[UTAZÁS]
…Vonaton ülni… ifjan… gondtalan – |
fantáziának szent szenzációja. |
A sorompók közt szárnyak szállanak |
s reményt lenget felénk egy messzi gólya. |
Egy vonatablak az egész világ, |
hullámos hegy, völgy, temető, virág |
és hajladozó apró emberek; |
csöpp bokréta egy egész nagy berek. |
S a búzatáblák: egy-egy meleg hullám – |
halálig nézném ó, és sose unnám… |
Csak még oly könnyü lenne s olyan gazdag |
az életem, mit telek behavaztak… |
|
Villámra járó, boldog panoráma! |
Az ég nagy kékje, körül apró ráma, |
amely ütemre keringőt dobol; |
ó, szent ütem, ma nem lelem sehol. |
|
„Nagy úr leszek!…” így bíztat a kerék; |
egy villa fut el… „Szép leszek, derék…” |
Az ablak mögött szép fej kandikált. |
A konduktor egy kis falut kiált. |
A kar szinte kinyúl a sárga holdér'… |
Ó, mester, drága költő, halott Baudelaire! |
Az úti füstnek részeg illatát |
és mámorlázát csak te tudhatád! |
|
Ó, utazás!… Hogy száll a szomju lélek! |
S bebú kis kőkerítések között. |
És újra föl a fecskefark nyomában, |
mely a felhőkkel összeütközött. |
Piciny major kacsái és csibéi, |
picinyke élet törpe kis cselédi |
csipogva járnak; gurul a vonat. – |
Egy ifju költőt vitt el hajdanában, |
ki ottan ült a kupé ablakában |
és ölelte a szeráf-dalokat. |
|
És ifjú vállát bőrtámlának vetve, |
a tornyok fölé szállni vitte kedve, |
vagy vére, – ami úgyis egyre megy; – |
s alatta lángba borult völgy s a hegy. |
Mellénye bordóselyem, furcsa jószág; |
cigányok hordnak ilyet, furcsa-kószák, |
kik azt akarják, hogy a szív felett |
úgy lássák, hogy a vérük megeredt… |
Még akkor hosszu hajat viselt, kondor |
fürtzuhataggal, amely kéklett olykor |
a fekete szín kormos fényiben – |
(e mély szín már a múlt ködén pihen.) |
S nyilas harisnyát s félcipőket lakkból: |
így lépett át a pesti rossz csatakból |
a hűs vidék ölére, bágyatag… |
Nyíl a harisnyán,… a szájon… a szívben |
s mérges nyíl szúrta át a vágyakat. |
|
[A KIADÓ]
… Dolgozni ment. Elment dolgosnak, jónak. |
Pénzt izzadott a sóvár kiadónak, |
ki szép házának erkélyén pipált |
s a költőnek pár forintot kinált. |
A költő elfogadta, zsebretette |
és el is verte mind, még aznap este; |
csak egy kisarany maradt – s vacsorára |
csokrot kapott a kiadó leánya. |
A kiadórul ki tud szép mesét! |
Ő érte van a hűség s szendeség |
az ifjú költők szája szegletén. |
A kiadó hatalmas egy legény! |
… Megöltek egy cselédleányt… Kis riporter, |
rohanj… s aki útadba áll, tipord el! |
Milyen a seb? az arc mily pózba van? |
ki volt babája?… tudd meg pontosan! |
A cukrászdában asszonysereg kávéz: |
siess oda, légy élelmes, te bámész! |
Miről beszélnek? és ki kit szeret?… |
Megtudni: hív a lelkiismeret. |
Aszfaltvállalkozás is van s a város, |
ha zápor hull, oly undok, olyan sáros: |
mi lett a pénzzel, vajj' ki ette meg? |
Vezércikknek lesz e téma remek! |
|
És sorba így van ma és így volt régen: |
mi van a megyén és a rendőrségen! |
A nőegylet min töri kis fejét! |
