Meghajtott fejű vándor a barátság |
s a sok bozót között a földbe néz. |
Ott a kígyók a mély vermeket ássák, |
ahonnan jöttél s majd ahova mész. |
|
Fel nem tekint ő fényes csillagokba, |
hisz onnan semmi árnyék nem jöhet. |
Fejét meghajtja s tovamegy dadogva |
s bocsánatot kér menet és jövet. |
|
Mert ő sír, hogyha téged szíven ütnek. |
És visszasompolyg hozzád mindenütt. |
És mindig tiszta, bár a sárba vész – – |
|
Mint vashídon, keresztül úgy mehetsz rajt; |
s magába szív szivedről minden ó-t s jaj-t, |
mint lámpafényben sugarat a kéz. |
|
|