1

November-éj volt, borzongós, hideg,
mikor csontjukat zörgetik a holtak,
mikor gyökerét rázva sok virág
nyarát siratja, gémberedve sorvad.
A Sándor utca házsora felett
éles szelek száguldtak el vihogva.
S a cégtáblák, mint fekete karok,
a házakon sötétlettek lobogva…
November-éjjek: csöndes zokogás!
nyári emlékek búgó rekviemje!
Mikor felzeng a szívek rejtekén
az ifjúságnak hamvadt önszerelme.
Mikor eszünkbe jut a sok madár,
amelyek egykor felszálltak ijedten…
És egy se szállhat soha vissza már,
de szárnycsapásuk még szivünkbe lebben.
Ó, mért is színez, mért fantáziál
a szív, e vézna, éhes, beteg festő!
Ó, mért lát kertet, rózsaligetet,
hol egyetlen bimbó búsul, egy feslő?
Minek zúgatja tengerek vizét,
mikor csak árva, kis bádog-csatornán
csurog a víz falusi ereszen
s villám szalad a kicsi templom tornyán?
Minek kavargat élő szíveket,
mikor szegényen jár, koldús-gunyában?
…Szegényes ágyban, álmatlan hevert
Felicián egy kis manzard-szobában.
Vastag falak közt hevert betegen,
bár névtelen volt ez a bús betegség.
Hiába bújnál tudós könyveket,
amelyekből e kór neve kitessék.
A fizikum oly ép, miként a makk,
csak éppen, hogy nincs mit kezdeni véle.
Az izmok között bús penész zokog
és megszakad az artériák vére.
A láb szeretne futni sebesen
és nincs erő, hogy ágyából kiszálljon.
A sziven bagoly huhog rémitőn
és hangtalan jaj hólyagzik a szájon.
A két karon sebeknek tűze ég,
de földi szem e sebeket nem látja.
És egy moloch jő: szemedbe nevet
és irtózatos szájöblét kitátja…
Felicián bámulta a plafónt,
amelyről egy bús villanykörte csüngött.
Egy szék támláján a hervadt homály
beárnyalt mellényt, nyakkendőt, meg inget,
miket levetett jó Felicián,
közönnyel, mintha nem is övé volna.
Mert bágyadt férfi volt és életúnt,
a szeme fáradt, arca meg mogorva.
Aludni szegény sehogysem tudott
ez életben, az éberben, a rútban.
Agyában a bú fúrt sötét utat,
mint gyémánttű egy hosszú alagútban.
Magányos utas volt e földtekén,
kihez senki se húzott, ki se féltett,
kinek élete félig élet volt
és minden tette elhibázott, fél-tett.
Éjfél után egy óra lehetett,
a lépcsőházból macskahang nyivákolt.
Majd ez a hang síróra, búsra vált
és alján forró, rőt sziporka lángolt.
Nászéjszaka lehetett odakint
a szellős, odvas, sötét kapualjban:
egy cica sírt szívfojtó keserűn
s egy macskahang dorombolt csöndbe, halkan.
A kis cica sirása keserűn,
minthogyha gyenge lánytorokból jönne:
jajgatva búgott és sikítva szállt,
egy szűzi lánynak szíve sajgott benne.
Feliciánnak szíve felneszelt
és felszikrázik mellében az ábránd:
rakosgatja emlékeit szegény,
mint matrózok a hajókon a kátrányt,
az indigót, a kávét, selymeket,
amikkel olyan messziről jövének…
S bizony, helyükön szegény mit se lelt
s felbúg szivében a szomorú ének.
Be jó volt otthon, gyermekkor ölén,
be jó volt nyári kertek közt henyélni.
Az életet csak lesni nagybohón,
csak várni rá, de benne még nem élni.
Nem tudni semmit, ami bizonyos,
csak sejteni sok mindent, ami kétes…
és nézni a konyhában álmodón,
hogyan készül a déli mákosrétes.
És nézni nyári délutánokon
a kerítésen át, a naptul resten,
hogy imbolyg el a sok parasztleány,
alma arcával, ringóan, begyessen.
Utánuk nézni, míg a szív dobog,
és lesni, lesni szoknyák csipkefodrát,
amely alatt nincs semmi, semmi más –
és érezni az ifjú vérnek sodrát.
Aztán osonva bújni el a hűs
szénapadlásnak homályos zugába
és elképzelni mindent, ami nincs –
fürödni képzelt, langy női ruhákba.
Vakító testet álmodni vadul
az illatos, zizzenve hajló szénán…
S elnyúlni aztán mámorittasan,
lecsüngő karral, zúgó fejjel, némán…
Feliciánnak ezen éccakán
eszébe jutott, hogy még ma is gyermek,
akit az ábránd és a képzelet
még ma is szögek korbácsával vernek.
Eszébe jutott, hogy ő itt maradt
a lelkével, mely sehogysem öregszik.
Mely szomjazik egy más lélek után,
amíg a teste tétlen, tunyán fekszik.
Eszébe jutott a multak ködén
jó Eduárd, nagybátyja, ez a furcsa
kékfestősegéd, aki kóborolt,
mert elveszett az életének kulcsa.
Ki hosszú volt és paraszti szavú,
ha estelenkint elkezdett mesélni.
De pajkos nyelvek azt mondták, hogy úgy,
mint ő, talán senki se tudott élni.