Riporter menj, tudd meg a velejét. |
Hisz kapsz majd érte vagy hatvan forintot – |
s a kiadó leánya rádkacsintott… |
… ez nem csekélység – nagy kitüntetés: |
egy riporterhez méltó fizetés… |
… S a kiadó megint új házat épít, |
vásárol gépet, helyiséget szépít. |
A lánya hozománya – mondják – máris |
a zsidólányoké közt maximális. |
|
[A NYOMDA]
… Dolgozni ment. És vígan dolgozott. |
Néha a halálról gondolkozott, |
korzón, szinházon s hídon menve át, |
s látván az urak könnyű hintaját. |
Selyem napernyők között fázva sétált |
s összehuzódva, mindég a szivén hált; |
a betegségre szegény így jutott |
s – bár későn már – az orvoshoz futott. |
Az orvos, áldott, jó vidéki doktor, |
eltiltotta az éjjeli dologtól |
s a nőktől: szóval önmagától őt. |
S a vére apadt és a baja nőtt. |
És ismerős lett lassanként a nőkkel, |
a balga barna s szende szőke főkkel; |
szerették őt, a szőkék legkivált. |
S ő nem talált egyikben sem hibát. |
Adott időt, pénzt, egészséget, verset; |
ahány csepp vére hullt el, annyi vers lett. |
És éjidőtt az ablakok alatt |
a holddal együtt ő is fennmaradt. |
Vagy tíz évig nem aludt sose éjjel, |
a nyomdaszagot szívta szenvedéllyel |
és figyelte a kerekeknek tompa |
zenéjét, amely szívét összenyomta. |
A gépek széles szíjján végignézett, |
a szíjjak között zöld méreg penészlett: |
a nyomtatott betűnek mérge ez, |
melytül a lankadt lélek éledez. |
|
Ó, hányszor volt ő éjjelente lankadt, |
míg politika nyargalt az agyán! |
Kis papírlapra kis rímeket rótt fel, |
a szíve szétnyílt s zokogott: anyám!… |
A fiatalság jutott az eszébe, |
az ifjúságnak első korszaka; |
az első rózsa és az első szépség, |
az első láng, az első bor szaga. |
Az első ruha, a fekete bársony |
és a kihajtott gallér, kézelő; |
a nap tüze otthon, a kerti hárson |
s a hold, az udvaron benézdelő. |
A pince mellett a fehér napóra, |
mit gyerekkézzel ő maga csinált. |
Zongoraszóra, lágyan altatóra, |
mely behálózta a hűs délutánt. |
S a diófa alatt a kis lugasra, |
melyen a zöld oly dúsan remegett; |
s a széles, hűvös, szalmás kocsiszínre |
az udvar alján, lent a kert megett; |
hol régi hintók álltak, rongyos, ódon |
zöld posztójukkal búsan, hallgatag… |
Ó hányszor ült föl a keshedt ülésre |
és átutazott nagy világokat!… |
S a kerekeknek álló némasága |
s az ostornyélnek bús, üres helye – |
s a kerítésen át a derűs, sárga |
borsónak áldott, kövér hüvelye. |
S a krumpliföldön a madárijesztők |
rongyos zsakettje, merev karjai. |
És messziről a kanizsai gőzös |
vidám füttyét oly jó volt hallani… |
És kétsorban a kukoricagórék! |
ó, hogy izzott a rekkenő meleg. |
A szemétdombon cserép csillogása, |
odébb egy kövér macska őgyeleg. |
A szomszédban a füstös kovácsműhely, |
a fényes üllőn füstölög a vas. |
És peng a hang a forró délutánban – |
s a diófa oly néma, oly magas! |
A konyhában a cseléd nótát dúdol, |
edényt törülget, haja szétterül. |
(A nagy, zöld hinta lóg a négy vasrúdján, |
