[Pest]
A kelenföldi állomáson reggel |
a vonatról egy gyűrött úr lelép. |
Kezébe kis lim-lommal teli táska |
és fölgyűri az übercíherét. |
Nadrágja térdes, mint két rossz vitorla, |
libegve szálldos búsan-szélesen. |
(A vánkos alatt szokta kivasalni, |
mit titkolni szeret szemérmesen.) |
|
(Irigyeljétek ti, polgári, síma |
szép vánkosok, a költők vánkosát! |
Amelyre súlyos fejük lehanyatlik, |
hol száz világ és száz szél szálldos át. |
Hol forrókeblű, hószín bajadérok |
a férfi mellett fekszenek szüzen; |
hova az élet, a rideg, reális, |
sem erkölcsöt, sem kényszert nem üzen. |
Hol több az álomkép, mint a világi, |
és sokkal több a vágy, mint a falat; |
hol minden ránc egy életút a földön; |
de a költő csak – az égben marad. |
A párna, melyre költő feje hajlik, |
egy darab égbolt, isteni tejút. |
S ha öreg lesz a költő, a pokolba, |
de a vén párna – múzeumba jut!) |
Térdes nadrágja szállt az úti porban, |
gallérja alatt fekete szalag |
keskeny selyemből hosszan és meredten, |
– mint két setét út – kétfelé szalad. |
És kiválasztja, merő kabalából, |
a legzordabb arcú fiákerost; |
a hintóba beugrik fürge lábbal |
s új hódítások felé indul most. |
A nyugalomnak fehér, sűrű, édes |
tejét folyatja a reggeli ég. |
A külvárosi házak ablakából |
kileng a függöny, a berlini kék. |
Kövérkés arcú, kerek szobalányok |
porolórongya vígan integet. |
Nyakukra hull a hajnak gyönge fodra |
s ragyogva fénylik a kis fül megett. |
Egy kis szalónnak habos ablakábul |
egy édes szonatin ütemje száll. |
Egy ház előtt szerelmi randevú van, |
a lány nyakán kígyózva leng a sál. |
Egy divatárusboltnak ajtajában |
a tulajdonos ábrándozva ül. |
És fenn az égen könnyü bárányfelhő, |
mint nászi mennyezet, isteni tüll. |
És mindezek között s alatt gurulva |
halad a gummitalpú, álmatag. |
A fiákeros ostorral suhintgat |
és biztatja a vékony lovakat. |
A pesti tornyok jönnek már feléjük, |
palájuk csillog, mint ömlő higany. |
A hosszú gyárkémények nyugalommal, |
mint öreg bácsik, pipálnak vigan. |
S e fürgén mozgó délelőtti képen |
a Gellérthegynek rajza könnyedén. |
S a fellegvár a felhőknek alatta, |
mint órjás szem alatt egy könnyedény. |
S az Erzsébethíd ünnepélyes íve |
s a Duna ringó, rengő habjai… |
És elkezdődtek egy magyar poéta |
rögös, rajongó pesti napjai. |
|
[A pénz]
Megújra Pest!… A nagyszerelmü város!… |
A bezárt ajtók, selymes ablakok. |
A Wertheim-szekrény, amely ki nem nyílik |
annak, aki szemérmesen dadog. |
A tőkepénz kezében aeol-hárfa, |
melynek zenéje felleget szakít; |
s mit meg nem hall a költészet, az árva, |
mely önkörmével tépi húrjait. |
Megújra Pest!… A kupolás, a tornyos, |
az élvezőket csalfán ringató. |
Az illatos, a sminkes és a kormos, |
a szívek alatt lenge hintaló. |
Az olcsó percek és a drága órák |
városa éljen!… Éljen Budapest!… |
Hol oly békén megfér a könnyű lélek, |
és mostohája, a lágy, buta test. |
E szép város még nem szült igaz költőt! |
s költőbül itt még nem lett gazdag úr! |
Itt pénz pörgeti meg az emberöltőt, |
itt nem kell rím, ha a rét tavaszul. |
Ide fiatalurak jönnek, halvány, |
üres szivükkel éhes-vakmerőn; |
s könyökcsapásuk az életutalvány, |
mely pénzzé érik a déli verőn. |
A pénz itten az úr és nem az ember, |
akár darócba jár, akár selyemben. |
S a pénzt pincékben őrzi száz lakat, |
mely költők előtt mind zárva marad. |
Ha pénzt akarsz, hideg közönybe öltözz! |
A szívedet szakítsd ki s vágd a földhöz! |
A hangulat divatja már lejárt; |
a holdfény zsebnek s gyomornak megárt. |
Ha pénzt akarsz, tanuld az egyszereggyet! |
Feledd az istent és a hiszekeggyet! |
Apát, anyát és testvért ne szeress! |
s lészen a kamat majd ezerszeres! |
