Hintók

Ki látta már a pesti hintót,
és benn a hölgyet, a kacsintót
a pesti uccán szállani?
Mint fáradt szívet, mit befonnak
panaszokból szőtt pókhálónak
reszkető, finom szálai…
Felé nem nézned lehetetlen;
a szíved, ez a tehetetlen
úgy megsajnálja őt, szegényt:
a pesti hintót s pesti hölgyet,
amint szelik az esti völgyet,
szívet keresve s új regényt…
És az eszedbe jutnak mások:
párisi fényes ekvipázsok
a Bois de Boulogne füvén;
s – amely szívedet búba fojtja –
a pétervári csengős trojka
s lámpájában a könnyü fény…
Uccasarkon állva riadtan,
agyonhajszoltan, kiapadtan,
mint országúton régi kút –
ó, hintók, hölgyek: vége, vége!
Mindnyájunk édes szép regénye
a ködös messzeségbe fut…



Hátra Kezdőlap Előre