a buja zöld fű éri kétfelül.) |
|
És a kavicsos úton jő egy vándor, |
szakálla ősz és görnyedt háta bús. |
Leültetik a kút szélire szépen, |
kerül kis főzelék, falatka hús. |
És ottan ül pihenve s olyan boldog, |
az izzadság veri a homlokát. – |
S a forró nap mind lejjebb, lejjebb csúszik |
és búcsúzkodik a zöld lombon át… |
… A fiatalság jutott az eszébe |
a redakciós éjjelek ölén. |
A kibérelt toll szaladt a kezében, |
ez volt a rang, a cím, az álfölény. |
S a kéziratpapírnak nagy csapatja |
úgy várt reá, mint holtra varju vár. |
Igy ismerkedett meg a költő-sorssal |
és lett csapongó bihari betyár: |
kinek bölcsője lent, Zalába ringott, |
a muraközi sivár lápokon; |
aztán Kanizsán studirozott hetykén, |
és látta, hogy nyílik meg száz pokol. |
S húszéves korban jutott Budapestre, |
hol minden hájjal őtet megkenék; |
és Váradon kissé magára eszmélt, |
míg szíjj alatt pörgött a gépkerék… |
|
[Nagyvárad]
Ó Várad! város! városa szivemnek: |
hírnévben, csókban első állomás! |
Garasos vinkók, első részegségek! |
Kis csapszékekben feslett áldomás! |
Kiadóhivatali szép kisasszony, |
ki pénzre, csókra nyujt előleget… |
A költő ezért sokszor kísérgette |
hazafelé a Kőrös-híd felett. |
És a kisasszony megkérdezte olykor: |
– Mondja, magának nincsen senkije?… |
– Imádom magam… – szóltam -, de szerelmes |
ezenkívül nem vagyok senkibe! |
Ó, hogy kacagott erre a kisasszony, |
a kacaja elszállt a víz szinén. |
A kapu alatt összenéztünk percre; |
én, a csapongó – ő, a kis szirén. |
És másnap este a haragost adta, |
mily kedves is volt s milyen büszke én! |
Magát már hazakísérni se hagyta; |
én kalapom levettem könnyedén. |
S egy óra mulva – ablakánál álltam |
és megcsókoltam kinyújtott kezét; |
s az uccalámpa megmutatta nékem |
már öregedő, fonnyadó fejét… |
|
S mikor – sokára – nagyszerelmes lettem |
(mert belémnéztek gyöngéd lányszemek), |
hozzá szaladtam, ő volt a legelső, |
akinek elmondtam, hogy szeretek… |
|
[A Kékmacska]
A Kékmacskában volt egy sötét, kis zúg, |
ott volt egy asztal, négylábú, kerek. |
Ma tán valahol égnek fordult lábbal |
valami szemétdombon hentereg. |
Ott ittunk reggel ködösszínü törkölyt |
s az ég violaáldást hinte ránk. |
S este piros levébe jött a pörkölt – |
ó, hogy nyílott meg szájunk, a falánk! |
A paposarcú, tűzszemű poéta, |
velünk volt ő, a réveteg Juhász; |
félénken nyúlt az ételhez, italhoz, |
örökös volt a homlokán a láz. |
Fekete nyakkendője félrecsúszva, |
a hangja halk, mint gitárpendülés. |
A szó úgy rándult az ajkárul vissza, |
mint pirosbélű sebből szörnyű kés. |
Vékony kezét a vajnak sárgasága, |
zsakettjét évek fénye ülte meg – |
egy kis törékeny porcellánszobor volt, |
minőt vattásdobozban küldenek. |
Aprócska lábán, melynek lépte lassú, |
cugoscipő volt, komor lábbeli. |
Sosem volt gomb a tarka kézelőben |
s ez olyan nagyon jól illett neki… |
… Szegény költőm, te vérbeli barátom, |
mindennek immár tíz esztendeje. |
S mindezt olyan kísértetien látom – |
