KÖLTEMÉNYES
HOLMI
EGY
NAGYSÁGOS ELMÉTŐL.

 

A' KÖLTEMÉNYES GYŰJTEMÉNY'
ÖREGBEDÉSÉRE
A' NAGYSÁGOS
SZERZŐNEK
KÜLÖNÖS ENGEDELMÉVEL
KÖZRE BOTSÁTOTTA
RÉVAI MIKLÓS.

 

 

POZSONBANN,
LOEWE ANTAL' BETŰIVEL.
1787.

 

 

TARTALOM

SZALAI GRÓF BARKÓTZI FERENTZ' ESZTERGAMI ÉRSEK' ÉS MAGYAR ORSZÁG' PRIMÁSA' HAMVAINAK.
SZALAI GRÓF BARKÓTZI FERENTZ ESZTERGAMI ÉRSEK ÚRNAK.
KEGYELMES HERTZEG!
EZEN MUNKÁHOZZ.
EZEN MUNKÁBANN FOGLALT VERSEKHEZZ.
BOETIUS' VERSEI.
I. A' SZERENTSE VÁLTOZÁSÁRÓL PANASZOLKODIK.
II. ELMÉLKEDÉSÉNEK VÓLT TÁRGYAIT EMLEGETI.
III. VÍDÚLÁS.
IV. HOL AZ IGAZ BÁTOR SZABADSÁG.
V. AZ ISTENI GONDVISELÉSNEK KÖNYÖRÖG.
VI. MINDENEK BIZONYOS RENDTŐL FÜGGENEK.
VII. A' TISZTA LÉLEK LÁTHATJA AZ IGAZSÁGOT.
VIII. MIKÉNT JÁTSZIK A' SZERENTSE.
IX. AZ EMBEREKNEK TELHETETLEN KÍVÁNSÁGOK.
X. VÁLTOZÓ A' SZERENTSE.
XI. HOVÁ BÁTORSÁGOS ÉPÍTENI.
XII. A' RÉGI IDŐKET ÓHAJTJA.
XIII. A' GONOSZ KIRÁLYRÓL.
XIIII. MEG ALÁZ A' HALÁL' EMLÉKEZETE HÍVSÁGOS VÁGYÓDÁSINKBANN.
XV. A' SZERETET MINDENT EGYBE TSATOL.
XVI. AZ IGAZ JÓT HOGYAN ESMÉRHETNI MEG.
XVII. MINDEN ÁLLAT TERMÉSZETÉHEZZ TART.
XVIII. A' KINTSEK AZ EMBERT, MÍG ÉL, FONYNYASZTJÁK, HA MEG HAL, NEM KÖVETIK.
XIX. NEM SZABADSÁG BÚS GONDJAIT KI NEM ÍRTANI.
XX. ISTEN A' MI ATYÁNK, KITŐL EREDÜNK.
XXI. MINDENT AZ Ő IGAZ HELYÉN KERESÜNK, TSAK A' BOLDOGSÁGOT NEM.
XXII. AZ ISTENNEK KÖNYÖRÖG LELKI VILÁGOSSÁGÉRT.
XXIII. AZ IGAZ BOLDOGSÁGRA VEZET.
VILÁGI HÍVSÁGOKNAK MEG VETÉSÉRŐL.
SENECA.
SZABAD KŐ MÍVESEK' TÖRVÉNYE.
BETSŰLETES EMBER' TÖRVÉNYE.
BÉKESÉG' KÍVÁNÁSA.
A' MAGYAR HAZÁNAK.
ÁLOM A' TUDOMÁNYOKNAK JOBB RENDBENN VALÓ INTÉZÉSÉRŐL. 1760.
MÁRIA KIRÁLYNÉ' BESZÉDJE APOLLÓHOZ.
APOLLÓ' BESZÉDJE.
MÁRIA KIRÁLYNÉ' BESZÉDJE JUPITERHEZZ.
RICHVALDSZKI PREPOST ÚRNAK.
SZÍVBÉLI SÓHAJTÁS A' BÖLTSESÉG UTÁNN.
A' MULANDÓSÁGRÓL.
NAGY URAKHOZZ, A' GYÖNYÖRŰSÉGEK' VÁLTOZÁSOKRÓL. 1759.
HORÁTZ' X. ÉNEKE A' II. KÖNYVBŐL.
HÍVSÁGOK' MEG VETÉSÉRŐL.
VILÁGI TEKÍNTETEK' MEG VETÉSÉRŐL.
EGY IFJÚHOZZ, KI A' VÁROSI LAKÁST FALUSINÁL INKÁBB SZERETI. 1762.
GENERÁLIS BELEZNAINAK.
QUADRILIANAK EREDETE.
SALAMON' EGYIK VERSÉRE GONDOLAT. 1762.
EGY IFJÚ ÚRNAK, KI HADI ÉLETRE ADTA MAGÁT. 1756.
A' TSENDESSÉG' ÉS JÓ NYUGODALOM' DÍTSÉRETE. 1761.
TÖRTÉNETBŐL TALÁLT ÍRÁS. 1759.
A' SZERENTSÉNEK VALÓSÁGOS KÉPE. 1760.
NAGYSÁG' ÉS SZERETET' EGYBENN VETÉSE. 1760.
SZERELEM ÉS SZERENTSE' KÜSZKÖDÉSE.
RÉGI, ÉS ÚJABB SZERELEM. 1760.
A' MAGYAR SZÉPEKHEZZ. 1760.
A' MÓDI
BARÁTSÁGOS BESZÉDJE EGY ÚRNAK A' KÁPLÁNYÁVAL. 1762.
EGY MEG MÁTKÁSODOTT IFJÚNAK. 1761.
SZABAD E SZERELEMRŐL ÍRNI VÉN POÉTÁNAK? 1759.
SZERELEM ÉS BOR.
BUGATZI TSÁRDÁNAK TISZTELETÉRE.
VIGASZTALÓ BESZÉD A' TZIGÁNYOKHOZZ. 1762.
EMBERI NEMZET' GYALÁZATJA.
A' SZEGÉNY PARASZT NÉPHEZZ BESZÉD. 1756.
FUTÓ GONDOLATOK.

 


 

SZALAI GRÓF
BARKÓTZI
FERENTZ'
ESZTERGAMI ÉRSEK'
ÉS MAGYAR ORSZÁG'
PRIMÁSA'
HAMVAINAK.

Szent Hamvak! kik hajdan ama' Nagy Léleknek,
Alkotó' szájából lehellett Remeknek,
Hogy nemesebb lakást méltán adhassatok,
Tsoda képen testté öszve állottatok:
Mért tetszett az égnek kis állandóságot,
Adni részetekbenn gyenge tartóságot?
Hideg márvány alatt hamar oszlottatok,
A' Hazának menynyi haszot mulattatok!
El vált a' Nagy Lélek, felséges kezdeti,
Mind félbe szakadtak szép igyekezeti.

O! melyly részek benne égő szív vóltatok,
Súgjátok meg, mire buzgott általatok!
Melyly részek vóltatok szent agynak veleje,
Bennetek mit gondolt éltető ereje?
Melyly részek vóltatok hangzó ér nyelvébenn,
Miről szóllt leg többször forró beszédébenn?
Mit érzett, mit gondolt, mit beszéllt, tettivel,
Mutatta nagyságos igyekezetivel.
Ide nézzünk, ide, gyászos hallgatással,
Meg telünk sírjánál a' szent írtózással.
Itt igazat titkon súg az elmélkedés,
Melylyet Nagyok előtt a' rosz hízelkedés
El hímez, el hámoz, 's kötelességeket,
Felejteti vélek nemesb tisztségeket,
Mit ér a' Hazának látni a' Nagy Papot,
Mint ki derűlt égben a' déli szép napot,
Ragyogni Hertzegi kevély palástjábann,
Hódító Rómának drága bíborábann,
Utánna húzódni hoszszú fardagályát,
Emelkedni pompás lépésbenn dagályát?
Mit ér nagy jelekkel rakott tzímerébenn,
Hízni Nagy Atyjának nagyságos tettébenn;
Ha here ilyly nemes vérnek származatja,
'S a' Hazát felejti el fajúlt magzatja?

A' széles határú jószág' jövedelmét,
Romladozni indúlt Haza' segedelmét,
Pazarolja hitvány innepelésekre,
'S talám többször erkölts vesztegetésekre.

