Friderika

Anyám szép, barna, boldog asszony, Friderika volt.
Mindig az ő feje fölött állt meg a nap s a hold.
Ternóruhákba járt-kelt ő, és soha nem aludt
s este mindig kinyitotta a poros zöld zsalút.
És egyre sütött, főzött csak és mindig hallgatott;
ha zongora szólt, halkan az ajtóhoz ballagott.
Az arcán bús mosoly virágzott s olyan csendesen,
miként az én anyám, nem tudott élni senkisem.
A kamrát minden jóval megtöltötte két keze,
csak jót mívelt, oly szelíd volt, ő sosem vétkeze.
És odaadott minden jót s a rosszat kapta ő…
Jóságos sírja fölött most a rezedácska nő.
Ha pörölt is, oly halk vala két jó ajkán a szó,
hogy kihullt a könny a szememből s az jó volt, be jó.
S ha látta, hogy a szomszédban a gyermeket verik,
megsímogatta sorjában mindhatunk kis fejit.
S ha este apánk hazajött, csizmáján hó meg sár,
sötét szakálla zuzmarás, két mély szeme sivár:
anyámnak szíve dobogott, kigyulladt homloka –
gyöngécske sikolyt hallatott s rohanva ment oda.
Kivette lágyan kezéből az ernyőt, kalapot.
S a fáradt embert látva, az ajkába harapott.
S az ételt hozta szótlanul szegény, szegény anyám.
És szállt a gőz és ragyogott a tiszta porcelán…
Vacsora közben megeredt a szava kedvesen:
„Nem rosszalkodott, jóuram, ma megint egyje sem.”
Így könnyítette meg apám nyakában az igát –
„Holnap vasárnap lesz, vidd el sétálni Zoltikát…”
… És aztán jött a malmozás a fehér papiron. –
Ó, szinte már a könnyem hull ki, amíg ezt irom.
És aztán édes csókja… és a zsalu… és a hold…
Anyám szép barna, boldog asszony, Friderika volt.



Hátra Kezdőlap Előre