és nem tudok mit kezdeni vele. |
Hova tegyem emléked, amely drága, |
szivembül, mely már nem soká dobog? |
Ó, mért porlad el gyarlandó szivünkkel |
sok öröknek szánt, színes, szent dolog… |
Ott szállnak még a Kékmacska vidékén |
a ritmusok az éjbe valahol: |
„A kocsma pállott, kék ködében |
lócán ül Villon és dalol…” |
És hogy búsultál a mások bajáért! |
És hogy fájt néked a „tavalyi hó!” |
A pénzed vékony volt, mint tündérhajszál |
s életed igaz költőnek való! |
|
És verseket írtunk az öröklétnek; |
hívott a „Holnap”, világpezsdülés! |
A költészeté lett egész mivoltunk, |
agyunk s szívünkben minden rezdülés. |
És éjjel, ha a gyertyaláng kialvó, |
fáradt magjába szemem bemeredt: |
mint egy gigászi sötét kőkoporsó, |
oly ingatag s bús volt az emelet. |
És derűs idők és a hosszú séták |
a korzón gyöngyös topánok nyomán. |
És puffogó szók, szikrázó rakéták: |
a szívben bókbul könnyű rakomány. |
Helyi szenzációk szép asszonyokról, |
kis színésznői pikantériák! |
S a főpincér, ki holnapig ád kölcsönt… |
és sok hitelre vásárolt virág… |
|
És a vasárnapdélutánok ólmos, |
öngyilkolásra késztő súlyai; |
mikor a könyvet fázósan becsukjuk |
és ásitozva nyitjuk újra ki. |
S míg kint a napban sétál a közönség |
– mert, ó, a világ nagyon jól forog -, |
a spalettát bezárod néma daccal |
s a villanyt enyhülten felsrófolod. |
És kis szobád egy angyalszárnyú bárka, |
melyen magányos vízre evezel; |
hova nem ér el földi hangok átka, |
hol minden jónál áldottabb leszel. |
Levetkezel s mint kisgyerek az anyját, |
hűs vánkosodat szomjan öleled – |
s az elhagyottság kíntornája fölsír |
az ágy alatt és a plafón felett… |
|
S a nappali világnak sugarából |
a kulcslukon át tőr szalad beléd, |
szivedbe szúr, menekvés sehol nincsen – |
s egy bakanótát dúdol a cseléd… |
Felöltözöl… Cigarettára gyujtasz… |
A pénzed nézed… pár ezüstdarab… |
Fölmarkolod, nadrágzsebedbe gyűröd, |
kezedben ég a ronggyá gyűrt kalap; |
ki, ki innen a sötét, bús szobából, |
mert ez se jó, mint nem jó semmi más! |
Igy vándorolsz magadtul önmagadhoz, |
a lelked fáradt és hisztériás. |
És fáradt szomjúsággal mész az uccán |
és nincs ital; léleknek ajka nincs! |
A csillapító halál után futsz tán… |
És nincsen erőd, hogy feléje ints. |
|
[Alkohol]
És ilyenkor, hogy önmagad feledjed, |
hogy magad elől magad eltakard, |
csak egy a biztos és hűséges fegyver: |
palackba zárva, nesze, itt a kard! |
Vágd fel vele a kínban összezárult |
két ajkadat, hadd égjen a pokol! |
Ilyenkor jó a nyelvre a savanykás, |
a szívre meg az égő alkohol. |
Sarokba bújsz, hol meg nem láthat senki, |
csak egy pohár, mit csókod tüzesít. |
És tűzbe röppen két szemed bogárja, |
míg torkodból szivedbe tűz esik. |
S a bornak aljas és szines iszapján |
ott hemperegsz te áldatlan szegény; |
szemed körül a síri árkok árnya, |
szived körül meg ott a gyászszegély. |
Ki értne meg?… magához ki ölelne?… |
Ki fia vagy?… kinek vagy drága te?… |
