Emlékszel még a régi szép időkre, |
midőn miénk volt minden, ami szép! |
A lázas, lomha pesti alkonyokra, |
amikben égtünk: szíves, furcsa nép! |
Midőn a csillag nékünk villogott még, |
és egy kis színpad volt az életünk… |
S felolvadván az esti diadalban, |
a lelkünk sírt egy kurta, furcsa dalban… |
|
Új boldogságot, új szívet reméltünk: |
egy-egy Kolumbusz a nagy tengeren. |
Nem nyúltunk olcsó, idegen virághoz, |
csak ahhoz, mely önszívünkben terem. |
Megbújtunk a kávéház szögletében |
s álmodtunk, mint az ópiumszivók… |
S ha este lett, a függöny elé estünk |
s új szavakat s új formákat kerestünk . . |
|
Ó, látom még fejed körül a fürtöt, |
a selymeset, a furcsán gördülőt. |
Egy meghajlásod… ajkad egy mosollyát, |
az ihlett percet, a tovatünőt… |
S a nőket is, kik árva életünkben |
a legdrágább emlékek még ma is… |
S úgy fáj az idők rombolását látnom, |
ó, drágaszívű művészem, barátom!… |
|
|