A kulcsot félretette már a portás, |
mély csendbe csukva csüng a vaslakat… |
Járókelő: kit erre sürget útad, |
halkan bocsásd az aszfaltra sarúdat, |
mert szent álom van a tető alatt… |
|
Itt aluszik nagy álomszarkofágon |
a klasszikus, a csengő szócsalád: |
a szívdobbantó, lélekfojtó dráma, |
amely körül, mint ódon aranyráma, |
a magyar rím csorgatja óborát… |
|
És itt alussza álmát ő, a bíbor- |
s cobolyméltóság ihletett ura: |
Shakespeare… csiszolt ónix-lapok közében, |
vállán palást és pallos jobbkezében, |
ajkán mosoly, szarkasztikus, fura… |
|
Amott, álomkulisszák függönyében |
Júliához csipkék közt visz az út… |
S a rézgliciniás picinyke erkély, |
melyre leszáll az ezüsttel kivert éj, |
Rómeót hívja, aki elaludt… |
|
Ott minden alszik… Szavak, szívek, csókok… |
Hallod az álom mély lehelletét?… |
Kőkriptában, hogy senki meg ne lássa, |
tisztul az Arc száz hajszálnyi vonása, |
hogy új életet intsen majd feléd… |
|
|