A szavad meg nem értik, csak a pénzed, |
mert ez a föld a bénák bábele! |
Igyál csak nyugton, annyi nedvet adtak |
a vörhenyeges bihari hegyek, |
hogy egy sután ideszakadt poéta |
kiáltsa: éljenek a részegek! |
Éljenek ők! a pirosarcú, vándor, |
tévelygő lelkű, konok piktorok: |
álomrajzolók; s daloljon a kántor! |
Nyíljon szélesre ki a víg torok! |
Boldog, ki szomját vízzel elolthatja, |
kit megvigasztal az élet vize; |
de nem szabad ejteni vízbe könnyet – |
s a bornak nem árt a könny sós ize… |
[Bodega]
Ki ült már benn, leragadt, lázas nyelvvel |
a Bodegába lent Nagyváradon? |
Hol vidéki est hangulata szárnyal |
és megtelepszik sötét válladon. |
S mint búgó gerlicemadár, meleggel |
színig megtölti szived s poharad; |
s a karcsú óra sárga nehezékén |
s a két mutatón az idő szalad. |
Fehér kötőben jő a bodegásné, |
ki száz év óta minden éjjelen |
elmondja néked, hogy sehol a földön |
nincs, mint őnála, olyan kényelem; |
hogy olyan bort, mit ő ád, még a püspök |
sem ihatik (ha nincsen nékie) |
s vastag szivarbul fujja rád a füstöt, |
mert hát néki is csak kell élnie. |
És elmondja, hogy vásárolt az őszön |
száz hektót, olcsón ezért adja ő. |
S ahány írócska az ő borán kezdi, |
az mind Pestre jut és mind nagyra nő. |
És elmondja, hogy fiatal volt ő is |
és kurizáltak néki doktorok. |
De – megöregszik a legifjabb nő is… |
S öregen nem jók már, csak a borok. |
És megdícséri a hajad bodorját |
s hogy mily jól áll a mellen a zsakett… |
… S eközben új pohárral s új mosollyal |
jő Böske-lány és a szőke Zsanett: |
e két leányzó az üzlet alapja, |
a keblükön ákácillat terem; |
szagos szappan az életük virága, |
szivükbe gyorsan kész a kegyelem. |
Ahány pohár, ahány éjjeli vendég: |
álmukban annyi a szép vőlegény. |
A jegyzőt, bankárt, pincért: mind szerették, |
tetszettek nékik; ámde főleg én. |
S ha cigarettát vásároltam tőlük, |
ráírták lopva kedves nevüket – |
Ó, mért oly önhitt a szív, amíg ifjú, |
mért oly könyörtelen és oly süket?… |
A színésznőket, ó, hogy irigyelték |
s hogy kritizálták őket. – Szembe, épp |
ott volt a színház lépcsős bejárója |
s tolongott színház után ki a nép. |
Ilyenkor sikítva, hangos robajjal |
rohant az ajtón ki a két leány. |
A vidéki szép esték lanyhasága |
örök szerelmet csókolt énreám! |
[Színház]
A színház is – ó, régi szép szerelmem – |
lent a vidéken, szebb a pestinél. |
Nincs ünnepélyesebb szín- s hangulatban, |
forró vidéki színház-estinél. |
Nyurga diákok a hátsó sorokban, |
magas gallérban s színes, feltünő |
nyakravalókkal, feszengőn figyelve, |
hogy jő be a sok könnyűléptü nő. |
A titkos intés nagy piros kezükben |
elrejtve, szívük parfőmben libeg; |
fantáziájuk női bájra szomjas, |
szemükbe fény, az ajkukon rimek. |
Sóvár szemükkel nézik ők a dölyfös, |
szigorú ifjú színikritikust, |
ki szabadon járhat az öltözőbe |
és nem magol fizikát, Tacitust; |
kit biztosan imádnak a színésznők: |
a kis drámai szende, akinek |
picinyke mellén cseresznyevirág van |