Kötelesség vólna oda takargatni,
A' Magyar Nagyságot abból támogatni:
A' nagy pusztaságot, melylyert immár régtől
Rútúl gyaláztatunk szomszéd nemzetségtől,
Szépen ki tölteni úri dombjaira,
'S omlott kő maradvány' gyászos halmaira
Oszlopokon álló Palotát emelni,
A' Fő Szent egy háznak szépségét nevelni.

Kötelesség vólna a' népnek vakságát
Oszlatni, 's gyújtani igaznak világát:
'S azért Jobb Lelkeket buzgón segíteni,
Bennek a' szép tüzet jobban gerjeszteni:
Kik részint versekkel, részint más írással,
Ketsegtető színnel, 's egyenes mondással,
Rútat hogy kerűljön, szépet hogy kövessen,
Fő Jót 's boldogságot mibenn helyheztessen,
Oktassák, mi szent tiszt a' Hazát szeretni,
Melyly vétek szakadást a' tagokbann tenni.

Ezek kedvelltessék velek szép nyelveket,
Hogy ne tsodáljanak idegen népeket,
Mint ha tsak egyedűl azok elmélkedni,
Tudnának leg szebben Jóról böltselkedni,
Tsak azoknál vólna nyelvnek olyly ereje,
Melyly által ki tessék mindennek veleje.
Fészkedet rútító el fajult rosz madár!
Külső ganéj utánn mohón mászó bogár!
Hazád' gyalázatja! miként vakoskodol,
Mikor idegen hang utánn majmoskodol.

Nagy Lélek! míg köztünk testbenn öltözködve
Vóltál, szép bajt víttál ezekkel küszködve:
Ezek is pirúltak nagyságos példádra,
Hozzád hódúltatván hathatós munkádra.'
Ah! vólnál még, vólnál! még is élesztgetnéd,
Többi közt az anya nyelvet nevelgetnéd.
Menynyire ment vólna, ha, miként kezdették,
S' nyelveket alattad miként meg szerették,
Több Nagyságos Elmék olyly elevenséggel
Tovább is futották vólna serénységgel
A' ditső szép pályát, miként jeleskedni,
Tsak ez is szavadra kezdett emelkedni,
Kinek szép munkája hogy fényt nem láthatott,
Véletlen gyászoddal akadályoztatott.

Nagy Vér, és szép Lélek, igaz böltseségre,
A' ki törekedett való ditsőségre:
Ki igazán ítél a' világ' dolgáról,
Buzgón gondolkozik a' Haza' javáról:
Nem eleg, hogy fegyvert viselt védelmére,
Tollat is koptatott szebb elő mentére.
Szavam hazudtoló kaján bár olvassa,
Itt vagyon előtte, maga is láthassa.
Had Vezér, Fő Ispán, Oszlopa Hazának
Írhatta ezeket - jaj! de hagyásának
Engednem kell, mint hogy Nevét ki téttetni,
Tiltotta érdemét ezzel tiszteltetni.
Mennél magasabbra a' nap emelkedik,
Annál kitsinyebbre az árnyék vettetik:
Úgy magasztalást is inkább nem kívánnak,
Mennél szebb érdemek a' Nagy Férfiaknak.
Elég gyönyörködés bár mi nagy dolgokból,
Hogy a' népre haszon árad munkájokból.

Szentséges Társaság! boldog kert, víg árnyék,
Egri, vagy Kövesdi, vagy Pozsoni környék!
Hol az a' Nagy Lélek forrón ösztönözött
Más ilyly szép Lelkeket a' virágok között:
Ah! járna még most is ott környűl véttetve,
'S hallgatná már Pap is jobbakra gerjedve!

Kánonok, Apátúr talám ritkább vólna,
A' gonosz maszlagtól a' ki úgy bódúlna:
Hogy, ha ki gyulladna Haza szeretéstől,
Bár Pap, vagy Szerzetes, égne ilyly érzéstől,
'S főbb törvényt követvén, köz jónak szolgálni,
Igyekeznék ő is olylyast irdogálni,
Mire Haza népnek szebben meg virradna,
'S a' rejtett valóság tisztábban támadna,
Jobb íz nevekednék zsibbadt érzésébenn,
Józanabb ítélet vélekedésébenn:
Ezt a' szegény jámbort, szorgalmas méhetskét,
Társaság szerető ártatlan lelketskét,
Az a' dongó darázs rútúl háborgatná,
Szomorú napjait inséggel zavarná:
Tenné mind ezeket Istennek lelkével,
Mert gondolna annak az üdvözségével.
Ki nagy vétkes! mert lett természetnek híve,
Tsak világi gonddal meg telt lepke szíve,
Az ekétől hátra mert a' gonosz nézni,
'S világ' tetszésére munkáját intézni.
Minek ír újságot? alagyát? éneket?
Minek gyűjt több ilylyen káros eszközeket?
Még szent ruháját is mi ritkán viseli,
Tsoda! hogy már helyét pokolbann nem leli.
Rajta menne tehát, mindent fel keverne,
Vagy térjen, vagy veszszen, addig nem heverne,
A' titkokkal viszsza élne romlására,
Szent széket indítna kárhoztatására,
Hirdetné tzégéres botránkoztatónak,
Szentek között helyet a' tűzre valónak
Nem engedne, hanem tova el űzetné,
Ott is áskálódva kétségbe ejtetné.

O áldott természet! útadat vesztetted,
Mikor ezt a' dühödt tsodát teremtetted.
A' roszúl kelt agyag farkas akart lenni,
Maró indúlatot melylybenn kezdtél tenni.
Ihol öltözteted emberi formábann,
Jaj! mi romlást téend ez a' szebb munkábann:
Kivált hogy reája a' vak történet is
Roszúl vesztegette a' szent kenetet is:
Kullog ember' és a' szentség' színe alatt,
Jaj! már minden jámbor néki készűlt falat.

De te, Boldog Lélek! ki már a' nagy égbenn,
Mint Angyal, öltözvén fényes ditsőségbenn,
Védelmező Szentje vagy dűlő Hazánknak,
Hogy most is mondhassunk Kegyelmes Atyánknak,
Engem' is védelmezz, 's valakik fáradunk,
És a' Haza nyelvnek szebb fényt, 's jobb ízt adunk,
Mosolyogj kedvesen igyekezetemre,
Mosolyogj Annak is, a' Ki kérésemre
Néked készűlt Könyvét már színre adatja,
Hogy Hamvaidbann is tisztel, itt mutatja.

Újúl Magyároknál szép emlékezeted,
Kikkel míg mulattál, vólt nagy tekinteted:
Tőled függött nyilván Országunknak fénye,
Köz jó' meg szerzése, 's mindennek reménye.

Hiszem, örűlsz ennek, 's talám ott is lebeg
Szent Árnyékod, a' hol Magyar Téged' rebeg,
Rebegi Nevedet, rebegi tettidet,
Mikor sírja félbe szakadt kezdetidet.
Maradj dítséretnek tárgya mind ezekért,
Légy ösztön annak is, a' ki ilylyenekért
El sohajtja magát, 's Vére' méltósága
Mire inti, arra gerjed buzgósága:
Szeretni Hazáját, 's a' Magyar Nagyságot
Emelni, szerezni népnek boldogságot.


         A' SZENT HAMVAKAT

                  TISZTELŐ
              RÉVAI MIKLÓS.

 


 

KÖLTEMÉNYES
HOLMI
EGY
NAGYSÁGOS ELMÉTŐL.

 

SZALAI GRÓF
BARKÓTZI FERENTZ
ESZTERGAMI ÉRSEK
ÚRNAK.

Emlékezem, Hertzeg! 's tudom, parantsoltál,
Mikor a' forrásnál Kövesden sétáltál,
De bánom, ha bennem Te meg tsalatkoztál,
'S otromba hajdúra harang öntést bíztál.

Hogy írnék foglalnék mit azt Magyar nyelvbenn,
Ne rothadnék én is álmos henyeségbenn,
Eresztenék hasznost, vagy tréfást, versekbenn,
Mivel Te, és többen gyönyörködnek ebbenn.

Meg vallom, ilyly Úrtól származott bíztatás
Sarkantyú: nehezen győzi ezt hallgatás.
De jaj az Írónak, ha elme kábúlás
Nevetséget okoz, 's nem tetszik találás.

Tudod, melyly nehéz most könyv szerzőnek lenni,
A' ki ezt miveli, soktól kell rettegni:
Választott elmének illik ditsekedni,
Közép talentomnak hasznosabb rejtezni.

Most alig prés alúl könyetske szabadúl,
Már ezer írígynek kezébenn meg fordúl,
Tudósok' serege ellene, fel zúdúl
Írónak munkája, neve is, meg tsorbúl.

