9

Ó, gyenge lelkek holdkóros szerelme,
szembekötősdi zord bozót ölén,
hol bújva les a vágy, e szörnyű mammut
s a súlyos talpú, szomjas csókbölény!
Mint vak koldús, úgy járt-kelt önmagában
Felicián a pesti éccakán.
Ahol virágot látott, mind elküldte,
Aníziáról bármit hallott: tűrte…
nem is hitt róla rosszat el talán.
S megleste egyszer itt és másszor ottan,
mindig útjába akadt hirtelen.
Kibékültek és összevesztek újra,
csalán között liliom nem terem.
S egy hideg estén, mikor összebújtak
a pesti kis lakásban szótlanul,
rájukborult a bűnbánat szelíden,
mely lelket idomít, szivet gyalul.
Jól tudták ők, hogy még százszor, ezerszer
kergeti őket széjjel majd a vér.
A testük szétrepül, de megtört lelkük
a messzeségben is majd összeér:
egy büszke szív, mely selymek mögé búvik
s egy alázatos szív, mely könyörög…
S szemükben lángzó lávaként lobognak
az éj felé a boldog gyönyörök.
Vágytam utánad nagyon… szól a férfi, –
nagyon vágytam utánad… szól a nő…
S játékos kedvvel furcsa titkos írás
tűnik egy kis papírlapon elő.
Felicián szeszélyes változatban
betűket rak, szavakat fűzöget,
amikből egy megbeszélt kulccsal három
felszárnyazott szó lángzón integet:
„Vágytam utánad nagyon!…”, mint egy chiffre,
mely röptében világokat tipor –
a három szó, mely vérükbe világol
vadul: „Alentin Talanta Tilor!…”
És úgy tudnak örülni, mint a gyermek,
ki megtalálta szép játékszerét.
Mint három csók, a szájukon úgy csattog
a három szó. Mint vad, buja zenét,
úgy zümmögik egymás fülébe halkan,
felolvadva az andalító dalban,
meglelve egymást csókfátylak megett…
– Ugye, most már velem maradsz örökre?…
– Veled maradok most már, csak veled!…
S a vér ágyában szunnyadozó kétség
újra felébreszti Feliciánt:
– De hogyha mégis újra messze mennél,
ha tőlem bármi ujra messzi ránt,
ha már csak álmaimban lész ölemben
s nem lesz enyém a szád, e csepp bibor,
és megkivánlak, elég lesz izennem
csak ezt: „Alentin Talanta Tilor…”?
S megpecsételik forró öleléssel,
mely hajnalig tart…
 A hold elszökött.
A nap világló, üde arculatja
kileng a felhőpongyolák mögött.
És új élet kezdődik, jaj de főnix-
madárként nincsen újraéledés.
A hamuban ott égett minden, minden:
biztos halál az élet-tévedés.
…A messzi kertek orgonát leheltek,
nyári esőnek illata szitált.
Felicián most még jobban szerette,
mint valaha, nejét, Aníziát.
Már csak Ziának nevezte szelíden,
hogy kurtább légyen a szó, mely után
a csók az öröklétbe szárnyalhasson. –
Künn barangoltak éjfélig Budán,
kis kocsmákban boldogan vacsoráztak,
Ziának arca égett, kipirult
a rubinszínű bortól. És szivükben
a második szerelem kivirult.
És hazafelé gyermekes-bolondul
szétszaladtak egymástól nagybohón,
hogy a másik uccában ujra össze-
szaladhassanak éhesen, mohón.
S egymás ajkába martak, vérigérő,
vad csókok égtek ajkuk bársonyán.
A szerelemnek két nomád-cigánya
így csalta egymást az uccák során.
Nem tudtak ők sehogyse eggyé lenni,
se szabadulni; két szegény bolond.
Vagy nem bolond-é, akinek a vére
forró igent s az agya nemet mond?
Vagy adhat-é a nap hűvös világot?
Vagy adhat-é a hold jó meleget?…
…És egy napon Anízia elsíklott
a hűség tündérfátyola megett.
Elég volt néki már a jó karokból,
melyek szilárdan tartották szivét.
Elég volt már a kérés, a könyörgés,
mely szabadsága fátylát tépte szét.
Erdei nimfa élt a lelke mélyén,
faunok felé suhant a réten át.
S a zöldes fény, a hűs lombkoronákról
szívébe marta kétes vágy dalát…
Megtartani az asszonyt lehetetlen,
ki dámaságra lett, míg puszta nő.
Megtartani az asszonyt lehetetlen,
kinek a vágya messzeívelő.
Megtartani az asszonyt lehetetlen,
kinek méhét önátok zárja el.
Megtartani az asszonyt lehetetlen,
ki mindig kérd és sohasem felel.
Megtartani az asszonyt lehetetlen,
kinek könnye: mosoly, s mosolya: könny,
ki úgy megy el tőled, mint egy komorna,
s királynőt mímel, hogyha visszajön.
Ki büszke rá, hogy szép kerek a keble
s nem gondol arra, mily kerek a föld…
Megtartani az asszonyt lehetetlen,
ki komisz mérget szent kehelybe tölt!…



Hátra Kezdőlap Előre