s a korzón mindég oly fagyos, rideg; |
s az őzikével rokon primadonna, |
kinek térde egyszer kiragyogott… |
Ó, nincs is más nő kerek e világon, |
mint a színésznő! vagy egy szép kokott!… |
Ezt képzelik a színi kritikusról, |
ki talpig lázban a helyén feszeng; |
mert egy meleg hang még a délutánból |
olvadtan, szentül a fülébe cseng. |
A kortináknak bordó bársonyára |
ő nem kiváncsi és a nőkre sem; |
majd jobbra, majd meg balfelé tekintget, |
egy lány szemét keresve csendesen, |
ki ott lakott a Bémer-térnek alján |
s az ablaka mindég oly vak, setét. |
S a költőnek (mert semmi mást nem adhat) |
leküldi sóvárgó lehelletét. |
Ki egyszerű ruhákba jár az uccán |
és egyszerű szivével andalog |
a nyári estben a kis poétáról; |
és olyan akkor, mint az angyalok… |
|
S a déli vonat, ha vasárnaponként |
a bő pesti lapokat hozza meg, |
van bennük bizton egy vers őhozzája, |
melyben a költő feléje remeg; |
a „Független Magyarország” s a cukros |
családi ostya, a vén „Új Idők”, |
mind egy-egy zászló, mely feléje lebben |
és glóriába illesztgeti őt. |
És ő csak szenved a vad poétáért, |
ki zsebredugott kézzel lépdegél; |
hatvan forintból lakkcipőbe sétál, |
iszik, kocsizgat, de azért megél. |
És a leányt, kit a szivébe préselt, |
az anyja, bátyja, mind, mind megvetik – |
de ők azért egymás felé titokban |
a remény kis zászlóit lengetik. |
És mert tilos a korzón látni egymást |
s vizitbe hívni költőt nem lehet: |
dobogó szívvel találkoznak este |
a sikátorban, a Körös megett; |
ahol setétben zúg a szél a fákon |
és döglött macskát hord magán az ár. |
S az őszi alkony nyírfafuvoláján |
az égre sír a váradi határ. |
|
Mit tudják ezt a vidéki szinészek, |
kiknek szivét a masztiksz önti el! |
Akiknek földi életük folyását |
egy operett-ária dönti el! |
Kik jól emésztő gyomorral kiáltják |
az élet szent indulatszavait. |
És megmosolyogják a déli pálmát, |
mit az élet sodra északra vitt! |
Kik hercegek és kurtizánok sleppjét |
szómorzsákban kirántva, élvezik; |
és isszák rá a krokodilkönny cseppjét |
s a maguk könnyét sosem érezik! |
S az ifjú kritikus, ki őket nézi |
és látja izzadt gesztusaikat, |
magánál is jobban sajnálja őket |
és kritikát – a szedővel irat. |
Mit tudják ők, hogy mit érez a költő, |
mikor, tapsolván, egy páholyba néz, |
honnan az égő-sötéten keresztül |
szívére nyugtatón ráfoly a méz… |
S színház után az Emke-kávéházban |
szivarfüst mögül lesni két szemet; |
míg a cigány egy keringőt fürészel, |
mitől kigyúl az olcsó képzelet… |
|
[Redakció]
És aztán vissza, a redakcióba, |
mert kézirat kell és mohó a gép! |
Egy órakor a pesti telefónon |
a tudósító ontja sok hirét: |
a képviselőházban verekedtek; |
porig leégett egy híres malom… |
és sok ilyet, mitől egy ifjú költőt |
vérig gyötörhet meg az unalom. |
És hajnal van, mikor fáradt tüdővel, |
a botját veszi s a kapun kilép. |
A Körös hídja fölött áll a nap már |
s a vízre hinti rőt aranyszinét. |