Félek én mostani világnak módjátol,
Mint juhok' gyapjábann takart farkasoktól,
Mert vagynak elegen, kik futnak munkától,
A' felett nem szűnnek az ember szóllástól.

Ha ambár vólna is anynyi bátorságom,
Minek nevettetném alá valóságom,
Hasztalan dologbann lenne fáradságom,
Bér nélkül maradna ilylyen gondosságom.

Mert tudós világnak mit lehetne írni,
Melylyet régiektől nem kellene venni?
Nem illik pediglen másból szedegetni,
Egy nótát szűntelen egy húron pengetni.

Vallás' állapotja ezer könyvbenn fekszik,
Milliom a' Tomus, ki ezzel ditsekszik,
Klastromokból reánk, mint felleg, tenyeszik,
Miólta az Hitről ember kéteskedik.

Más kép' is menynyei dolgoknak nagyságit,
Fényes tudománynak rejtett igazságit,
Tsak azok írják jól áldott méltóságit,
Kik jól meg tanúlták halandók' vakságit.

Imádni szükséges menynyei dolgokat,
Követni szelídség Tűrés Tanítókat,
Kövezni ellenbenn azon hódítókat,
A' kik játsziságra veszik a' titkokat.

Eleget beszéllett Ágoston, Cirillus,
Arany szájú János, Calmet, Cornelius,
Bossuet, Graveson,
a' Nagy Bellarminus,
Ám még is meg nem tért Luter, sem Calvinus.

Philosophiának hasonló a' sorsa,
Száz ezer formára lett már változása,
Ha Stagyri Böltsnek büszke tanítása
Oda van, kinek lesz állandó írása.

Bölts Politicának menynyi reguláit
Láttuk, ím' naponként tarkázzák formáit,
Minden új Minister saját Maximáit,
Világ eleibenn adja Systemáit.

Hadi mesterségről, kit harag ki gondolt,
Hajdani Vitézség menynyit nem karatyolt,
Ki talám puska port éltébenn nem szagolt,
Még az is regulát erről bőven tsaholt.

Miólta villámló pornak fundálója,
Plútó' országának bölts szaporítója,
Fekete, fel támadt 's lett népek' rontója,
Várak, várasoknak érdemes bontója.

Thucididest, Caesárt, Homért, és Xenophont
Követték újabbak, mint Turenn' Vaudemont,
Leg több a' Tanító, ki seregeket bont,
Mert már régen vagyon, hogy ember embert ront.

Poéták eleget elsőbb Istenekről,
Az utánn tudósan írtak vitézekről,
Tovább énekeltek szív' részegségéről,
Menynyit nem zavartak hibás szerelemről.

Ízelítvén hangját meg kötött szavaknak,
Rövid sorbann ejtett szép gondolatoknak,
Végét nem lelhették gondos munkájoknak,
Száma nints r'ánk hagyott tarka írásoknak.

Trója' veszedelmét, Rómának szállását,
Aenaeas, Ulysses' hoszszas bujdosását,
Sztziták, Szarmatáknak véres vándorlását,
Világ' bíróinak történt országlását.

Le írván, mentenek alatsony dolgokra,
Vetemedtek ők is sok bolondságokra,
Szabadon jött minden sebes pennájokra,
Miolta koszorút tettek homlokokra.

Hector' szekerének le írták tengelét,
Achilles' lovának nyergét, és kengyelét,
Vénusnak az övét Júnónak pendelét,
Jupiter' menykövét, Ceresnek kebelét.

Hát ember' szívébenn rejtett erköltsöket,
Jó vagy hibás magból jövő gyümöltsöket,
Titkos indúlatból eredt vétségeket,
Nálok nem leljük e, nézvén verseiket?

Haborút, pusztúlást, harag boszszú állást,
Békeséges lakást, szerelmet, mosolygást,
Egyenetlenséget, zűrzavart támadást,
Hívség barátságot, tsendes meg maradást.

Az illendő szépet, és a' dítséretest,
Az igaz állandót, a' gyönyörűségest,
Erőszak hatalmat, galibát, inségest,
Nálok meg találunk minden lehetségest.

Úgy hogy ha egyéb könyv nem vólna világbann,
Tudományt nyomoznánk első homályábann,
Fel találnánk aztat bőven Poétákbann,
Ők mentek mélyebben elme' hívságábann.

A' Tsillag vizsgálók hibás mesterségről,
Menynyit nem írtanak vándorló egekről,
Elég Krónikáink vagynak Nemzetekről,
Ezer meg ezer száz ó 's új Törvényekről.

Királyok' élete, Nagyok' vitézsége,
Példáúl embernek fel vagynak jegyezve,
Nints semmi is hátra, üresűlt veleje,
Nem tud már újságot költeni elméje.

Most is, hogy ezt írom, Barát, Piárista,
Király, Pap, Katona, Borbély, Botanista,
Doctor, Praedicator, Mester, Patvarista,
Bába, Szakást, Kováts, lett mind Concipista!

Madam' Daciernek menynyi tanítványa!
Általok jön hozzánk Románsok' falkája:
Szép Nemnek is vagyon ezer találmánya,
Kivel szaporodott elme' takarmánya.

Egy szóval, ha mibenn van is fogyatkozás,
E' részről méltatlan a' panaszolkodás,
El lepte világot a' jó 's hibás írás,
Könyv elég van, szinte nehéz a' választás.

Fordúlj tsak nagy árú Könyveid' házábann,
Kiket bé takartál egy Liberiábann,
Tekingess módosan fel rakott sorjábann,
Álmélkodj Íróknak balgatagságábann.

Mind ezek, mind azok, kik Budán vesztenek,
'S a' kik Egyiptombann hamuvá égtenek,
Kikből ditsőséget a' Szerzők vettenek,
Engem' az írástúl jobban ijesztenek.

Hanem ha azt mondod, ne úgy elmélkedjek;
Példát történetről fontosabban vegyek,
Én is szokott úton bízvást el eredjek,
A' Szerentse lássa, meddig s' mikép megyek.

Ha vesztek írási leg böltsebb Királynak,
Meg marad élete Stilfrid Argírusnak,
Mását még árúlják Nyúl Históriának,
Ilylyen sorsa lehet te monda mondádnak.

Jól van, Fejedelem! hódúlok szavadnak,
Helyt adok botsátott jó biztatásodnak,
Ha más haszna nem lesz e' kisded munkának,
Magánosságodbann jó lesz hát osztánnak.

Nem tagadom, elmém gyakran ösztönözött
Firkálni, Fébustól a' mit költsönözött,
Szándékom azonbann mindenkor ütközött,
Mert bajos hivatal dolgomhozz kötözött.

Tudod, Fejedelem! miből áll Gazdaság,
Tselédes embernek melyly szükség gondosság,
Mi boldog Hazánkbann, tudomány, okosság,
Klastrombann penészlik, kívűl kell fáradság.

Ha ki Tudósoknál akar tündökleni,
Böltsesége által világbann fényleni,
Nagyobb 's jobb idejét ennek kell szentelni,
Ekét, sarlót, kaszát tsak félre kell tenni.

Ezek nélkűl pedig nehéz boldogúlni,
Ha tsak Barátokkal nem megyünk koldúlni,
Maroval, Nasoval, ki akar dúdolni,
El kell piartzáról világnak lódúlni.

De mivel kívántad, ím' neked szentelem,
Jó vagy rosz munkámat lábadhozz le teszem,
Tőled, ha meg veted, örömest fel veszem,
Pirongatásodat jó névvel szenvedem.

Nem méltó, hogy jusson sok ember' kezébenn,
Álljon Tudósoknak gyülekezetébenn,
Azért is nevemet szúrtam tsak vegébenn,
Senki ne tudhassa, maradjon rejtekbenn.

Úgy vegyd, mind találod, ez nem Historia,
Épen nem Poëma, nem is Elegia,
Oda vagy Satyra, nintsen titulusa,
Részeg Poétának mázolt papírosa.

 

 

KEGYELMES HERTZEG!

