1
November-éj volt, borzongós, hideg, |
mikor csontjukat zörgetik a holtak, |
mikor gyökerét rázva sok virág |
nyarát siratja, gémberedve sorvad. |
A Sándor utca házsora felett |
éles szelek száguldtak el vihogva. |
S a cégtáblák, mint fekete karok, |
a házakon sötétlettek lobogva… |
November-éjjek: csöndes zokogás! |
nyári emlékek búgó rekviemje! |
Mikor felzeng a szívek rejtekén |
az ifjúságnak hamvadt önszerelme. |
Mikor eszünkbe jut a sok madár, |
amelyek egykor felszálltak ijedten… |
És egy se szállhat soha vissza már, |
de szárnycsapásuk még szivünkbe lebben. |
Ó, mért is színez, mért fantáziál |
a szív, e vézna, éhes, beteg festő! |
Ó, mért lát kertet, rózsaligetet, |
hol egyetlen bimbó búsul, egy feslő? |
Minek zúgatja tengerek vizét, |
mikor csak árva, kis bádog-csatornán |
csurog a víz falusi ereszen |
s villám szalad a kicsi templom tornyán? |
Minek kavargat élő szíveket, |
mikor szegényen jár, koldús-gunyában? |
…Szegényes ágyban, álmatlan hevert |
Felicián egy kis manzard-szobában. |
Vastag falak közt hevert betegen, |
bár névtelen volt ez a bús betegség. |
Hiába bújnál tudós könyveket, |
amelyekből e kór neve kitessék. |
A fizikum oly ép, miként a makk, |
csak éppen, hogy nincs mit kezdeni véle. |
Az izmok között bús penész zokog |
és megszakad az artériák vére. |
A láb szeretne futni sebesen |
és nincs erő, hogy ágyából kiszálljon. |
A sziven bagoly huhog rémitőn |
és hangtalan jaj hólyagzik a szájon. |
A két karon sebeknek tűze ég, |
de földi szem e sebeket nem látja. |
És egy moloch jő: szemedbe nevet |
és irtózatos szájöblét kitátja… |
|
Felicián bámulta a plafónt, |
amelyről egy bús villanykörte csüngött. |
Egy szék támláján a hervadt homály |
beárnyalt mellényt, nyakkendőt, meg inget, |
miket levetett jó Felicián, |
közönnyel, mintha nem is övé volna. |
Mert bágyadt férfi volt és életúnt, |
a szeme fáradt, arca meg mogorva. |
Aludni szegény sehogysem tudott |
ez életben, az éberben, a rútban. |
Agyában a bú fúrt sötét utat, |
mint gyémánttű egy hosszú alagútban. |
Magányos utas volt e földtekén, |
kihez senki se húzott, ki se féltett, |
kinek élete félig élet volt |
és minden tette elhibázott, fél-tett. |
Éjfél után egy óra lehetett, |
a lépcsőházból macskahang nyivákolt. |
Majd ez a hang síróra, búsra vált |
és alján forró, rőt sziporka lángolt. |
Nászéjszaka lehetett odakint |
a szellős, odvas, sötét kapualjban: |
egy cica sírt szívfojtó keserűn |
s egy macskahang dorombolt csöndbe, halkan. |
A kis cica sirása keserűn, |
minthogyha gyenge lánytorokból jönne: |
jajgatva búgott és sikítva szállt, |
egy szűzi lánynak szíve sajgott benne. |
Feliciánnak szíve felneszelt |
és felszikrázik mellében az ábránd: |
rakosgatja emlékeit szegény, |
mint matrózok a hajókon a kátrányt, |
az indigót, a kávét, selymeket, |
amikkel olyan messziről jövének… |
S bizony, helyükön szegény mit se lelt |
s felbúg szivében a szomorú ének. |
Be jó volt otthon, gyermekkor ölén, |
be jó volt nyári kertek közt henyélni. |
Az életet csak lesni nagybohón, |
csak várni rá, de benne még nem élni. |
Nem tudni semmit, ami bizonyos, |
csak sejteni sok mindent, ami kétes… |
és nézni a konyhában álmodón, |
hogyan készül a déli mákosrétes. |
És nézni nyári délutánokon |
a kerítésen át, a naptul resten, |
hogy imbolyg el a sok parasztleány, |
alma arcával, ringóan, begyessen. |
Utánuk nézni, míg a szív dobog, |
és lesni, lesni szoknyák csipkefodrát, |
amely alatt nincs semmi, semmi más – |
és érezni az ifjú vérnek sodrát. |
Aztán osonva bújni el a hűs |
szénapadlásnak homályos zugába |
és elképzelni mindent, ami nincs – |
fürödni képzelt, langy női ruhákba. |
Vakító testet álmodni vadul |
az illatos, zizzenve hajló szénán… |
S elnyúlni aztán mámorittasan, |
lecsüngő karral, zúgó fejjel, némán… |
eszébe jutott, hogy még ma is gyermek, |
akit az ábránd és a képzelet |
még ma is szögek korbácsával vernek. |
Eszébe jutott, hogy ő itt maradt |
a lelkével, mely sehogysem öregszik. |
Mely szomjazik egy más lélek után, |
amíg a teste tétlen, tunyán fekszik. |
Eszébe jutott a multak ködén |
jó Eduárd, nagybátyja, ez a furcsa |
kékfestősegéd, aki kóborolt, |
mert elveszett az életének kulcsa. |
Ki hosszú volt és paraszti szavú, |
ha estelenkint elkezdett mesélni. |
De pajkos nyelvek azt mondták, hogy úgy, |