A piacon már lustán mozgolódnak, |
szép sorba raknak káposztát, libát. |
A költő cammogva megy el közöttük, |
a szeme ég, már alig, alig lát. |
Egy öreg néne virágokat rak ki, |
ottan meglát egy cserép rezedát, |
azt megveszi és hazafele indul |
az úton, mely a téren vezet át. |
[Az ágy]
A hónaposszobába dohos illat, |
a penész parfőmje csapja meg őt. |
Meggyújtja a kis petróleumlámpát, |
és megáll a szomorú ágy előtt, |
mit hideg kezek vetettek hidegre, |
se kapric-párna, se egy csöpp remény; |
a színehagyott paplan szemfödőként, |
sötéten csüng az ágynak peremén. |
Egy rossz karosszék az éjjeliszekrény, |
rajt egy szál gyertya; és az ágy felett |
a Szűz Mária égszínkék ruhában |
aranyrámából int üzenetet. |
És nem zsidó ő ottan, sem keresztény, |
hanem a szelíd arc, mely nyugtot ád: |
a jóságos nő a rideg szobában, |
hol nincs melegség és nincsen család. |
Az ággyal szemben nagy olajnyomat van; |
Petőfi, vállán nagy bíborpalást. |
S a vidéki költőnek int szelíden: |
csak tűrni szívet, sebet, koplalást… |
S lefekszik ő, szegény, hajnali négykor, |
a párna eltemeti bús fejét. |
Oly nyugtalanul alszik, mint a bűnös, |
ki börtönben siratja idejét. |
A régi biedermeyer-bútorok közt |
épp olyan ő, mint egy régi halott, |
kit rozmaringok szívig balzsamoztak, |
kit a kegyelet szíve itthagyott… |
|
[El!…]
És elsején, mikor hatvan forintból |
a vendéglős és sok mindenki kér, |
a hónaposszobából szökve elmegy |
s a kapufélfának sok jót igér. |
Mint egy jóízű, megtestesült kuplé, |
pár gallérjával görnyedten oson; |
s a vasút felé, egy kis szállodába |
siet a baktató villamoson. |
Ott jól fogadják: tessék, szerkesztő úr, |
mi jól ismerjük tollát és nevét; |
utólag is lehet fizetni nálunk, |
van jó szoba, vacsora és ebéd! |
|
És benyitasz a kis hotelszobába, |
mely nedvesfalú, dohos és rohadt. |
A sietős szerelmeseknek válla |
hagyott itt súlyos, gyűrött nyomokat. |
A vaságyról a kék festék lepattant, |
utolsót benne, vajjon ki henyélt?… |
… Ez jár eszébe… S le szeretne ülni, |
de nem találja seholsem helyét. |
A piszkos ablak sarkáig kitárva, |
előtte hegyek, fürttől görnyedők. |
És ősz van… És az elfáradt poéta |
kinéz s lehúzza a rongyos redőt. |
A kék vaságyra magát itt ledobja, |
siratja magát és az életet… |
A folyosón szerelmes párok jártak. |
Ottlent az ezüsthárs beszélgetett… |
|
És egy napon baj volt ottbent a lapnál, |
véres betűkkel jelent meg egy cikk. |
A kiadó úr föltette a cvikkert |
és megkérdezte: mikor útazik?… |
És a riporter sarkon fordult szépen; |
a bodegába aztán még beült. |
Félóra mulva mindent elfelejtett, |
fizetett, kiment, egy-kettőt fütyült. |
A színházba is bedugta az orrát, |
a cukrászlánynak koronát adott. |
S kiment a holdvilágos Bémer-térre, |
hol egy kutya a holdra ugatott. |
Fölnézett egyszer még az ablakokra, |
melyek mögött valaki ottmarad… |
És éjjel már elvitte őt a gőzös, |
utoljára még fölfénylett a Kőrös – |
s fölrebbentek az éji madarak. |
|
|