Akár ki mit mondjon, nem olyly könynyű Magyar nyelven írni, a' mint gondoljuk, fő képen versekbenn. Egy az, hogy nintsen nékünk anynyi elől járónk, mint egyéb nemzeteknek, és úgy látszik, ezen Tudomány a' Magyaroknál nagy betsbenn soha nem vólt. Mind eddig kezembe igen kevés nyomtatott versek jöhettek. Látszik a' Világi, és Istenes Énekekből, hogy a' nemzetnek vólt hajlandósága verselni. De, mivel másodszor az anya nyelvünk igen kemény, és dörgő, úgy tartom, el ijesztett sokakat a' szóknak kötözésitől; mivel a' végső hangja a' szavaknak a' hallomást nem édesgették. De légyen ámbár úgy, látom, a' Németek szinte tsak ezen esztendőkbenn kezdettek tsinosabban írni, és verselni. Azért én sem vesztem reménységemet, 's azt tartom, valamint a' Frantziák nyelveket ki pallérozták egy század esztendőtől fogva, a' mi Magyarink is fogják ezeket követni, 's fogunk írni mind szépen, mind tsinosan. Bár tsak olyly bűbájosok ne vólnánk a' költzönözésbenn, mernénk idegenektől szókat venni, melylyeket magunk nyelvén ki nem mondhatunk, és a' verset végező hangot is ne tsinálnánk olyly sok betűkből! Ám a' Frantziák sem négy Strófát nem számlálnak, sem pedig három négy betűt nem kívánnak Cadentiákra. Mí pedig el nem akarunk menni a' régi szokástól: anynyira szereti nemzetünk a' régiséget. Én nem vóltam olyly szorosan kötve ezen elő ítélethezz. Azért is félek, hogy Földi Uraimék, ha kezekbe akad ezen papíros, meg ítélnek. Meg vallom Hercegségednek, én egész tzélom az vólt, ezen zavart írásombann, mi képen fel ébreszthetném Nemzetünket írásra. Mert meg kell vallani, sok tudós emberünk vagyon, de félénk. 'S én is, ha tsak Hertzegséged' szárnyával nem fedeztetném, ezen Költeményt el ereszteni nem merném. Így pedig, tudom, hogy olyly kézhezz jut, ki egyenes Bíró lesz, és a' mi jó 's érdemes, meg engedi, másokkal is közöltessék, a' mi pedig hibás, szokott kegyességével el takarja. Én Verseket más forma lábokra is mértem, és nem követtem Gyöngyösinek módját, kinél jobb Poétánk ugyan tsak nintsen. De azt tsak azért tselekedtem, hogy valamelyly más formábann is öltöztessem verseimet. Lészen talám olylyan, ki követni fogja. Egyéb aránt meg vallom Hertzegségednek, hogy én is leg inkább tsak Fordító vagyok, 's nem szégyenlem, mivel ezt tselekedte előttem Horátzius, Voltér, Boaló, 's leg több leg jobb Deák 's Frantzia Poéták. De vagyon ellenbenn magam Költeménye is

 

 

EZEN MUNKÁHOZZ.

Nem büszke gondolat Tudósnak látszatni,
Hívságos akarat Szerzőnek mondatni
E' mázolt papirost küldé el nyomtatni,
Könyvnek neveztetni, világra adatni.

Nagy' Pap! ki szereti maga anyja' nyelvét,
Mutatta, közlötte ezekhezz kegyelmét,
Nemzetéhezz inkább, mint hozzám szerelmét,
Ő lássa, és vegye magára védelmét.

Menj tehát nyomorúlt verseknek zúgása,
Kedvetlen Muzáknak rendetlen súgása,
Nézd, mit hoz reád is írigyek' morgása,
Tudós' tudatlanok' fondor susogása.

Mondd meg, a' Szerzőnek nem főtt ebbenn feje,
Nem törődött rajta sokáig veleje,
Házi Gondtartásbann lopva vett ideje,
Szült, tsak midőn bútól üresűlt elméje.

Mondd azt is, hogy néha ágyú zengés között
Némelyly vers, ki itt van, öszve kötöződött:
Nem tsoda, zúgásbann ha roszúl ejtődött,
Szó szóvál, vég véggel buszmán tétetődött.

Ne félj, bé véttetik ilylyetén mentséged,
Meg engedtetik úgy minden szenynyességed,
Hanem lész sokaknak tetsző rövidséged,
Vagy vers kötözésbenn hibás hidegséged.

Tudják, tsendesség kell tudomány és vershezz,
Maro, Ovidius nem fogtak ilylyekhezz,
Mikor jött Annibal Római kertekhezz,
Vagy közel járt a' nyíl koszorús fejekhezz.

Nem féltlek én téged mostani böltsektől,
Írók ellen írígy fondorló nyelvektől,
Útadra eresztlek bátran én ezektől,
Rettegek éretted az el múlt vénektől.

Cicero, Seneka, Maro, Claudiánus,
Mit mond Ovidius, Flaccus, Boetius,
Az Újabbak közűl Pope, Bernis, Barrus,
Voltair'
, a' Gond nélkűl való Philosophus.

Ha ezeknek jutok valahogy horgára.
Tudom, hogy fel húznak téged' a' rámára,
Mezítelen maradsz szajkónak módjára,
Meg tépnek, akadván ki ki a' tollára.

Először öregek téged' meg tsipdesnek,
Az utánn ifiak mezítelenítnek,
Egész leveleket belőled ki szednek,
Tsak táblája marad e' nyomorúlt könyvnek.

Így lévén e' dolog, kérjed őket szépen,
Ne bánjanak veled ilyly kegyetlen képen,
Nem tettél te nagy kárt hírekbenn, nevekbenn,
Hogy kisded lopások jöttek Magyar nyelvbenn.

Inkább dítséretek általad terjedett,
Kit szép találmányok köz jónál érdemlett,
Ezzel találsz nálok talán engedelmet,
Nagyoknál kegyelmet, nyájadnál szerelmet.

Menj tehát Hertzeged' színe elejébenn,
Ragaszkodj két kézzel palástja' prémébenn,
Fusd által a' Hazát, Magyarok' szívébenn,
Tégy hasznot, ha lehet, minden szegletébenn.

Siess, még újság vagy, te is Gyöngyösivel,
Benitzki', Balassa, Kohári' versivel,
Hadakozz, mint lehet, molyok' seregével,
Pípát ne gyujtsanak veled, járj békével.

 

EZEN MUNKÁBANN FOGLALT VERSEKHEZZ.

Vers, kit tsak természet tud jól fel találni,
És nem a' mesterség szokott hagyigálni:
Kit pompás szavakkal nem illik tzifrálni,
Mért mégy a' világbann ilyly módon tzirkálni.

Mint jösz? mit tanítasz? akarsz e tetszeni?
Akarsz e márványos asztalon heverni?
Ki kelvén prés alúl meszszére terjedni?
Vagy főbb Könyvek' poltzán porbann penyészedni?

Bújj el, egyűgyű vagy, nem tetszel senkinek,
Más írásnak módját hozz a' Nemességnek,
Románs kell mostani Aszszonyi Rendeknek,
Ki sok rétt le írja módját szerelemnek.

Rendetlen te néked majd minden tzikkelyed,
Sok felé zavaros zúgásod el szélylyed,
Hoszszas ábrázolás' rendét sem kedvelled,
Törvényét írásnak, módját sem követed.

Nem ilyly szülemény kell mostani időbenn,
Ki tanítást foglal némelyly tzikkelyébenn,
Nem jól zúg ilylyetén hang azok' fülébenn,
Kik nem gyönyörködnek az anyjok' nyelvébenn.

Nintsen e' sorokbann brillanti concetti,
Gustus, Harmonia,
melyly magát tetszeti;
Turneurs Materiát nem meszsze vezeti,
A' szót nem keresvén imígy amúgy ejti.

Semmi pompa nintsen, semmi elevenség,
Semmi tűz szavakbann, sem nagyobb erősség,
Alszik a' te Musád, nintsen benne szépség,
Nem tudom, mitől jött reád e' betegség.

Nyilván Minervának ki estél kedvéből,
Cadentiád roszúl dúdorog fejedből,
Simetria nélkűl büfögsz részegségből,
Ki vetnek, el higyed Parnassus' hegyéből.

Sok festék szükséges, ha verset kell írni,
Sokszor ájúlásbann elmének kell jutni,
Néha fel ébredni, néha kell aludni,
Néha el lankadni, néha fel gerjedni.

Most sírni, továbbra kell ismét katzagni,
Eleven képzéssel dolgot fel ruházni,
Ugrándozó tréfát bele kell tsúsztatni,
Fáknak, virágoknak szavakat kell adni.

Madarak , források hogy 's mi kép beszéllnek,
Tengernek habjai, tűz, hogy ijesztenek,
Az Istenek, Nymphák, hogy vendégeskednek,
A' fekete lelkek mi kép rettentenek.

Te ezen törvénytől távúl akarsz járni,
A' kilentz Musákat sem akarod várni,
Kik arany betűkkel szép verset firkálni
Szoktak, és a' rútat meszsze hagyigálni.