A bajsza szőke s igen hetyke volt,
kétoldalt szúrós csavarba pödörve:
ez volt a nőknek vágya akkoron,
az álmatag női sziveknek örve.
Gavallér volt valahol Kanizsán,
mindég a zsidó lányokat kísérte,
azt tartotta, hogy vérük fűszeres –
(később pár gyermeket kapott is érte…)
Dolgozni soha, soha nem tudott,
csak szívta az erős virzsiniákat.
Tönkre is tette néhány év alatt
az apját és a kelmefestő gyárat.
A mellénye mély kivágásu volt
s nagy kék gyűrűt viselt, akár a püspök.
S ha bárhová ment, nem feledte el
a kampós sétapálcát, az ezüstöt.
Ha eső hullt, egész nap hegedült,
valami kószalelkű trubadúr volt.
Nem dolgozott s nem parancsolt sosem,
amolyan hetyke, tunyalelkü úr volt.
Vére Feliciánra átragadt
s ahogy most éjjel Eduárdra gondolt:
megfejtette a nagy élet-talányt,
mig kint a macska bókokat dorombolt…
…Már reggel volt, a cingár szemetes
már csengetett fülethasító hangon.
És megindult a zűrös csoszogás
a hosszú, piszkos, visszhangozó gangon –
s Felicián még egyre éberen
feküdt a gyűrött és idegen párnán.
Átgondolá ő egész életét,
mely megfeneklett elhagyatva, árván.
S amíg a reggel szürke árnya kúszott
a durva színű szoba padlatán:
Felicián új gyógyszert írt magának,
miként valami naiv sarlatán.
Polgár leszek!… így szólt gyerekes daccal,
lesz énnekem is meleg tűzhelyem
s a józantalanságnak ím ezennel
keményen a hadat megüzenem!
Elég volt már a kósza éccakázás,
a kölcsönvett szerelmek vesszenek!
Legyintsék meg a szívemet a békés,
az áldott, csöndes, jó meleg szelek!
Egy rendes öltönyt vásárlok magamnak
és tisztességesen megnősülök.
Lesz legalább, ki jóétvágyat kíván,
ha délidőben ebédhez ülök.
Lesz legalább, ki rendbetartja holmim,
lesz mellettem egy kedves feleség.
A szomszédban épp most nyitotta boltját
s vígan pipált az ajtóban a pék.
S Felicián már látta is a kedves,
puha lakást s a kis konyhát, ahol
a feleség pecsenyét süt a roston,
míg a cseléd szép nótákat dalol.
S a hálószoba halvány ámpolnáját,
mely kisbabára szórja majd a fényt…
S Felicián máris felült az ágyban,
már új ember volt és mitől se félt.
Szent önbízó lett ő, aki még tegnap
kétségbeesett jövője miatt,
ki a napfénytől reszketett s a zordon,
hideg jövőtől meg visszariadt.
És már acélos, tetterős kezekkel
nyúlt kabátja után; és amíg
öltözködött, eléje színeződött
a szép jövő, a boldog, és a víg…
Kikeresett egy élénkszínü, omló
szép nyakkendőt és csokorba köté.
S a tükör előtt állva, égi fény szállt
kissé megtörött alakja köré.
És Felicián elindult hazulról,
a kávéházba reggelizni ment.
Elolvasta ott a lapokat sorba,
a napi híreket és a hyment.
S az apróhirdetéseket betűzve,
ajkára ült a gúnyos nevetés:
hát ez az, amit szerelemnek hívnak!?
hát ez az örök szent „egybekelés”?…
És csöndesen moralizálni kezdett,
akár egy konok, rendes, öreg „spisz”;
ki megrögzötten halálig erényes
s egy istenbe s egy feleségbe hisz.
És megdobálta ezt a romlott Pestet
lázadt lelkének kis köveivel
s szivének méltó fölháborodása
a cifra paloták fölé ivel.
Egy nőre gondolt, kinek nincs aranyja,
sem arcán festék, mesterkélt bibor;
ki szent hitet s áldott nőiességet
istentelenül lábbal nem tipor.
Kit jóerkölcsü tejjel tartott anyja,
kinek erszénye helyett lelke dús…
S dobogni kezd Feliciánnak szíve
és elborul a lelke, arca bús.
Hol keresse ez áldott, szűz Madonnát,
ő, kit a sorsa cölöpökre vert;
akit az élet, e hazárdjátékos
kegyetlen az alsók közé kevert!…
…S már este újra kislelkűvé vedlett,
a vendéglőben ürmöst hozatott.
És éjféltájon úgy lengett az utcán,
mint esőázott, gyenge moszatok.
A barátai messze elkerülték:
de ő még így is emberszív maradt.
És bandukolva a körúti csöndben,
a derűs kőemeletek alatt,
még ittasan is látta bús szemével
a lázas, boldog és szent víziót…
S bús kezével ketté akarta törni
az életet, e kőkemény diót!
A sötét éjben megszorult az ökle
s megfenyegette az ablakokat!
Az életébe vetett vak bizalma
az éj sötétjében le nem lohadt.
S lefeküdt otthon a szegényes ágyba,
hol száz gyűrődés száz álmot lehelt.
És úgy feküdt ott, mint akinek ajka
elfáradt, mert nagy kérdésre felelt…



Hátra Kezdőlap Előre