Gázolj keresztül élőn s holtakon, |
fütyülj a lelkiismeret szavára: |
a legjobb arany s a legjobb falat |
majd így kerül ebédlőd asztalára! |
|
S ha mindezt tenni, nincs elég erőd, |
kivül maradsz a paloták során te. |
Megaláztatva mindenek előtt, |
a mások büszke pénze sárba ránt le. |
A Lipótváros glaszékesztyüjét |
a karcsú hölgyek szájadba nem mártják. |
És nem szívhatod édes nedüként |
a dús függönyök Treffle-incarnatját. |
Márványlépcsőn nem göngyölít eléd |
vörös szőnyeget a borotvált, mafla, |
aranyzsinóros szemtelen inas, |
ki grófnak képzeli magát kinyalva. |
A Terézváros?… be az sem fogad: |
a demokrata-dölyf is pénztül szaglik. |
Rosszul fest az az Andrássy-uton, |
kinek szive a nyomortul vonaglik. |
A hetedik kerület, – még az is |
előkelőség álarcába süpped. |
Szent Erzsébetnek neve meg nem óv, |
tovább kell menned futva, mindenünnet… |
Hol búba fúl a sötét Ferencváros, |
ott ágyaznak majd neked szűk helyet. |
A garniszállók szégyenlős vidékén, |
ott ebédelhetsz nyugodtan tejet. |
És nézheted szőke varróleánykák |
tüdővészes apadt kis életét, |
akik dalolva hordják a halálnak |
korai, zord, sápadt ítéletét… |
|
[Apostoli szegénység]
Ide jutott a költő Budapesten, |
apostoli szegénység várta őt. |
És az Üllői úton kódorogván, |
remélt és várt egy boldogabb időt. |
Aludt nagyokat, mert hogy dolga nem volt, |
magyar költőkben sűrűn lapozott. |
A lelkesedés lángja melegíté, |
amely szivében dúsan lakozott. |
Az új és bátor magyar szót kereste, |
míg vágyának fehér virága nőtt. |
Erdős Renéet figyelte estelente, |
aki a legszebb nő volt azidőtt. |
A költőnőknek durcás szóvetését |
szerette nézni s titkos bánatát; |
gyümölcsös bódék vidékén tanyázott |
s egy-egy kofánál hitelre talált. |
Bezzeg a szerkesztők nem hiteleztek |
nevére, mely még zöld volt, mint a fű. |
És ő csak nézte a körúti zajban, |
hogy repül a sok gummikerekű… |
|
És így történt, hogy hált az uccasarkon, |
a kávéházban és hídak alatt. |
Rendőrökkel is volt találkozása, |
de ilyenkor ijedten elszaladt. |
Oly élhetetlen volt, slemilek sarja; |
miért nem állt meg, mondván: itt vagyok! |
Kövezzetek meg s írjátok siromra: |
Ruhája rongyos volt, hát megfagyott! |
Vagy hadd vigyetek tömlöcbe, mert nincsen |
hova nyugtatnom ifjú, bús fejem: |
s míg gazdagok veszekszenek a kincsen, |
addig falat kenyerem nincs nekem!… |
És Pest szöges kereke őt kidobta, |
a rostában a rossz szem fennakadt. |
Beléfáradt a könnyekbe, kinokba |
és a vidékre újra leszaladt. |
Szegedre ment, hol a tanyák vidékén |
még él a ménes és a bor magyar; |
hol annyi ágy van, ahány fáradt ember, |
és enni kap az, ki enni akar. |
|
[Szeged]
A Könyök ucca fogadta magába, |
mely szűk volt, mint egy kisgyerektopán. |
Egy üres telek bámult ablakába, |
vigasztalanul, szürkén, ostobán. |
De izgató volt az új perspektíva |
s mindég az kell, mi új és izgató. – |
És jött megint egy nő: az öreg díva, |
(blazírt, sovány, nem nagyon bíztató). |
Anyákat játszott, néha nagyanyákat |
és fisztulázva mondta szerepét; |
a költő az anyát szerette benne, |
a díva benne – tán a gyerekét. |
S ha verset írt a költő karcsú nőről, |
és ifjúról, ki liljommal rokon: |
csúf görcs szaladt át az anyaszínésznőn, |
mint őszi vihar régi romokon… |
Ettől fogva a szent és sérthetetlen |
anyaságot a költő megveté; |
és vágyakozó ihletével fordult |
a gyermeklányok világa felé. |
És innen van, hogy versei özönjét |
imádattal fogadták ifjú nők; |
a verseit imádták és kívánták – |
de ritkábban kívánták – sajnos – őt. |
És odalett a lázas fiatalság, |
a homlokon keresztül ránc szaladt. |
A fekete haj sűrü üstökében |
már megpillantott ezüst szálakat. |
Nevét a nyomdafesték már kirágta, |
