7

A fülledt, meleg nyári délutánban,
a gőzös nagy-fújtatva indul el.
Dobog a föld a vágányok vonalján;
a napfény, mint egy vakító lepel,
végigterül a forró sík vidéken,
rohan a gőzös árkon-bokron át.
A viadukt korlátja, mint a játék,
olyan piciny. S mint a játékbabák,
oly apróak az emberek s kaszájuk
csillanva vágja a barna buzát.
Odébb fénylő pipacspalást dalolja
a nyárnak örök, égő himnuszát.
A kupé ablakán beleng a függöny,
a forró szél meg-megremegteti,
mintha az élet reszkető kezében
egy zászló lengne be, és vészteli
jelekkel intne: vigyázzunk a szívre!
Ne higyjünk neki ifjan, botoran!
Mert önbizalmunk önvérünket szívja,
a nyíl repül, de itt marad az íjja –
és életünkkel a sírba rohan!…
Felicián csak itt eszmél magára,
hogy meglátja a görbeorrú lányt…
Anízia magával hozta őt is,
és súgva szól: Ne haragudj!… ne bándd!…
Oly jó leány és ragaszkodik hozzám,
megosztom vele boldogságomat.
Szegény, senkije nincs, aki szeresse,
sok bút ró rá a sorsa, ó, sokat.
Szeressed őt, a kedvemért, velünk lesz,
elmúlt lányságom szép emlékeül…
S Felicián közelebb símul hozzá,
de, mintha késsel vagdosnák belül:
mint annyiszor, megint a szégyen marja,
az embertelen megaláztatás…
És száll a táj és kattog a kerék, míg
egymást kergeti sok kis állomás.
És Felicián nézi, majd felissza
tekintetével a gyönyörű nőt,
akit a sors ím őmelléje rendelt
és védelmébe adott, s aminőt
gyerekkorában álmodott magának,
mikor még nincsen a lélekbe gond,
se tépelődés, csak szem, mely a szépet
ámulva nézi, mint a szent-bolond.
Amikor még nincs éjji tépelődés
csupán egy forró ölről álmodunk,
amely puhává, sugarassá váltja
szegényes, árva, elhagyott odunk.
Mikor e szókat: erkölcs… vágy… és jellem,
még nem ismerjük, s az a fenevad,
amely az embert torz kínná apasztja,
a léleknek bús gondot még nem ad…
S mikor előttük feltűnik a tenger,
az áldott kékszín, boldog Adria,
valami szűzi vágy űzi a lelkét,
hogy most az égbe kell felszállnia.
Lelkének minden szárnyas vitorláját
az ég felé feszítni… A vonat
megáll, fáradtan pöfékel, kiszállnak.
Ó, hol van most a pillangó-fogat,
a boldogságos nász felé röpítő,
hol végre ketten, vágyón, egyedül,
egymás szívébe fogózhatnak s vérük
az örökkévalóságba merül…
A hotelben a széles, piros szőnyeg
a léptüket elnyeli. Tarka nép
sürög-forog a hallban, fátyolokkal
kreolszín asszonyok, karcsú derék;
téglavörösre égett férfiarcok,
déli tengerésztisztek, kik a part
fövenyén kissé tágra gombolóznak,
az oldalukon sárga, kurta kard.
Szédült futásban rohanó, mosolygó
picinyke groomok, pár pocakos úr.
S e zűrzavaros, bolond, bizarr képre
valami tompa, fáradt nesz borul.
Fönt a szobák, a mályvaszínű függöny,
a zömök ágy négy oszlopa fölött.
A nagytükör a tenger fénykaréját
leheli vissza, mint tündér-ködöt.
Egy empire-szekrény, kövér angyalokkal
s egy dús kristályú csillár. A falon
Napóleonnak hetyke lovasképe;
s Felicián felsóhajt: angyalom!…
Majd az erkélyre lépnek, mely a tenger
rejtelmestitkú ölét nyujtja fel.
Az enyhe, langyos, hűvös párázatban
minden álmos, sós ízeket lehel.
Nehány kis bárka lengő függönyökkel,
a lámpájukat most gyujtják. Odébb
egy csónakból egy mandolinos ember
s egy tikkadt hölgy a partra épp kilép.
