Bocsásd meg nékem, hogy ily messze tartok, |
hol nincsen út és el kell tűnni már. |
Hol ködbe vesznek mindenütt a partok |
s a láb alatt a múlt, e gyatra sár, |
szemembe csapkod, mint egy gyászi kendő: |
a múlt van csak és nem lesz már jövendő! |
|
Bocsásd meg nékem, hogy az élet elvitt |
s vad tájakon bolyongtam, jégmezőn, |
hol a boldogság rámöltötte nyelvit |
s a hold naponta, mintegy vérezőn, |
vélem siratta mindazt, ami oly bús |
s amit nem lát, csak a költő s a koldús. |
|
Hogy úgy születtem, mint egy herceg, gőggel, |
szatincsipkével övezték fejem. |
És ölelkeznem kelle sok ripőkkel |
és megosztanom vélük fekhelyem, |
amelyre búsan, szégyenkezve járok, |
mint vackukra a megvénhedt betyárok. |
|
Hogy alkudoznom kelle, mint a kalmár |
és elfeküdnöm, mint a céda nő. |
Hogy üzlet lett az ajkamon a dal már, |
melyből a fény, a hő már eltünő, |
hogy szívemmel már annyit tisztelegtem, |
hogy önmagam se tartom tiszteletben… |
|
Mit is kívánnék tőled: gyönge gyermek! |
És mi az, amit néked adhatok! |
Téged fehér utak messzi sepernek, |
én csak a feketén maradhatok. |
Paraszt mérte királyi útam hosszát; |
bús sakkjáték a szerelmem tehozzád. |
|
Lehettem volna embered!… Hiába!… |
A költőd lettem, mindent vádolón. |
A királynak is megreszket a lába, |
ha földrengésben felborul a trón. |
Bocsásd meg nékem, hogy ma alkonypírban, |
panaszra nyílt szivem s e verset írtam… |
|
|