a bútól égett rajta szent zománc. |
S hogy homlokán a redők szaporodtak, |
úgy kopott le szivéről mind a ránc… |
|
S rossz idején sok megcsalattatásnak, |
míg kábultan járt ezer maskarát, |
tán isteni kegyből, vigasztalásnak, |
szent berkek felől jött egy jóbarát; |
kit angyali derűnek szelíd szárnya |
a művészet szent fénykörébe vitt: |
a nagy színészt ismerte ő meg akkor, |
a gyöngybeszédű mestert, Nyárait! |
Ki oly emléket hagyott, mint a szobrok, |
maga után, ahova egyszer állt. |
Ma Gringoire-ban hulltak érte könnyek, |
holnap már operettben excellált. |
A meghajlásnak ő volt a királya, |
és csurgó méz volt ajkán a mosoly. |
Ha énekelt, a lelket úgy üdíté, |
mint jó eső, ha virágot locsol. |
A haját à la Beethoven viselte, |
mely sűrűn hullt le csillag-balszemén. |
A bort sehogyse bírta, de szokásból |
csak azért is eliddogált szegény. |
Bizony fázékony volt már őkigyelme, |
és éccakázni nem nagyon tudott. |
És télen át is félcipőbe sétált, |
amelybe nyáron is vattát dugott. |
Ő maga volt a szív, mely nyitva dobban |
(oly jó tudnom, hogy ott élt, ahol én!) |
Ó volt a művész, aki talpig ember, |
a könnyelmű, az utolsó bohém! |
|
És összementek lakni egyszobába, |
közös volt minden: a ruhák s a nők. |
Ma összevesztek, holnap csókolóztak – |
oly bogarasak, furcsák voltak ők. |
Valamely misztikus anyagból készült, |
– mi őket összetartotta – a szál; |
úgy bajlódott vélük, mint két gyerekkel, |
a háziasszony: jó Simon Rozál, |
aki tipegve főzött vacsorákat: |
mákosmetéltet, csirkepaprikást. – |
(Még azon szent lelkek közül való volt, |
kik nem tanultak olvasást, irást.) |
|
A két művész így élt egy kis szobában, |
hol olajként fénylett a politúr. |
Egy pohárszéken pár rajz, kedves arckép, |
egy öreg, kopott sárga „kasztni” túl. |
Egy asztalon a könyvek összevissza, |
mint el nem készült bábeli torony. |
S ők lázasan az ablakhoz szaladtak, |
ha egy nő ment el a túlsó soron… |
|
[Az első könyv]
Itt már a költő úgy élt, mint egy polgár: |
aludt, ebédelt s mindég vacsorált. |
Esténkint eljárogatott a „Kass”-ba, |
hol megírt nem egy ünnepi chorált. |
Már együtt volt néki vagy ötszáz verse, |
mit két kemény tábla közt őrizett; |
ezekkel úgy kérkedett néhanapján, |
mint viszonyaival egy fő-grizett. |
És testére szabott ruhái voltak, |
mikért havonta híven fizetett: |
így életének, íme, rangja, súlya |
és nyárspolgári langyos íze lett. |
Volt egy ruhája… galambszürke homszpőn! |
mily gyerekes örömmel bújt belé… |
S hogy – nyár utolja felé – esti nyolc lőn, |
ábrándosan ment a korzó felé. |
Nevét a lányok akkor már susogták, |
kapott már nehány titkos levelet. |
És büszke volt, ha köszöntgetés közben |
megcsapta egy forró lánylehellet. |
Így született meg első verseskönyve. |
(A kiadója, ő már rég halott.) |
A honoráriumról szó se essék. |
A költő végre nyugton alhatott. |
A „Dél van” Pestre is elvitte hírét, |
és Pest volt minden, ott más szél forog… |
… S egy hét mulva az összes élclapokban |
kigúnyolták a „litterátorok”. |
Megírták róla azt, hogy érthetetlen, |
hogy butasága szinte már bravúr! |
Hogy semmi más, csak lézengő, siralmas |
és nyögdécselve síró trubadúr. |
S akik őt érthetetlennek találták, |
oly jól megértették őt, hogy ma már |
utánozzák szorgosan nyakra-főre, |
a sok rossz lében rossz pakfong-kanál… |
Egész iskola lett a ritmusából; |
ő vérrel írt, – téntával amazok. |
Ő költő lett, poéta a javából! |
Ők – egészséges pesti kamaszok… |
|
Akkor is az volt már a magyar szellem |
az irodalmi kritika terén, |
mely végigvág az igaz író művén, |
de hasraesik egy miniszterén. |
A hatalom volt tollat irányító, |
mit feltétlen akceptál a magyar. |
(Illő tisztelet nehány kivételnek, |