mint ő, talán senki se tudott élni. |
A bajsza szőke s igen hetyke volt, |
kétoldalt szúrós csavarba pödörve: |
ez volt a nőknek vágya akkoron, |
az álmatag női sziveknek örve. |
Gavallér volt valahol Kanizsán, |
mindég a zsidó lányokat kísérte, |
azt tartotta, hogy vérük fűszeres – |
(később pár gyermeket kapott is érte…) |
Dolgozni soha, soha nem tudott, |
csak szívta az erős virzsiniákat. |
Tönkre is tette néhány év alatt |
az apját és a kelmefestő gyárat. |
A mellénye mély kivágásu volt |
s nagy kék gyűrűt viselt, akár a püspök. |
S ha bárhová ment, nem feledte el |
a kampós sétapálcát, az ezüstöt. |
Ha eső hullt, egész nap hegedült, |
valami kószalelkű trubadúr volt. |
Nem dolgozott s nem parancsolt sosem, |
amolyan hetyke, tunyalelkü úr volt. |
s ahogy most éjjel Eduárdra gondolt: |
megfejtette a nagy élet-talányt, |
mig kint a macska bókokat dorombolt… |
…Már reggel volt, a cingár szemetes |
már csengetett fülethasító hangon. |
És megindult a zűrös csoszogás |
a hosszú, piszkos, visszhangozó gangon – |
s Felicián még egyre éberen |
feküdt a gyűrött és idegen párnán. |
Átgondolá ő egész életét, |
mely megfeneklett elhagyatva, árván. |
S amíg a reggel szürke árnya kúszott |
a durva színű szoba padlatán: |
Felicián új gyógyszert írt magának, |
miként valami naiv sarlatán. |
Polgár leszek!… így szólt gyerekes daccal, |
lesz énnekem is meleg tűzhelyem |
s a józantalanságnak ím ezennel |
keményen a hadat megüzenem! |
Elég volt már a kósza éccakázás, |
a kölcsönvett szerelmek vesszenek! |
Legyintsék meg a szívemet a békés, |
az áldott, csöndes, jó meleg szelek! |
Egy rendes öltönyt vásárlok magamnak |
és tisztességesen megnősülök. |
Lesz legalább, ki jóétvágyat kíván, |
ha délidőben ebédhez ülök. |
Lesz legalább, ki rendbetartja holmim, |
lesz mellettem egy kedves feleség. |
A szomszédban épp most nyitotta boltját |
s vígan pipált az ajtóban a pék. |
S Felicián már látta is a kedves, |
puha lakást s a kis konyhát, ahol |
a feleség pecsenyét süt a roston, |
míg a cseléd szép nótákat dalol. |
S a hálószoba halvány ámpolnáját, |
mely kisbabára szórja majd a fényt… |
S Felicián máris felült az ágyban, |
már új ember volt és mitől se félt. |
Szent önbízó lett ő, aki még tegnap |
kétségbeesett jövője miatt, |
ki a napfénytől reszketett s a zordon, |
hideg jövőtől meg visszariadt. |
És már acélos, tetterős kezekkel |
nyúlt kabátja után; és amíg |
öltözködött, eléje színeződött |
a szép jövő, a boldog, és a víg… |
Kikeresett egy élénkszínü, omló |
szép nyakkendőt és csokorba köté. |
S a tükör előtt állva, égi fény szállt |
kissé megtörött alakja köré. |
És Felicián elindult hazulról, |
a kávéházba reggelizni ment. |
Elolvasta ott a lapokat sorba, |
a napi híreket és a hyment. |
S az apróhirdetéseket betűzve, |
ajkára ült a gúnyos nevetés: |
hát ez az, amit szerelemnek hívnak!? |
hát ez az örök szent „egybekelés”?… |
És csöndesen moralizálni kezdett, |
akár egy konok, rendes, öreg „spisz”; |
ki megrögzötten halálig erényes |
s egy istenbe s egy feleségbe hisz. |
És megdobálta ezt a romlott Pestet |
lázadt lelkének kis köveivel |
s szivének méltó fölháborodása |
a cifra paloták fölé ivel. |
Egy nőre gondolt, kinek nincs aranyja, |
sem arcán festék, mesterkélt bibor; |
ki szent hitet s áldott nőiességet |
istentelenül lábbal nem tipor. |
Kit jóerkölcsü tejjel tartott anyja, |
kinek erszénye helyett lelke dús… |
S dobogni kezd Feliciánnak szíve |
és elborul a lelke, arca bús. |
Hol keresse ez áldott, szűz Madonnát, |
ő, kit a sorsa cölöpökre vert; |
akit az élet, e hazárdjátékos |
kegyetlen az alsók közé kevert!… |
|
…S már este újra kislelkűvé vedlett, |
a vendéglőben ürmöst hozatott. |
És éjféltájon úgy lengett az utcán, |
mint esőázott, gyenge moszatok. |
A barátai messze elkerülték: |
de ő még így is emberszív maradt. |
És bandukolva a körúti csöndben, |
a derűs kőemeletek alatt, |
még ittasan is látta bús szemével |
a lázas, boldog és szent víziót… |
S bús kezével ketté akarta törni |
az életet, e kőkemény diót! |
A sötét éjben megszorult az ökle |
s megfenyegette az ablakokat! |
Az életébe vetett vak bizalma |
az éj sötétjében le nem lohadt. |
S lefeküdt otthon a szegényes ágyba, |
hol száz gyűrődés száz álmot lehelt. |
És úgy feküdt ott, mint akinek ajka |
elfáradt, mert nagy kérdésre felelt… |
|
|
|