Meg lehet, Bélának boldog idejébenn,
Mikor még a' Sztzíták laktak e' megyébenn,
Leltél vólna olylyat, kinek szerelmébenn
Jutván, fel vett vólna rejtvén kebelébenn.

Néked madaraknak tetszik éneklése,
Kóta, pausa nélkűl ejtett tsevegése,
Menj azért erdőbenn, hol ezek' zengése
Tsínosabb is, szebb is, mint szarkák' tsergése.

Puszta templom van ott Pánnak fel szentelve,
Ez idegen gőzzel nem vólt meg füstölve,
Az oltár nints ugyan aranynyal terhelve,
Tsak természet szerint vagyon ékesítve.

Ide jönnek néha a' Nagyok áldozni,
Kik nagy méltóságtól szoktak unatkozni,
Itt teher 's gond nélkűl szoktak szunynyadozni,
Igaz barátságbann vígan mulatozni.

Itt tehát akadj fel vén tserfa' ágára,
Ha meg ázol, r'ád jön a' napnak súgára,
Úgy lehet, akadhatsz olylyan Kadikára,
Ki házáhozz viszen, 's fel tesz gerendára.

 

 

BOETIUS' VERSEI.

Boetius Tudósoknál olyly betsbenn tartatik, hogy ritka, ki az öt Könyvét, melylyet a' Philosophiának Vigasztalásáról írt, ne olvasta vólna. Némelyly verseit meg kedvellvén, íme ki adom. Nem ditsekedem, hogy a' fordításom szóról szóra egyez, sőt akartva a fabulás historiákhozz tartozó hasonlatosságokat ki hagytam. Az ötödik Könyvből pedig, mivel még Nemzetem mélyebb magyarázatú nevezetekkel, kik a' Philosophiábann helyt vettek, tsak ritkán él, igen keveset írtam: ne talám az homályosságnak látszatván, az Olvasóknak kedvét szegjem, és én tzélomtól el essem: a' melyly is az, hogy valamelyly részről használhassak. Mert, noha scribimus docti indoctique, ugyan tsak non est liber tam malus, qui aliqua ex parte prodesse non possit. Én egyéb írását nem fordítottam Boetiusnak, tsak egyedűl a' Verseit, a' mint azok fekszenek, egyéb elmélkedésit félre tévén.

 

I.
A' SZERENTSE VÁLTOZÁSÁRÓL PANASZOLKODIK.

Még én Tudományom vala virágjábann,
Addig víg verseket írtam a' táblámbann,
Most, midőn szerentse meg fordúlt sorsombann,
Síránkozó szókat rakok e' sorokbann.

Rongyos az én Musám, rongyosok a' Versek,
Nints kedv az énekhezz, szemeim könyvesek,
Nem lésznek, mint vóltak az előtt rendesek,
Ha bátor igazak lésznek, és nemesek.

Noha személyemre gyakori bú áradt,
Az írásra való kedv még is meg maradt,
Ifiú korombann mibenn elmém fáradt,
Vénségbenn is kedvem arra meg nem száradt.

Ím' el jött öregség váratlan sok roszszal,
Meg tölté testemet gyakor nyavalyával,
Fejemet bé vonta fehér patyolattal,
Reszkető tagomat támogatom bottal.

A' kik boldog sorsbann töltik idejeket,
A' halált nem kérik, vegye el ezeket;
De kik nehéz sorssal eszik kenyereket,
Örömest el hagynák szomorú élteket.

Mikor a' szerentse javakkal kedvezett,
Akkor sok veszélybenn életem evedzett,
Most, hogy sok ezer bajt, bújt, és gondot szerzett,
A' halál is késik, 's végemre nem vezett.

Mért anynyiszor engem', Barátim! boldognak
Mondtatok? ne tartsa senki állandónak
Azt, a' mi változik, sem maradandónak,
A' ki állott, 's el dűlt, tartsuk mulandónak.

 

II.
ELMÉLKEDÉSÉNEK VÓLT TÁRGYAIT EMLEGETI.

Mikor az ép elmét ártalmas gond tartja,
Akkor mély örvénybenn magosról taszítja,
Meg tompítván setét homálylyal borítja,
Földi gondolattal menynyeit meg rontja.

Szoktam én az előtt égbenn emelkedni,
Nap, hold, tsillagoknak útján tévelyedni,
Hol erednek szelek, hová mennek, tudni,
Tenger zűrzavarja mért szokott támadni.

Mért tavaszi verő gyönyörűségével,
Földet ékesíti zöldellőségével,
'S kit bé fedett vólt tél zúz fehérségével,
Ezer szín virágot támaszt ki kelettel.

Vagy ki adja, hogy, nyár' sütő melegsége,
Meg érlelvén mindent, legyen olyly hévsége,
Hogy őszszel gyümöltsnek lehessen bősége,
Bor', búza', 's egyebek' áldott termőssége.

Természet' ereit ilyly képen vizsgáltam,
El rejtett titkait világosra hoztam,
Most elmém nints arra, mert meg lántzoltattam,
Keserűség által földre húzatattam.

 

III.
VÍDÚLÁS.

Ilyly sorsbann zokogván, hályoga szememnek
Le esett, 's előbbi ereje elmémnek
Meg jött, vídúlása érkezett testemnek,
Újúlását érzém szomorú kedvemnek.

Mint, mikor a' kék ég bé borúlt felleggel,
Ijesztvén a' földöt ártalmas esőkkel,
Keletről érkezik szél nagy sebességel,
A' nap ismét fel jő szokott fényességgel.

 

IV.
HOL AZ IGAZ BÁTOR SZABADSÁG.

A' ki magát egyszer olyly karbann tehette,
Hogy a' történetet láb alá vetette,
Egy módon mind jó 's bal szerentsét nézhette,
Mint annak, úgy ennek játékát nevette.

Aztat nem tengernek zavarodott habja,
Nem Aethna' tüzének gőzölődő lángja,
Sem dörgő villámnak írtóztató hangja,
El kezdett útjábann meg nem gátolhatja.

Nem fél, nem rettegi királynak hatalmát,
Mert jó 's víg kedvéből tartja hagyományát;
De nem is vadászsza iramló malasztját,
Másoknak kárával préselt ajándékát.

Ki semmit nem reménl, ki senkitől nem fél,
Az igazán boldog, 's szabad életet él:
Nem fárasztja őtet üres hívságos szél,
Azért nem is éri, mint másokat, veszély.

De a' ki rettegve kéri világ' javát,
Változó, el adta arany szabadágát,
Paizsát el hajtván rabbá adta magát.,
Önnön maga tette békóbann a' lábát.

 

V.
AZ ISTENI GONDVISELÉSNEK KÖNYÖRÖG.

O végetlen Felség! ki, örök székedbenn
Ülvén, e' világot alkottad mértékbenn:
Kinek a' szavára tsillag, nap, hold égbenn
Mozdúl; és mutatod hatalmad' mindenbenn,

Te vagy, ki a' napnak rendeled járását,
Nyári hónapokbann hoszszabb útozását,
Télre kelvén ismét kisebb mulatását,
Most hoszszú, most rövid kelését, múlását.

A' hold te szavadra nyől, fogy, idejébenn,
Tőled van, hogy nyárbann gyökerek épségbenn,
Vagynak, el hervadnak őszi hideg dérbenn,
'S a' fa fel öltözik tavaszkor zöldébenn.

Törvényit te szabtad minden alkotmánynak,
Ettől el nem térven sok időktől járnak,
Még el nem jön idő, mikor mind el múlnak,
Parantsolatodtól függvén híven várnak.

Van e olyly kis gondod egyedűl emberre?
Vagy nézni nem akarsz tselekedetére?
Így hagyol e minket tündér szerentsére?
És ki teszel sokszor ezernyi veszélyre?

Ím érzik igazak sulylyát kezeidnek,
A' melyly tsapást tőled roszak érdemelnek,
Azok veszik, ezek vagynak büntetlenek,
Úgy látszik, nints bére már helyes erköltsnek.

Mert a' gonoszoktól homályba téttetett,
Ellenbenn minden rosz nagyra emeltetett:
Tsalárdság, hamisság olyly színnel festetett,
Tökélletességtől alég ismértetett.

Nézd, hatalom birtok miként terjesztetik,
Sok határ téres föld tsak egynek adatik,
Az erősebb által szegény el nyomatik,
Kóldús' keresménye gazdagnak hagyatik.

Menynyei székedből te ki az egeket
Fondáltad, ereszszed elődbe ezeket:
Hozzad jobb formára földi nemzeteket,
Vegyd ki e' szélvészből a' romlott népeket.