ki nívót és nem stallumot akar.) |
Nálunk azokból csinálnak poétát, |
kik már semmi egyébre nem valók. |
S kik új vérükből új szikrát csiholnak, |
azok zsonglőrök, szélhámos csalók. |
A nagybácsik s az unokatestvérek |
tálalják egymást csemege gyanánt, |
mint ciceróval szedett hirdetések |
a disznózsírt, a szappant, a banánt. |
S folyik a dévaj, kacér csereüzlet: |
ez pénzt ád, az meg pléhet fémjelez. |
Csak annak váltják be nevét aranyra, |
ki szerkesztő urakkal éjjelez… |
De – messze volt a költő Budapesttől, |
hol élőt s holtakat dicsérnek – és |
hol komolyan folyik az irodalmi |
magyar szemmértékhitelesités. |
S bár a szerkesztők között híve nem volt, |
mégis megindult két szál pesti toll, |
két látva néző embernek kezében, |
kik nem bánták azt, hogy más mit papol. |
Nevüket már az emlék bársonyára |
kemény betűkkel rótta föl a hír: |
az egyik Kosztolányi volt, a költő, |
másik Karinthy, ki vésővel ír. |
Hogy a „"Dél van”-ról mi volt véleményük |
pár – komoly szókkal beírt – oldalon, |
azt nem írom le ide, inkább szívem |
dús aranykeretébe foglalom. |
Nem ismerték ők a vidéki költőt, |
ki messzi járt, tiszai partokon. |
Csak a rímek dróttalan táviróján |
beszéltek véle égi hangokon. |
|
[Kórház]
A költővel a világ egyet fordult |
(mert verseskönyvért nincsen kegyelem!) |
Még este száján bor patakja csordult |
s már vérbe feküdt másnap reggelen. |
A gyomra szakadt bizony ki szegénynek, |
a gyomra, mely oly sűrűn volt üres. |
Most már hiába volt néki mit enni – |
Bosszúállásban a sors oly ügyes!! |
Fölkapták őt, mentőkocsiba lökték, |
kórházba vitték, hol soká feküdt. |
Magára hagyták, ő is úgy akarta; |
ott pókháló belepte, por takarta, |
mint egy megrepedt, régi hegedűt… |
|
… Szép mustillatú és vörhenyes ősz volt, |
mikor a költő lábra állhatott. |
A szép világban csalódva fogadták, |
azt hitték róla rég, hogy már halott. |
Kis verseskönyvét hóna alá csapta |
s – agyő: polgári élet! és Szeged!… |
És – isten tudja, most már hányadikszor – |
újra próbált egy szebb, új életet. |
|
[Pesti ritmusok]
Fönt Budapesten sárga volt a flaszter, |
már kopaszodtak a körúti fák. |
A beteg költőt megcsapta a szellő, |
a sok-sok kedves pesti furcsaság: |
a teli utca, a szép női lábak, |
minőket látni másutt nem lehet. |
És megtanult most újra bölcsen járni, |
lábujjhegyen a női nem megett. |
Enni szerette volna, megharapni |
a véletlen megtalált életet. |
És nagy szerelmet, szépet, újat kapni, |
amely nélkül ő sosem élhetett. |
S ahogy kereste, hipochonder-módra, |
hiszékeny fejjel évrül-évre már, – |
újat talált, de nem tudta feledni |
a régit, melyet elsodort az ár… |
|
Első szerelmek ifjú trombitása, |
napkeltének fehér lovagja volt. |
S az élet köde mindég odatolta, |
hol rőt fátyolok közt már állt a hold. |
Mindég elkésett, babrálván az emlék |
mély dobozában hervadt lomokon. |
És várúrként akart fennen lakozni, |
míg vermet ásott laza homokon. |
S a kávéházak terasszán sötétlő |
barbár alakját megszívta a gond. |
A kávéház lett a háló s ebédlő |
és ő maga egy elhervadt bolond. |
Úgy járt oda, mint mások hivatalba, |
ott dolgozott, s dobogta ritmusát. |
Egy messzi élet mélyét írta dalba, |
megrázván lelke sötét ciprusát. |
És pénzért kelle menni a lapokhoz, |
könnyet aranyra kelle váltani… |
… Be jó néki, hogy egyszerű zsidó volt |
s nem előkelő lovag, máltai! |
|
Már heteken át jár a pesti uccán, |
míg egy napon őt mégis meglelék. |
A József körút aszfaltján kifáradt, |
s a Baross-kávéházba ment be épp. |
Az asztaloknál jó nyárspolgárokból |
tarkán libegő bokréta hevert; |
odébb egy tanárképű ifju ember |
épp egy játszma piké-kártyát kevert. |
