7
A fülledt, meleg nyári délutánban, |
a gőzös nagy-fújtatva indul el. |
Dobog a föld a vágányok vonalján; |
a napfény, mint egy vakító lepel, |
végigterül a forró sík vidéken, |
rohan a gőzös árkon-bokron át. |
A viadukt korlátja, mint a játék, |
olyan piciny. S mint a játékbabák, |
oly apróak az emberek s kaszájuk |
csillanva vágja a barna buzát. |
Odébb fénylő pipacspalást dalolja |
a nyárnak örök, égő himnuszát. |
A kupé ablakán beleng a függöny, |
a forró szél meg-megremegteti, |
mintha az élet reszkető kezében |
egy zászló lengne be, és vészteli |
jelekkel intne: vigyázzunk a szívre! |
Ne higyjünk neki ifjan, botoran! |
Mert önbizalmunk önvérünket szívja, |
a nyíl repül, de itt marad az íjja – |
és életünkkel a sírba rohan!… |
Felicián csak itt eszmél magára, |
hogy meglátja a görbeorrú lányt… |
Anízia magával hozta őt is, |
és súgva szól: Ne haragudj!… ne bándd!… |
Oly jó leány és ragaszkodik hozzám, |
megosztom vele boldogságomat. |
Szegény, senkije nincs, aki szeresse, |
sok bút ró rá a sorsa, ó, sokat. |
Szeressed őt, a kedvemért, velünk lesz, |
elmúlt lányságom szép emlékeül… |
S Felicián közelebb símul hozzá, |
de, mintha késsel vagdosnák belül: |
mint annyiszor, megint a szégyen marja, |
az embertelen megaláztatás… |
És száll a táj és kattog a kerék, míg |
egymást kergeti sok kis állomás. |
És Felicián nézi, majd felissza |
tekintetével a gyönyörű nőt, |
akit a sors ím őmelléje rendelt |
és védelmébe adott, s aminőt |
gyerekkorában álmodott magának, |
mikor még nincsen a lélekbe gond, |
se tépelődés, csak szem, mely a szépet |
ámulva nézi, mint a szent-bolond. |
Amikor még nincs éjji tépelődés |
csupán egy forró ölről álmodunk, |
amely puhává, sugarassá váltja |
szegényes, árva, elhagyott odunk. |
Mikor e szókat: erkölcs… vágy… és jellem, |
még nem ismerjük, s az a fenevad, |
amely az embert torz kínná apasztja, |
a léleknek bús gondot még nem ad… |
S mikor előttük feltűnik a tenger, |
az áldott kékszín, boldog Adria, |
valami szűzi vágy űzi a lelkét, |
hogy most az égbe kell felszállnia. |
Lelkének minden szárnyas vitorláját |
az ég felé feszítni… A vonat |
megáll, fáradtan pöfékel, kiszállnak. |
Ó, hol van most a pillangó-fogat, |
a boldogságos nász felé röpítő, |
hol végre ketten, vágyón, egyedül, |
egymás szívébe fogózhatnak s vérük |
az örökkévalóságba merül… |
|
A hotelben a széles, piros szőnyeg |
a léptüket elnyeli. Tarka nép |
sürög-forog a hallban, fátyolokkal |
kreolszín asszonyok, karcsú derék; |
téglavörösre égett férfiarcok, |
déli tengerésztisztek, kik a part |
fövenyén kissé tágra gombolóznak, |
az oldalukon sárga, kurta kard. |
Szédült futásban rohanó, mosolygó |
picinyke groomok, pár pocakos úr. |
S e zűrzavaros, bolond, bizarr képre |
valami tompa, fáradt nesz borul. |
Fönt a szobák, a mályvaszínű függöny, |
a zömök ágy négy oszlopa fölött. |
A nagytükör a tenger fénykaréját |
leheli vissza, mint tündér-ködöt. |
Egy empire-szekrény, kövér angyalokkal |
s egy dús kristályú csillár. A falon |
Napóleonnak hetyke lovasképe; |
s Felicián felsóhajt: angyalom!… |
Majd az erkélyre lépnek, mely a tenger |
rejtelmestitkú ölét nyujtja fel. |
Az enyhe, langyos, hűvös párázatban |
minden álmos, sós ízeket lehel. |
Nehány kis bárka lengő függönyökkel, |
a lámpájukat most gyujtják. Odébb |
egy csónakból egy mandolinos ember |
s egy tikkadt hölgy a partra épp kilép. |
Valahonnan a forró szél szeliden |