 

VI.
MINDENEK BIZONYOS RENDTŐL FÜGGENEK.

A' ki e' világot semmiből formálta,
Minden teremtésnek rendit úgy meg szabta,
Ha ki egy tzikkelyét ennek által hágta,
Jó ki menetelét dolgának nem látta.

Annak boldog sorsot nem szokott engedni,
Ki nem igaz úton akar emelkedni,
Járatlan ösvényen ki fel kíván jutni,
Szerentsétlen eset szokta ezt követni.

 

VII.
A' TISZTA LÉLEK LÁTHATJA AZ IGAZSÁGOT.

Az öröm, reménység, félelem, és bánat,
Olyly gánts ember előtt, ki miatt nem láthat:
Ha idején korán ezektől nem válhat,
Igazság' útjára nehezen akadhat.

 

VIII.
MIKÉNT JÁTSZIK A' SZERENTSE.

A' kevély szerentse szeret játszodozni,
Mint tenger, szél nélkűl, habokat tsapdozni,
A' hatalmasakkal szeret hadakozni,
A' szegényt tsak lábbal szokta rugadozni.

Régen fel állított országot el venni,
Annak birtokából királyát ki vetni,
Alá való embert helyébenn bé tenni,
Hoszszú boldogúlást nem akar engedni.

Sírással nem gondol, a' panaszt nem hallja,
Neveti, ha vagyon, ki sorsát zokogja,
Így játszik, erejét ilyly formán mutatja,
A' koldúst emeli, királyt le taszítja.

 

IX.
AZ EMBEREKNEK TELHETETLEN KÍVÁNSÁGOK.

Ám kívánságodat az Isten bé töltse,
Aranyát tékozló kezével ki öntse,
Fénylő gazdagságit tár házidbann hintse,
Még is nálad marad kívánság' bilintse.

Bár fényes tisztekkel ékesítse nemed'
Tündöklő hír névvel emelje te neved',
Meg nem elégedhetsz, beteg belső részed,
Romlott szádnak íze szomjúságot szenved.

Ha, a' mit el vettél, az nem betsűltetik,
Halmozott ragadmány kevésnek tartatik,
Szegénység házadtól így nem háríttatik,
Mert tsak, ki nem kíván, gazdagnak mondatik.

 

X.
VÁLTOZÓ A' SZERENTSE.

Ne higyen az ember tündér szerentsének,
Mert adott javai ennek könynyen vesznek,
Kikhezz tegnap bíztál, ma azok enyésznek,
Siralom' völgyére örömödből visznek.

 

XI.
HOVÁ BÁTORSÁGOS ÉPÍTENI.

Ki állandó házat akar építeni,
Székét örökösen meg erősíteni,
Sem erős szeleknek ki nem kell azt tenni,
Sem tenger' partjára nem kell azt ejteni.

Amazt a' zűrzavar könynyen el forgatja,
Ezt sülylyedő örvény napon ként szaggatja,
Ki pitzin gunynyóját sziklára rakhatja,
Gonosz időbenn is magát bé húzhatja.

Ne féljen, nevesse szeleknek zúgását,
Tsendesen nyugodván hallgassa fúvását,
Hegyről menő sebes patak' áradását,
Mosolygó szemekkel nézze zuhanását.

 

XII.
A' RÉGI IDŐKET ÓHAJTJA.

Hol vagy boldogsága jámbor eleinknek,
Kik föld' gyümöltsével meg elégedtenek,
Hívságot, henyélést magoktól űztenek,
Egyűgyű ártatlan időkbenn éltenek.

Nem tudtak ők mustot mézzel vegyíteni,
Sem a' puhább gyapjút méreggel festeni,
Kevélységet szülő bogarat nevelni,
Meszsze országokra nyalánkságért futni.

A' hol vastag tölgy fa terjesztett ágakat,
A' puha füves gyep nyújtotta álmokat,
Tsengő víz patakja oltott szomjúságot,
Föld' s' fáknak gyümöltse adott vatsorákot.

Tengeren nem úszkált hajója senkinek,
Nem is vólt még híre a' kereskedésnek,
Hat esztendős útra el nem költöztenek,
Hogy idegen művel onnan meg térjenek.

Trombita harsogás sohúl nem hallatott,
Boszszú állásokra szívet nem indított,
Fegyver haragosnak még nem koholtatott,
Melylyel idő múlván anynyi vér ontatott.

Mert mi okból kellett vólna hadakozni,
Egy vérből valóknak egy mást lövöldözni,
Határról határra társokat üldözni,
Nem lévén ditsőség ilyly képen áldozni?

Bár jöhetne viszsza a' régi barátság,
Igaz szeretettel meg őrzött nyájasság!
De, mint Aethna' tüze, úgy terjed roszaság,
Egy mást emészteni van bennünk szomjúság.

Valylyon ki vólt első, ki föld' gyökerébenn
Ásott arany értzet? ki tenger' mélyébenn
El rejtett gyöngyökért szállott örvényébenn?
Ez vólt! a' világot ki ejté veszélybenn.

 

XIII.
A' GONOSZ KIRÁLYRÓL.

Boldogtalan idő, nehéz sors hazának,
Hol hatalma vagyon vér szopó királynak!
Nem lehet ott biztos nyugta a' polgárnak,
Kegyetlenségéből jut ott minden háznak.

Mint Nero nevetve nézi Roma' lángját,
Mosolyogva öli meg a' testvér bátyját
Anyjának vérével fetskendik ruháját,
Szánakodás nélkül engedi halálát.

Ilyly fene állatnak meg győzni haragját,
Nem lehet, ártatlan sem hajtja boszszúját,
Törvénynyel mentheted ügyöd' igazságát,
Hüvelyébenn azért nem teszi szablyáját.

 

XIIII.
MEG ALÁZ A' HALÁL' EMLÉKEZETE HÍVSÁGOS VÁGYÓDÁSINKBANN.

Mikor a' szerentse jól szolgál mindenbenn,
Emeli az embert szép ditsőségébenn,
Vigyázzon, ne vigye rejtett keleptzébenn,
Magasról le tsúszván az ember mélyebbenn.

Igaz, a' vágyódás ösztön nemes szívnek,
Dítsért nehéz dolgok mind ebből erednek,
De ha mértéke nints, meszsze el vezetnek,
Ditsőség' helyéből gyalázatbann ejtnek.

Nem kell azért meszsze az elmét jártatni,
Nyughatatlanságát illik meg fojtani,
Halált is eszünkből ki nem kell írtani,
Ezzel határábann meg lehet tartani.

Mondd meg, o balgatag nyomorúlt halandó!
Mért emeled fejed', kevély rothadandó!
Mid vagyon e' földön néked maradandó?
Nem de nem, az egész világ el mulandó?

Ambár nemes neved' idegen országon
Hirdessék, sok tzímer függjön tornátzodon,
Köszöntők' serege várjon palotádon,
A' halál nem kedvez, el jön, hogy meg rázzon.

Hol találod tsontját hív Fabriciusnak?
Temető helyét hol leled fel Catónak?
Sok Királyi, Hadi, Egyházi Nagyoknak,
Kik tündöklöttenek, mondd meg, most hol vagynak.

Egy némelylynek ugyan koporsó kővére,
Írtak kevés betűt emlékezetére,
De ha meg keressük, rothadt tetemére
Nem akadunk, mert már régen földdé tére.

Tündöklő híreket idő emésztette,
Miről dítsértettek, azt el felejtette:
Ki a' ditsőségnek szelét meg vetette.
Jobbann járt, előre zsoldját meg fizette.

 

XV.
A' SZERETET MINDENT EGYBE TSATOL.

A' ki e' világot formábann öntötte,
Minden alkotmánynak rendét meg szerzette,
Ennek törvényeit olyly móddal intézte,
Hogy meg ne változna, maga úgy végezte.

A' nap most is tartja a' régi járását,
Egyenlően látjuk keltét, nyugovását,
Harmintz nap a' köze, hóldnak újúlását,
Látjuk, ezek telvén, el fogyatkozását.

Tenger fel dagadván meg marad öblébenn,
Árjával nem tészen kárt szomszéd mezőbenn,
Isten' szeretete tündöklik mindenbenn,
Ki uralkodhatik nálánál rendesben?

Ő egyeztet öszve idegen szíveket,
És tart békeségbenn határos népeket,
Ő ád Országoknak boldog törvényeket,
Ő békéltet öszve koronás fejeket.

Ki ha szeretetét meg vonja világtól,
El sülylyed nap, föld, ég, higyed, haragjától,
Rettegj azért ember igaz boszszújától,
Jó Atyád' egyszer'smind Uradnak karjától.