Az ujságosfiúk meg úgy rohantak, |
mint véres karddal szoktak hajdanán. |
A kasszában búsongott a kasszírnő, |
egy álmosarcú, szelíd-fajta lány. |
S a hátsó fronton, egy sötét sarokban, |
ott ült egy ifjú, acélos, mokány: |
kabátja lüszter s kissé szembetűnő |
világosság ült széles homlokán. |
Az öltözéke nem nagy gondra valló, |
de némi fölényesség ült szemén. |
Már régen volt. De sötét vasbotjára |
s hajlott állára jól emlékszem én. |
Furább arc sosem volt még Budapesten |
(megtámaszkodván úgy féloldalon) |
– Karinthy ő, az ifjú mókamester!… |
így szólt a főúr bajusza alól. |
Azóta nagyot nőtt e szárnyas ember |
és minden nagyra méltán hivatott. |
Kreált egy új szatírairodalmat, |
mint nagy szabók valami divatot. |
Már levitézlett szerkesztő volt akkor, |
meghalni látta az élces „Izé”-t. |
Húszéves fővel mellre szippantotta |
a magyar irodalom bús izét. |
Öreg irókkal vette fel a versenyt, |
kik két kézzel cibálják tollukat. |
És ünnep volt, ha karcsú szép betűkkel |
valamit hozott tőle a „Nyugat”. |
|
[Új magyar irodalom]
S új hangra gyúltak ki a pesti viskók, |
ki kellett tárni ajtót, ablakot. |
Avítt szemeknek arra kelle nézni, |
amerre a megifjult nap lakott. |
Új irodalom bontotta virágját, |
mely rózsát, rongyot a nevén nevez. |
Az Igazságnak szava volt az „Új”-ság, |
amely nyugati szeleken evez. |
|
És dicsfényét az Akadémiának |
egy reflektornak fénye fogta meg; |
végigtörülte és jól megcibálta – |
tüsszögtek belé a „nagy”-emberek. |
Pipájuk hamvát szelíden kiverték |
és összenéztek, sandán, csámcsogón; |
s tovább aludtak, fejük lehanyatlott, |
hisz oly nehezek voltak, mint az ón. |
Aztán nyugodtan tovább álmodoztak, |
(mert álomban az ember nem veszít;) |
és aludtak. És hogyha meg nem haltak, |
akkor talán még ma is ezt teszik! |
Innen van az, hogy útas, aki Pestet |
megnézni jössz, ahogy már ez szokás, |
a Dunaparton gyanútlanul járván, |
füled megüti egy mély hortyogás. |
Furcsa bogárkák szundikálnak ottan, |
a szürkeségnek bárgyú ütemén: |
ott van a Magyar Rovargyüjtemény! |
Egy kacskaringós gombostűre szúrva, |
a Stylusbolhát itten láthatod, |
kit dicső nagyjainknak örök-vemhes |
egyénisége mélyen áthatott. |
S az ünnepélyes terem, az is ott van |
és abban a Petőfi-Társaság; |
hol díszmagyarba búvik a középszer, |
melynek nem árt a magyar árvaság! |
Hol tönkreteszik a Petőfi-kultuszt |
kis dilettánsok avas betüi; |
agyukba tinta, elegáns zsebükben |
egy rímszótár s egy ritmus-etüi… |
A Vigyázó-díjban is ők a döntők, |
melyre magam is pályáztam idén; |
s Nadányi-szaktárs kapta meg a díjat, |
berobogván egy ifjú venyigén. |
Gazember lennék, hogyha irigyelném, |
sőt üdvözlöm az ifjú kollegát; |
ki a gyümölcsöskertek illatából |
büszke babérligetbe kullog át. |
Én megmaradok koszorútlan fővel, |
tán puhább lesz így örök fekhelyem. |
De Petőfit csak Társasága nélkül, |
a babért meg csak babba kedvelem! |
|
És felborult a kopott régi mérleg, |
mellyel mérték a hetilapokat. |
S jött új szem, új száj s új toll is tömérdek, |
mely meztelen szíveket tapogat. |
És új kritika és új életelvek, |
és új szempontok, új magyar irány. |
S az új nevekből új díszkert virágzott, |
a régi rónaságon új virány! |
Egy zsidó úr, a hórihorgas báró, |
magyar betűért tűzbe menni kész; |
szívét s agyát új hangoknak kitáró, |
nyugati szélben bátor tengerész. |
Ki atyjától nemcsak aranyja halmát, |
de fajtáját is készen kapta meg. |
És nemcsak úri pezsgőt tudott inni, |
de könnyet is, mely félénken remeg. |
S akinek ujja, a fínom, a kékes |
nemcsak a tallér dobásához ért, |
de hogyha tollhoz nyúl, a szava ékes, |
s nemcsak búzát arat: ha kell, babért. |
De nem születtek ők a zöld babérra, |
