9
Ó, gyenge lelkek holdkóros szerelme, |
szembekötősdi zord bozót ölén, |
hol bújva les a vágy, e szörnyű mammut |
s a súlyos talpú, szomjas csókbölény! |
Mint vak koldús, úgy járt-kelt önmagában |
Felicián a pesti éccakán. |
Ahol virágot látott, mind elküldte, |
Aníziáról bármit hallott: tűrte… |
nem is hitt róla rosszat el talán. |
|
S megleste egyszer itt és másszor ottan, |
mindig útjába akadt hirtelen. |
Kibékültek és összevesztek újra, |
csalán között liliom nem terem. |
S egy hideg estén, mikor összebújtak |
a pesti kis lakásban szótlanul, |
rájukborult a bűnbánat szelíden, |
mely lelket idomít, szivet gyalul. |
Jól tudták ők, hogy még százszor, ezerszer |
kergeti őket széjjel majd a vér. |
A testük szétrepül, de megtört lelkük |
a messzeségben is majd összeér: |
egy büszke szív, mely selymek mögé búvik |
s egy alázatos szív, mely könyörög… |
S szemükben lángzó lávaként lobognak |
az éj felé a boldog gyönyörök. |
Vágytam utánad nagyon… szól a férfi, – |
nagyon vágytam utánad… szól a nő… |
S játékos kedvvel furcsa titkos írás |
tűnik egy kis papírlapon elő. |
Felicián szeszélyes változatban |
betűket rak, szavakat fűzöget, |
amikből egy megbeszélt kulccsal három |
felszárnyazott szó lángzón integet: |
„Vágytam utánad nagyon!…”, mint egy chiffre, |
mely röptében világokat tipor – |
a három szó, mely vérükbe világol |
vadul: „Alentin Talanta Tilor!…” |
És úgy tudnak örülni, mint a gyermek, |
ki megtalálta szép játékszerét. |
Mint három csók, a szájukon úgy csattog |
a három szó. Mint vad, buja zenét, |
úgy zümmögik egymás fülébe halkan, |
felolvadva az andalító dalban, |
meglelve egymást csókfátylak megett… |
– Ugye, most már velem maradsz örökre?… |
– Veled maradok most már, csak veled!… |
|
S a vér ágyában szunnyadozó kétség |
újra felébreszti Feliciánt: |
– De hogyha mégis újra messze mennél, |
ha tőlem bármi ujra messzi ránt, |
ha már csak álmaimban lész ölemben |
s nem lesz enyém a szád, e csepp bibor, |
és megkivánlak, elég lesz izennem |
csak ezt: „Alentin Talanta Tilor…”? |
S megpecsételik forró öleléssel, |
|
A nap világló, üde arculatja |
kileng a felhőpongyolák mögött. |
És új élet kezdődik, jaj de főnix- |
madárként nincsen újraéledés. |
A hamuban ott égett minden, minden: |
biztos halál az élet-tévedés. |
|
…A messzi kertek orgonát leheltek, |
nyári esőnek illata szitált. |
Felicián most még jobban szerette, |
mint valaha, nejét, Aníziát. |
Már csak Ziának nevezte szelíden, |
hogy kurtább légyen a szó, mely után |
a csók az öröklétbe szárnyalhasson. – |
Künn barangoltak éjfélig Budán, |
kis kocsmákban boldogan vacsoráztak, |
Ziának arca égett, kipirult |
a rubinszínű bortól. És szivükben |
a második szerelem kivirult. |
És hazafelé gyermekes-bolondul |
szétszaladtak egymástól nagybohón, |
hogy a másik uccában ujra össze- |
szaladhassanak éhesen, mohón. |
S egymás ajkába martak, vérigérő, |
vad csókok égtek ajkuk bársonyán. |
A szerelemnek két nomád-cigánya |
így csalta egymást az uccák során. |
Nem tudtak ők sehogyse eggyé lenni, |
se szabadulni; két szegény bolond. |
Vagy nem bolond-é, akinek a vére |
forró igent s az agya nemet mond? |
Vagy adhat-é a nap hűvös világot? |
Vagy adhat-é a hold jó meleget?… |
…És egy napon Anízia elsíklott |
a hűség tündérfátyola megett. |
Elég volt néki már a jó karokból, |
melyek szilárdan tartották szivét. |
Elég volt már a kérés, a könyörgés, |
mely szabadsága fátylát tépte szét. |
Erdei nimfa élt a lelke mélyén, |
faunok felé suhant a réten át. |
S a zöldes fény, a hűs lombkoronákról |
szívébe marta kétes vágy dalát… |
|
Megtartani az asszonyt lehetetlen, |
ki dámaságra lett, míg puszta nő. |
Megtartani az asszonyt lehetetlen, |
kinek a vágya messzeívelő. |
Megtartani az asszonyt lehetetlen, |
kinek méhét önátok zárja el. |
Megtartani az asszonyt lehetetlen, |
ki mindig kérd és sohasem felel. |
Megtartani az asszonyt lehetetlen, |
kinek könnye: mosoly, s mosolya: könny, |
ki úgy megy el tőled, mint egy komorna, |
s királynőt mímel, hogyha visszajön. |
Ki büszke rá, hogy szép kerek a keble |
s nem gondol arra, mily kerek a föld… |
Megtartani az asszonyt lehetetlen, |
ki komisz mérget szent kehelybe tölt!… |
|
|
|