 

XVI.
AZ IGAZ JÓT HOGYAN ESMÉRHETNI MEG.

A' Gazda, ha földét akarja hizlalni,
Bőves aratásból asztagokat rakni,
Avart, gazt, töviset ki szokott gyomlálni,
Úgy tisztított földbenn magvát bele hánni.

Te is az Igaz Jót meg akarván látni,
Szükség ellenébenn gonoszát álltatni,
Külső formájával nem kell tsalattatni,
Gonosz szokott Jónak, Jó rosznak látszatni.

Innét, színes Jónak ha jármát fel vetted,
Helyébenn igaz Jó' igáját le tetted:
Rázd le, mert más képen ezt nem esmérheted,
Az terhes, ez édes, jobban viselheted.

 

XVII.
MINDEN ÁLLAT TERMÉSZETÉHEZZ TART.

Köss az oroszlányra bátor arany lántzot
Kezedből vegye el naponként a' kontzot,
Medve eledelért járja meg a' tántzot,
Mestere' szavára hánja a' bak fintzot.

Tsak addig lesz szelíd, addig fél urától,
Még örve szakadván szabadúl póráztól,
Akkor meg nem retten mestere' botjától,
Dúl fúl, emésztetel dühös haragjától.

Fák' tetején járó tsátsogó madárkát,
Meg fogván, lakásúl adsz festett kalitkát,
Mint nemes állatnak, úgy viseled gondját,
Hintesz elejébenn tzúkoros magotskát.

De aranyos házból hogy ha ki tekintett,
Közel lévő zöld fa szemébenn tűnhetett,
Tapodja ebédét, melyly néki hintetett,
Gyakor Ugrásával próbál, ha ki mehet.

Így van! minden állat tart természetéhezz,
Minden dolog siet, fut, eredetéhezz,
Nem férhet szelídség a' dühös fenéhezz,
Durvaság sem férhet szelídített szívhezz.

 

XVIII.
A' KINTSEK AZ EMBERT, MÍG ÉL, FONYNYASZTJÁK,
HA MEG HAL, NEM KÖVETIK.

Patak folyjon ámbár aranyból ezüstből
Fösvénynek, tornyokat rakjon gazdag kintsből,
Nyakát terhelje meg tengeri sok gyöngyből,
Száz ökröt fogjon ki estve az ekéből.

Még él, fonynyasztó gond árad tsak ezekből,
Ha meg hal, nem viszen semmit e' félékből
Nem áll a' boldogság arany peretzekből,
Sem' láda' fenekén penészlő kintsekből.

 

XIX.
NEM SZABADSÁG BÚS GONDJAIT KI NEM ÍRTANI.

Hogy ha akarsz élni arany szabadságbann,
Magad kívánságát tartsad zabolábann,
Fékeld akaratod' rosz vágyódásábann,
Kései gyötrelmet ne hajtson nyakadbann.

Mert ámbár Thulébann neked szolgáljanak,
Indiábann lesz is vége jószágodnak,
Szeretsen reszketve ismérjen urának,
Még mind ezekkel is nem mondlak szabadnak.

Hasztalan búsúlást elmédbenn forgatni,
Epesztő gondokat szívedbenn faggatni,
Nem szabadság; lehet rabságnak tartani,
Ki kell nemes szívből ezeket írtani.

 

XX.
ISTEN A' MI ATYÁNK, KITŐL EREDÜNK.

Mindennek e' földön égi eredete,
Az, a' ki emberbenn lelkét bé öntötte,
Ez alkotott minket, ennek vagyunk képe,
Egyből egy testvérek, egy magának népe.

Ha nyomta is földből e' gyarló testünket,
Tulajdon részéből teremté lelkünket,
Így nemesíté meg mi eredetünket;
Betsűljük még azért menynyei létünket.

Isten a' mi Atyánk, mi ettől származtunk,
Nemesek, ha nemes törvényein járunk,
Alávalók, 's akkor nemtelen mi sorsunk,
Ha mi Vezérünktől meszszebb el távozunk.

 

XXI.
MINDENT AZ Ő IGAZ HELYÉN KERESÜNK,
TSAK A' BOLDOGSÁGOT NEM.

Tudod e, balgatag! mért vagy boldogtalan,
Mert mibenn kellene, vagy igen tudatlan,
Boldogságod hol nints, keresed hasztalan,
Űzöd, a' mit nem kell, nints nyugtod untalan.

Az aranyat tudod föld' gyomrából húzni,
A' tenger mélyjére gyöngyökért le tsúszni,
Más ízű halakért meszszére evezni,
Vizeknek szélein köveket bengézni.

Hol kell a' vadakat lesbenn meg ejteni,
Horgot ritkább halnak mint kell el rejteni,
Hálóbann madarat hogy kell keríteni,
Tudod, de igaz Jót te nem tudsz keresni.

Kintset, méltóságot űgy' bajjal kerestél,
Nagy fáradva izzadt homlokkal szerzettél,
Nyugodalmat még is elmédnek nem leltél,
Úsztál hívságokbann, még sem elégedtél.

 

XXII.
AZ ISTENNEK KÖNYÖRÖG LELKI VILÁGOSSÁGÉRT.

O örökös Felség! világ' alkotója,
Földnek 's az egeknek bölts igazgatója,
Tűz, víz, föld, levegő égnek mozdítója,
Minden alkotmánynak fő kormányozója!

Ember' szemeinek vond le a' hályogát,
Űzd el szíveinknek setétes homályát,
Hagyd, esmérhesse meg valóságos tzélját,
Elejét, utólját, útját, nyugodalmát!

 

XXIII.
AZ IGAZ BOLDOGSÁGRA VEZET.

Világi javaktól, kik terhelve vagytok,
Ide siessetek, nyugovást találtok,
Itt vagyon a' rév part, ide tzélozzatok,
Olyly helyre vezetlek, hol nem lesz bántástok.

Nem vezetlek ugyan Tágus' partjairra,
Aranyos homokon folyó patakira,
Indiának kövér gazdag országira,
Mézzel téjjel folyó földnek határira.

Ezek meg vakítják inkább a' szemeket,
Bé szenynyezik jobban emberi kezeket,
Menybenn kell fel hatni, meg vetni ezeket;
Mivel támasztanak nagy veszedelmeket.

Ím, hogy minden állat nézhet tsak a' földbenn,
Egyedűl az ember egyenest az égbenn,
Jelenti, maradás nem lehet e' völgybenn,
Mivel mi városunk 's tzélunk vagyon menybenn.

 

 

VILÁGI HÍVSÁGOKNAK MEG VETÉSÉRŐL.

Színlett tsendességgel a' világ mulattat,
Gyönyörű kezdettel magához kaptsolgat,
Hamis nagyságával vonsz hozzá 's tsalogat,
Hálóbann úgy kerít, 's magának szolgáltat.

Boldog, ki maradhat magánosságábann,
Neveli ágait fáknak, majorjábann
Zöld gyepen hevervén kertje' szuglyájábann,
Gyakran kevélyeknek nem hág pitvarábann.

A' szerentse ígér jó sorsot mindennek,
Osztatik több másnak, mint adatott ennek,
Az ifjúnak sokszor jobbatska, mint vénnek,
Puszta reménység jut többször érdemesnek.

Szerentse olyly furtsán játszik javaival,
Kevélyt együtt veszt el ő kívánságival,
Teli vagyon a' föld tett tsalárdságival,
Tündér módon osztott vett ajándékival.

Fekete tengernek ereszti gályáját
Péter, és bé rakja nagy árú marháját,
Három kis mért földre számlálja hazáját,
Zűrzavar fergeteg meríti hajóját.

Betsesebb kintsei úsznak a' habokon,
Maga kapdoz inkább deszka darabokon
Végre ki veretik széltől, 's a' homokon
Zokogva bánkódik, mért nem maradt otthonn.

Pál sorsát meg veti, melylybenn születtetett,
Mezei lakásán udvarit tseréltet,
Nem tsalta reménység, póltzra emeltetett,
De tsak hamarjábann onnan le veretett.

Így jár, tsendességét a' ki nem szereti,
Ki egyűgyű éltét tzifrábbért meg veti,
Az udvari kontzot gyomra nem eheti,
Erős természet kell, ki azt emésztheti.

Vég szokott mutatni igaz emberséget,
Nem teszen sorsokbann akkor külömbséget,
Királyi páltzával rongyos szegénységet,
Halál öszve kever rúttal fényességet.