csak munkára, mely szent és végtelen. |
Hogy tiszta légyen, mi ködös volt eddig: |
az igazság, a szó, az értelem! |
És Ignotus, a fínom magyar költő, |
egy egész kornak zengő taktusa! |
Az ő szaván vidult egy emberöltő, |
melynek sora csak harc volt, csak tusa. |
Vegyétek elő könyveit s betűzvén, |
a bölcs sorok közt lesz a jutalom. |
Majd elárvult szivetek fel-feléled |
a sok-sok hipnotikus futamon. |
… Hogy honnan jön?… kérdjék irodalmárok. |
Hogy hova megy?… S a lépte meddig ér? |
Majd mély nyomai elárulják egykor |
s az ifjúság, mely tőle inni kér!… |
|
Ily férfiak, (kinőve egy hatalmas, |
szent ágból) jártak Pesten akkoron; |
hol könnyek szálltak a költő szemébe |
s a könnyek mellé tódult a korom. |
Ó, nem tudott ő sehogysem megélni, |
– a borús lírát itt nem kedvelik. – |
És hogy a pénzt magához csalogassa, |
amelyből még halálra sem telik: |
humoristának állt be, vidám kuplét |
és bökverseket kezdett gyártani; |
és sötét tollát most már a szívébe |
sokkal mélyebbre kezdte mártani. |
S a Borsszem Jankóhoz vitte el őket, |
hol hullottak az ezüstkoronák; |
Nikitáról, vagy a női divatról |
élcelvén nehány kurta soron át. |
S a szerkesztővel, a dallamos lelkű |
költővel ő sűrűn vitatkozott |
a bomlott, sivár magyar viszonyokról – |
s Molnár leült – és utalványozott… |
Ezek a pénzek ó, be nagyon sokszor |
mentették őt meg vacsoraidőn, |
mikor leült a vendéglősarokban |
és lakmározott egy adag tüdőn… |
És lassanként leszakadt a ruhája, |
hogy szégyen volt az uccán járnia. |
Ó, mennyire sajnálom ma is őtet! |
Mily nehéz volt sorsát kivárnia! |
Ha akkor elhull a sok éhezéstül: |
be kár lett volna érte, ó, mi kár! |
Ki feküdnék most be az ingyen-sírba, |
mely számára ma, remélem, kijár? |
S ki arcára tennék a Múzeumban |
helyette most a Jókai-lepelt?… |
… Egy tisztánlátóbb kor lesz mondhatója: |
a magyar költők közt ő volt a gólya, |
ki a siralmak házán kelepelt. |
Úgy állta a sok csapást, mint a répa, |
kissé meggörbült, mély lett a szeme. |
Kis sanszónokat írt a kabaréba, |
jól csattogott a Heidelberg-zene. |
Egy-egy dalért már ötven koronával |
fizették meg a tollát, ó, egek! |
Most már elhitte maga is, hogy „író”, |
s repültek véle égi fellegek. |
|
[Nők]
A pesti napon kezdett fölüdülni; |
már a Körúton vett ki új szobát. |
De nagy tengerek választották széjjel |
őt és mogorva szobaasszonyát. |
Mert, bár különbejáró volt az ajtó, |
túlmorális volt a vén nénike. |
S az ifjú hölgyek lelkesült csapatja |
inyére bizony nem volt nékie. |
Úgy járt haza, mint idegenbe tolvaj |
(szinte zsebében vitt nőket haza, |
itt, Pesten, hol nőinkről azt regélik, |
hogy erkölcsük egy kissé túllaza.) |
Ezért volt néki harminckét lakása! |
Tíz év alatt harminckét szép lakás! |
S hurcolkodáskor mind-mind úgy égette, |
mint gonosztévőt a máglyarakás… |
|
[Orfeum]
Eljárogatott az orfeumokba, |
italos nőket tág szemmel csodált. |
Krúdy Gyulát is sűrűn látta itten, |
ki éjjente szólóba iddogált. |
A magyar úrnak elszalajtott kedvét, |
sötét szobrát lehetett látni ott. |
Ahogy naponta, talpig feketében |
durcás ajkával konokul ivott. |
Még akkor talán ő maga se tudta, |
hogy a magyar Szindbád, ki ott iszik. |
Néha egy bókot hullajtott a nőknek |
és egyhelyben ült reggeli tizig. |
S hogy unalmas ne légyen így az élet, |
s hogy ne érezzen semmiben hiányt: |
megfricskázott – csak amúgy két pohár közt |
egy pincért, vagy egy huszárkapitányt. |
Aztán leült, vásárolt pár virágot |
s egy hölgynek küldé késő éccakán. |
A „Napló”-nak megírt egy új novellát, |
melyben rezeda nyílt… s szaladt a szán… |
magával vivén egy italos ifjút |
kit orráig takart a drága prém; |
s a szán szaladt a szikrafényű hóban, |