zongorahangot hajt a víz felett. |
S egy halszagú, sötét osteriából |
idecsattog a pajkos kasztanyett. |
A hold, mint egy menyasszony, szűzi tisztán |
a tengerből kilép. Egy habcsokor |
lágy bárányfellegekből a nyakára |
borul szelíden s pántlikát sodor |
köréje, melyet ezüstcsillagokkal |
hímez teli a csöndes alkonyat. – |
S az ágy felől a mályvaszínű függöny |
bizalmas lebbenéssel bólogat… |
S valami titkos, nagy erő lefogja |
mindkettőjük szivét. Már éji csend. |
A görbeorrú lány ott kacarászik, |
míg lágy morajlás suttog odalent |
és pajkos, ámde durva tettetéssel |
Aníziára hunyorgat szemet. |
Felicián csak nézi ezt a két nőt, |
az egyik, akit imádva szeret, |
a másik, aki csúf, gonosz és bamba |
és mégis erős, mert Anízia |
önti beléje dacos kedvteléssel |
önerejét: a poklok fattyuja!… |
|
S ahogy a vízen szétterül a nagy csönd, |
megejtő vágyba hull Felicián |
s mintha egy szikla dőlt volna szivére, |
szinte elájul a malicián: |
Anízia s a másik ásítgatva |
tunyán leoldják a lágy selymeket |
a karcsú, feszes, csillámló derékról |
s lassan levállanak egymás felett, |
tüllkönnyűségű habfodrok karéjja, |
kebelszorító, váll- és mellfüző, |
melyek közé a lázas vágyu férfi |
fantáziája misztikumot sző. |
Csak ámul és csak bámul, mind a ketten, |
mint öntudatlan, ártatlan, szelíd |
kisgyermekek, akik nyugodni térnek, |
a testükről csöndesen leszedik |
a szent s a milljó álomterhességtől |
csillogva égő, apró kis ruhát; |
a kis cipőt, amelynek orra fénylik |
és az áttört harisnyát, a puhát. |
Egy széken, mint a hab az almafákon, |
kis tömzsi, könnyü selyembugyogó, |
köröskörül a szélin könnyü csipke, |
a szék sötét bársonyán ragyogó; |
kétoldalt fényes gyöngyházgomb, még forró |
a lányujjak hegyétől, és egy ing, |
az opálszínű női test helyett most |
a szellő bújt belé és rengve ring… |
A sötétvörös szőnyegen a sárga |
selyemharisnyakötő… Félhomály… |
Feliciánnak sápadt ajka béna, |
szeme lezárul és a szíve fáj… |
És könnycseppek iramlanak az arcán – |
míg onnan, a függöny mögül, buján |
vihogva hangzik a teli torokból |
vad kacagás… A két borzas leány |
fejét kidugja s jójcakát kivánva, |
az ifju férjet gúnnyal neveti… |
Felicián magát a puszta kőre |
az erkélyen zokogva leveti |
s meredt szemével néz a csillagokba, |
amikben sorsa vérrel írva áll… |
S bent a lecsúszott takarók alól lágy |
kerekség villog ki: a puszta váll… |
|
… Szelidfényű, sugaras ékkövekkel |
ívelten kél föl keleten a nap. |
Feliciánnak két kezén hidegség, |
mint odvas tömlöc mélyében a rab, |
úgy ébred fel, a szeme bambán réved |
feje fölött a baldachínon át… |
Ott fekszik árván, hűvös-önmagában, |
mi ez?… az ágyban találja magát… |
A szobában kívüle senki. Csönd van. |
Mintha kísérteteket hallana. |
S kivülről zagyva, monoton ütemben |
behangzik a hajósok dallama. |
Felugrik, gyors irammal ki az ágyból, |
lázas sietséggel felöltözik. |
Szivébe, amely gyenge, hirtelen vad, |
erőszakos indulat költözik. |
Mint tébolyult, úgy rohan le a lépcsőn, |
utánanéznek, de ő csak szalad… |
S a két nőt ott találja nagyvidáman |
a reggelinél, egy ernyő alatt… |
Aníziát karonragadja durva, |
zord mozdulattal és parancsolón |
viszi magával. Oly nehéz a lába, |
a feje és a szíve, mint az ón… |
S két szív, melyet a szerelem nevében |
nem hajthat össze a szent áhitat, |
a durva kéjben semmivé így válik, |
és így épít a halálba hidat… |
|
|
|