Ki látta már a pesti hintót, |
és benn a hölgyet, a kacsintót |
Mint fáradt szívet, mit befonnak |
panaszokból szőtt pókhálónak |
|
Felé nem nézned lehetetlen; |
a szíved, ez a tehetetlen |
úgy megsajnálja őt, szegényt: |
a pesti hintót s pesti hölgyet, |
amint szelik az esti völgyet, |
szívet keresve s új regényt… |
|
És az eszedbe jutnak mások: |
a Bois de Boulogne füvén; |
s – amely szívedet búba fojtja – |
a pétervári csengős trojka |
s lámpájában a könnyü fény… |
|
Uccasarkon állva riadtan, |
agyonhajszoltan, kiapadtan, |
mint országúton régi kút – |
ó, hintók, hölgyek: vége, vége! |
Mindnyájunk édes szép regénye |
|
|