míg csókok vártak rá egy fogadóban, |
meleg kemence hasas peremén… |
|
[Reggel a körúton]
Az akkori Pest jól ismerte őtet, |
a bús költőt, a jelentéktelent. |
Kivált a Körút, ahol reggelenként |
álmosan és gyűrötten megjelent. |
Ott nézte a kis hivatalnoklányok |
sietős útját, árva életét: |
egyik útközben tűzi meg a kontyát, |
a másik rossz cipőbe félve lép; |
a harmadik harisnyát igazítgat |
egy kapu alatt mélyre görnyedőn; – |
míg átellenben egyik könyvesboltban |
most szalad föl rekedten a redőny. |
És úgy sajnálta őket, látva ferde |
és széttaposott sarkuk bús nyomát. |
Cigarettája hamuját leverte |
s tovább ballagott a körúton át. |
S a Dohány ucca sarkán a New-Yorkba |
ment reggelizni teát és vajat. |
A rum violaszínű lánggal égett |
s alatta sűrü kék szirup maradt. |
És akkor arra gondolt, hogy az élet |
csak fel-felcsapó lángjaiba szép! |
Mi alul van, azt szürke víz elönti |
s ki alul van, nem üthet sose szét… |
Akkor még azt hitte, hogy egy betűben |
száz malomkőnél több erő tüzel… |
Ma tudja már, hogy liszt kell a gyomornak, |
mely rossz viszonyban áll a betüvel! |
|
Ahány napilap megjelenik Pesten, |
a pincérrel mind elhozatta most. |
Az asztalán toronnyá nőtt az ujság, |
kezébe vett egy istenest-papost; |
látott benne alleluját és áment, |
közben felekezeti mardosást. |
Egy vakbuzgó toll a zsidókra ráment |
és tartott nagypénteki nagymosást. |
Egy másik lapba meg a forditottja: |
megbotránkozás, amely vért kíván… |
S ő szívdobogva nézte ezt a versenyt, |
kihűlt teáját csöndesen iván. |
Egy másik újság kéjjel dorongolta |
a szociális szakszervezetet. |
A harmadik pedig egy színésznőre |
köpött nagyszájjal epét s ecetet. |
És mind sötétebb lett a nyomdafesték, |
pokollá nőtt a nagy papírhalom. |
A szívét itt senkinek nem keresték, |
senki számára nem volt irgalom! |
S a költő – mert a költők oly naívak – |
tovább lapozva, verset keresett; |
(amely cikk nálunk, amint tudni illik, |
nem valami lámpással keresett.) |
És nagy keresés után lelt is végre |
Krüzselyi Erzsitől egyet, – belül, |
a vízállás szelid rovatja mellett, |
mert ott a költő pénzbe nem kerül. |
És, bár e fürgetollú, szíves hölgyet |
irígyelni eszébe nem jutott: |
a vers-rovathoz érve, megriadtan |
a kávéházból mindég kifutott. |
S megértette a magyar zsurnalisztát, |
ki elbú, amíg mások látszanak. |
Ki az izetlen, száradt nyelvre ízt ád, |
míg vállain mások virágzanak. |
A zsurnalisztát, ki szemét pirosra, |
agyát sötétre írni kénytelen; |
míg ügyelni kell szabad-ra, tilos-ra, |
a multja bús, jövője fénytelen. |
Minisztert kéne mindjéből csinálni, |
mire fáradtan megöregszenek! |
Avagy becsukni őket, mert halálig |
csak a buták javán törekszenek! |
|
[Ágyrajárók között]
S a Körúttól megundorodva végleg, |
ahol oly tisztán látta a gyomot, |
nekivágott a felső faluvégnek, |
ahol remélt még néhány liljomot. |
A földet most már nagyon megutálta, |
(a földszintnél tán jobb lesz odafent…) |
S egy emeleti csöndes kis szobába, |
a Baross-utca harminchatba ment. |
Ahol nem járta már különbejárat, |
de volt kisgyermek, aki egyre sírt. |
Itt született a vers az Emeletről, |
mit oly szeretettel a „Hét”-nek írt. |
Egy mély szobán kellett keresztüljárni, – |
hol egymás hátán állt az ágy tunyán. |
Hált ottan pincér, éjjeli kaszírnő, |
színész meg ügynök, hortyogván csunyán. |
A költő mindég lábujjhegyen ment át, |
az alvókat tisztelte szörnyen ő. |
Míg egy napon jött egy új ágyrajáró: |
egy marconatermetű tőrnyelő. |
Ahányszor lépett, mindég megriadtunk, |
hidegtül rezgett szívünkön a bőr. |
Oly kísértetien sziszegett benne |
valami; tán a frissen nyelt vitőr. |
Szeszélyes volt e furcsaétkű ember, |
