éji órán: |
oly könnyű volt és két karja lelógott. |
És lábujjhegyen elcipeltem őt, |
a tönkrement urat, a vézna grófot. |
Ó, hagyjatok most magamra vele! |
Szegény, mindenre vágyott s mit se ért el. |
Szomjas szája jajokkal volt tele. |
Úgy sajnálom, hogy meghalok bele. |
|
|