Valahonnan a forró szél szeliden
zongorahangot hajt a víz felett.
S egy halszagú, sötét osteriából
idecsattog a pajkos kasztanyett.
A hold, mint egy menyasszony, szűzi tisztán
a tengerből kilép. Egy habcsokor
lágy bárányfellegekből a nyakára
borul szelíden s pántlikát sodor
köréje, melyet ezüstcsillagokkal
hímez teli a csöndes alkonyat. –
S az ágy felől a mályvaszínű függöny
bizalmas lebbenéssel bólogat…
S valami titkos, nagy erő lefogja
mindkettőjük szivét. Már éji csend.
A görbeorrú lány ott kacarászik,
míg lágy morajlás suttog odalent
és pajkos, ámde durva tettetéssel
Aníziára hunyorgat szemet.
Felicián csak nézi ezt a két nőt,
az egyik, akit imádva szeret,
a másik, aki csúf, gonosz és bamba
és mégis erős, mert Anízia
önti beléje dacos kedvteléssel
önerejét: a poklok fattyuja!…
S ahogy a vízen szétterül a nagy csönd,
megejtő vágyba hull Felicián
s mintha egy szikla dőlt volna szivére,
szinte elájul a malicián:
Anízia s a másik ásítgatva
tunyán leoldják a lágy selymeket
a karcsú, feszes, csillámló derékról
s lassan levállanak egymás felett,
tüllkönnyűségű habfodrok karéjja,
kebelszorító, váll- és mellfüző,
melyek közé a lázas vágyu férfi
fantáziája misztikumot sző.
Csak ámul és csak bámul, mind a ketten,
mint öntudatlan, ártatlan, szelíd
kisgyermekek, akik nyugodni térnek,
a testükről csöndesen leszedik
a szent s a milljó álomterhességtől
csillogva égő, apró kis ruhát;
a kis cipőt, amelynek orra fénylik
és az áttört harisnyát, a puhát.
Egy széken, mint a hab az almafákon,
kis tömzsi, könnyü selyembugyogó,
köröskörül a szélin könnyü csipke,
a szék sötét bársonyán ragyogó;
kétoldalt fényes gyöngyházgomb, még forró
a lányujjak hegyétől, és egy ing,
az opálszínű női test helyett most
a szellő bújt belé és rengve ring…
A sötétvörös szőnyegen a sárga
selyemharisnyakötő… Félhomály…
Feliciánnak sápadt ajka béna,
szeme lezárul és a szíve fáj…
És könnycseppek iramlanak az arcán –
míg onnan, a függöny mögül, buján
vihogva hangzik a teli torokból
vad kacagás… A két borzas leány
fejét kidugja s jójcakát kivánva,
az ifju férjet gúnnyal neveti…
Felicián magát a puszta kőre
az erkélyen zokogva leveti
s meredt szemével néz a csillagokba,
amikben sorsa vérrel írva áll…
S bent a lecsúszott takarók alól lágy
kerekség villog ki: a puszta váll…
… Szelidfényű, sugaras ékkövekkel
ívelten kél föl keleten a nap.
Feliciánnak két kezén hidegség,
mint odvas tömlöc mélyében a rab,
úgy ébred fel, a szeme bambán réved
feje fölött a baldachínon át…
Ott fekszik árván, hűvös-önmagában,
mi ez?… az ágyban találja magát…
A szobában kívüle senki. Csönd van.
Mintha kísérteteket hallana.
S kivülről zagyva, monoton ütemben
behangzik a hajósok dallama.
Felugrik, gyors irammal ki az ágyból,
lázas sietséggel felöltözik.
Szivébe, amely gyenge, hirtelen vad,
erőszakos indulat költözik.
Mint tébolyult, úgy rohan le a lépcsőn,
utánanéznek, de ő csak szalad…
S a két nőt ott találja nagyvidáman
a reggelinél, egy ernyő alatt…
Aníziát karonragadja durva,
zord mozdulattal és parancsolón
viszi magával. Oly nehéz a lába,
a feje és a szíve, mint az ón…
S két szív, melyet a szerelem nevében
nem hajthat össze a szent áhitat,
a durva kéjben semmivé így válik,
és így épít a halálba hidat…



Hátra Kezdőlap Előre