mindenkit útált és megátkozott. |
És – öndicsekvés nélkül légyen mondva – |
csupán a költővel barátkozott. |
Kis kölcsönöket fogadott el tőle |
(mert jómódú embernek hitte őt.) |
S néha sétálni küldte a poétát, |
míg az ő szobájába vitt be nőt… |
|
És egy napon egy detektív kereste, |
(a lépcsőkön még várt két zord alak;) |
és ahogy vitték, tőralakú árnyát |
csúcsosan verték vissza a falak. |
… Azon az éjjen senkisem aludt el, |
remegtek, hogy tán mégis visszajő. |
Azóta már az isten tudja, melyik |
lebujnak sötét nedvét issza ő. |
|
[Egy szőke]
És meddőségben telt el néhány hónap; |
hogy miből élt a költő: nem tudom. |
Hátat fordíta minden rossznak, jónak, |
a balsors olajával kent uton. |
Egy apró kabarészínésznő szőke |
haját csavarta ujjai köré – |
s a magányosság öröknek szánt mécsét |
alvajáró kezekkel széttöré. |
Igénytelen kis nő volt, szája szélén |
egy melankólikus fanyar vonás. |
A költő szeme megakadt szegénykén, |
mert ez a költőknél is így szokás. |
Éjfélig a művészet csarnokában |
volt mindennap ez apró nőszemély. |
S hogy a költőnek tiszta inge légyen, |
inget mosott hajnalig ő szegény. |
És kora reggel próbára rohant el, |
majd ruhát varrt és szerepet tanult; |
a nyugalom szent virága fakadt ki |
és béke lengett ott, ahova nyúlt. |
Nem ettek néha hónapokon által, |
nem láttam sose nőt, oly légiest! |
Már úgy ragyogott s úgy szállott libegve, |
akár egy tisztafényű égitest. |
És hogy nem volt mit enni, válni kellett, |
mert tőszomszédok a szív s a gyomor. |
S a szív, ha bármily tele van, nem adhat |
belőle a gyomornak… S ez nyomor! |
És ellenére a régi szokásnak, |
hogy szétmentek: egyetlen könny se hullt. |
Az emlék gödrén sírt szelíden ástak – |
abban virágzik most a szőke mult. |
|
[Album]
A lelkében a költő féltve őriz |
egy nem hervadható albumlapot; |
amelyen egy asszonyiasan durcás |
lágy férfiarc aranyhelyet kapott. |
Az életének gyöngyházalbumából |
van kiszakítva ez a drága lap; |
rajt az alak szép enyhe kék szinekkel |
s a hónak szűz szinével az alap. |
Puhás kezét mindég ökölbe tartja |
s tán életében sohasem ütött. |
Mindég cik-cakkos életének partja, |
elektromos a lelke, túlfűtött. |
Mutatóujján arany pecsétgyűrű, |
benn „K. D.” széthullt aranypor helyén. |
Szelíd remekbe nőtt a Kosztolányi |
ősök nemes, higgadt, édes tején. |
A Bácskából hozott dúsan magával |
szópárfőmöt s izgékony, sűrü vért. |
És őszi estén meg tudott bomolni |
egy celluloid női fésüért. |
A rímein áfonya-fanyar lé folyt |
s alélt szavakkal járkált vemhesen. |
A rothadást szerette és a tébolyt, |
mely úgy sikít, mint szél az Alpesen. |
Négy fal között a lélekárnyvetítést |
űzé, e zöldes fényű mágiát; |
a kisgyermek panaszait dalolta, |
mint görcsös álmot, részeg mániát. |
Magas gallérján zöldszín buja selymet |
viselt, mit ferdén kötve szeretett; |
az élet almáját dalolva ette |
és megcukrozott minden szeletet. |
Voltak idők, hogy olyan közel voltunk, |
hogy egymás könnyét tagadtuk le már… |
És vitatkoztunk öreg, rossz irókrul, |
akiknek tehetsége gombra jár. |
Az uccákon a nőket osztályoztuk, |
kergettünk barnát és sárgahajút. – |
Azóta szűk lett szaladásra nékünk |
a népes járda és a Nagykörút… |
|
Sztrókayval lakott, a csillagásszal, |
ki misztikus volt cvikkere megett. |
S ki most ott nézi a sziklás Doberdón |
a csillagokat s a sötét eget… |
|
… És jött egy nap, hogy Pestről a poéta |
megújra nagyon elkivánkozott. |
Bár volt sok verse, egész paksaméta, |
de nyomora az égig fokozott. |
S hogy szerkesztőnek Szabadkára hívták, |
elcsalta a bácskai messzi rét. |
Ujra vonatra ült, mely lágyan hintált; |
szemét törölve a perrónon kint állt, |
elhagyva Pestet,… füstöt,… Dezirét… |
|
|