Anyám szép, barna, boldog asszony, Friderika volt. |
Mindig az ő feje fölött állt meg a nap s a hold. |
Ternóruhákba járt-kelt ő, és soha nem aludt |
s este mindig kinyitotta a poros zöld zsalút. |
|
És egyre sütött, főzött csak és mindig hallgatott; |
ha zongora szólt, halkan az ajtóhoz ballagott. |
Az arcán bús mosoly virágzott s olyan csendesen, |
miként az én anyám, nem tudott élni senkisem. |
|
A kamrát minden jóval megtöltötte két keze, |
csak jót mívelt, oly szelíd volt, ő sosem vétkeze. |
És odaadott minden jót s a rosszat kapta ő… |
Jóságos sírja fölött most a rezedácska nő. |
|
Ha pörölt is, oly halk vala két jó ajkán a szó, |
hogy kihullt a könny a szememből s az jó volt, be jó. |
S ha látta, hogy a szomszédban a gyermeket verik, |
megsímogatta sorjában mindhatunk kis fejit. |
|
S ha este apánk hazajött, csizmáján hó meg sár, |
sötét szakálla zuzmarás, két mély szeme sivár: |
anyámnak szíve dobogott, kigyulladt homloka – |
gyöngécske sikolyt hallatott s rohanva ment oda. |
|
Kivette lágyan kezéből az ernyőt, kalapot. |
S a fáradt embert látva, az ajkába harapott. |
S az ételt hozta szótlanul szegény, szegény anyám. |
És szállt a gőz és ragyogott a tiszta porcelán… |
|
Vacsora közben megeredt a szava kedvesen: |
„Nem rosszalkodott, jóuram, ma megint egyje sem.” |
Így könnyítette meg apám nyakában az igát – |
„Holnap vasárnap lesz, vidd el sétálni Zoltikát…” |
|
… És aztán jött a malmozás a fehér papiron. – |
Ó, szinte már a könnyem hull ki, amíg ezt irom. |
És aztán édes csókja… és a zsalu… és a hold… |
Anyám szép barna, boldog asszony, Friderika volt. |
|
|