Én kis hajlékombann élek én tsendesen,
Szabadon, jó kedvvel, mindennel békesen,
Versek, könyv, kert, mező mulattat édesen,
Kis asztalom nintsen vendégtől üresen.

Ki vágyhat udvari pompás tzifraságra,
Hol igaz mondás árt, 's magyarázzák balra,
Hol a' hízelkedés betsűltetik nagyra,
'S az igaz erköltsnek tsak alatson ára.

Ki világnak tsalárd fortélyit esmérte,
Maga kívánságit szükségével mérte,
Istentől, nem mástól, szerentséjét kérte,
És tsendes életbenn igaz tzélját érte.

 

SENECA.

Álljon, a' ki akar nagy hatalmasságbann,
Udvarnak iramló múló nagyságábann,
Engem' elégítsen édes nyugodalom,
Tsendesség leg nagyobb kints, én úgy gondolom.
Félre való helyen el rejtezett polgár
Kevésnek esmérős, szelid kisded bogár
Ártatlan éltemnek nézem a' folyását,
Hallgatásbann várom annak el múlását.
Nem lesz annak nehéz világtól meg válni,
Ki halállal szokott néha szembenn szálni.
Nem kell ezt szívünkből soha is ki zárni,
Úgy lehet bátrabban e' vendéget várni.

 

SZABAD KŐ MÍVESEK' TÖRVÉNYE.

Az Istenre bízzad, Pajtás! te űgyedet,
Hozzá fohászkodván emeljed kezedet.
Hallgató légy inkább, nagyra ne püffeszkedj.
Keveset kivánván kevéssel elégedj.
Tanúlj meg tartani reád bízott titkot,
Kissebnek engedni, betsűlni nagyokot.
Ne fenegess senkit, ne hallaszd munkádat,
Vess meg kevélyeket, viseljed sorsodat.
Istenes életet élj, 's készűlj halálhoz,
Így, 's nem máskép juthatsz igaz boldogsághoz.

 

BETSŰLETES EMBER' TÖRVÉNYE.

A' te Teremtődhöz járúlj hóldúlással,
Dólgaidhoz fogjál szorgalmatossággal.
Társaságod légyen jókkal 's okosokkal,
Mértékletesen élj a' tudományokkal.
Mások' tanátsához szabjad dolgaidat,
Engedj betsűlettel, ha javaslásidat
Nem veszik, jól vigyázz figyelmezz szavokra,
Értsed, a' mit mondnak, bízd néha másokra.
Beszédedet szabjad társod' elméjéhez,
Te ne végy el, ne is adjál beszédéhez.
Szavadat meg tartsad felébarátodnak,
Ha ígírsz, meg adjad jónak úgy, mint rosznak.
Szolgálatod közöld örömest mindennek,
Szíves kegyes vóltod tessen embereknek.
Közönséges lehetsz, de olyly választással,
Hogy érdemetlennek jusson rész szabással.
Ha szeretsz, ne légyen az haszon' fejébenn,
Engedj barátodnak tsak Isten' nevébenn.
A' nagyobnak adjál illő tisztességet,
Alázatosságbann tarts illendőséget.
Köss minden emberrel szíves barátságot,
A' nyomorúltakból ne tégy kordélyságot.
Mások' dolgairól ne kérdezősködjél,
Magadét folytassad, és né pörlekedjél.
Szánd meg társaidat meg esett űgyökbenn,
Segítsd, el ne hagyjad, ha vagynak veszélybenn.
És, ha a'szerentse fel emel tégedet,
Vígyázz, kevélységre ne vigye fejedet.
Hol egyenetlenség van, hozz békeséget,
Jóval, nem gonoszszal, fizesd a' vétséged.
Barátodnak szemre ne hánd, ha mit adtál,
Tsak titokbann tartsad, ha mibenn szolgáltál.
Előzd meg szükségit szorúlt barátodnak,
Esmérjen bő kezű kész adakozónak.
Dorgálj harag nélkűl, útálj hízelkedést,
Érts tréfát, mértékelj katzagó nevetést.
Fel indúlt epédnek győzd meg sebes tűzét,
Rágalmazó szóknak kerűld el a' bűzét.
Ne ditsekedj soha meg vetvén másokat,
Betsűld és segéljed a' Professiókat.
Hál' adatlanságért ne vádoljon senki,
Játszál mulatságért, és az utánn menj ki.
Keveset szóllj, ne tsalj, ne légy hál' adatlan,
Ha mit adtak, ne légy arról is gondatlan.
Ne keménykedj soha szegény adósoddal,
Társsal vagyon dolgod, nem pedig raboddal.
Titkát barátodnak ne jelends senkinek,
Kerűld, a' mint lehet, szenynyét írígységnek.
Magad titkait se fitítsd ki mindennek,
Ne tartsanak gyáva sok szó fetsegőnek.

 

BÉKESÉG' KÍVÁNÁSA.

Hallatik mindenütt fegyvernek tsörgése,
Száz ezer gyilkosnak mezőn van gyűlése,
Ezeknek ölésért vagyon fizetése.
Iszonyú azoknak vágása lövése.

Dörgő menyköveket kezekbenn hordoznak,
Népet, városokat, falukat fel dúlnak,
Mezőt, erdőt, marhát egy aránt prédálnak,
Pusztúlást, jajt, sírást magok utánn hagynak.

Éhség, és a' szükég vagyon, a' hol járnak,
Nyomorúság, inség, a' hová meg szállnak,
Jaj ott minden rendnek, leg inkább gazdának,
Ki eleget nem ád által menő hadnak.

Olyly sebes járások, mint ha repülnének,
Mert ditsőség' szárnyán leg inkább vitetnek,
Fejedelmi ügyért, Kiralyért, ütköznek,
Törvény alatt lévén mindent véghez visznek.

Igaz, meg érdemlik zöld koszorújokat,
Melylyel ékesítik vágott homlokokat,
Mert sok fáradsággal nyerik ők azokat,
Véres verítékkel szedik jutalmokat.

Nem kérdezem tehát a' vitézlő rendet,
Mi gyönyörűséggel ölnek sok ezreket,
Földi bálványokat a' Fejedelmeket
Kérdem, mért emésztnek ártatlan népeket?

O kevély hódítók! Országok' Nagyai!
Tőletek gyújtattak háború' fáklyái,
Melylytől le omlottak várasok' bástyái,
Bóldog 's szegényeknek itt amott házai.

Nerot egész világ éktelen tsodának
Híjja, hogy tüzet vet Romai falaknak,
Valylyon hát titeket már minek mondjanak,
Kik tüzet hánytatok egész fél világnak?

Ha tovább is marad ezen kívánságtok,
Nem szűnik, nem alszik ilylyetén hagymásztok,
Földnek lakosait ölni akarjátok,
'S fogyatni, törűlni: töltsétek boszszútok'.

De fegyverkezéstől, kérlek, meg szűnjetek,
Inkább főldieknek maszlagot hintsetek,
Mérget, dögleletes magot termeszszetek,
Nem vassal, szebb móddal népet veszejtsetek.

Mikor már puszta lesz embertől országtok,
Fene vadak' lakó helye lesz várostok,
Az élők el múlnak, ti uralkodjatok
Holtakon, barmokon. Ez lesz királyságtok!

Ha bátor vér ontás hazának jót szerzett',
Az által jobb sorsbann Királytól téttetett,
Nézze meg ellenbenn, mi áron véttetett,
Egy kis jó bizonynyal drágán fizettetett.

Sok ezer fegyveres, színe országoknak,
Szeretett szülése sok édes anyáknak,
Egyetlen reménye régi nemes ágnak,
Halombann téttettek, fel támadást várnak.

A' haza tartomány, melylyen Márs tzirkázott,
Most egy, most más félnek szerentsét laptázott.
Föld' népe, ki egynek, most másnak adózott,
A' mező, kin sokszor mind két fél tsatázott,

Oda van, el romlott, szegényűlt, és puszta,
Igaz keresményét fegyveres ki húzta,
Házát, kerítésit álgyú öszve zúzta,
Nints kenyere immár, mindenét fel dúlta.

Halljátok, Királyok, népek' óhajtásit,
Szívetekre vévén árvák' jajgatásit,
Nem kívánják ezek fegyver' diadalmit,
Békeséget kérnek, nem népek' verésit.

Tartoztok is ezzel, ez kötelességtek,
Nem azért adattak alátok a' népek,
Hogy azt mészár székre, mint tartja kedvetek,
Küldvén, le vágatván, ti ditsekedjetek.

Therésia! Lajos! kiknek szelídségét
A' világ tsodálja, 's tudja kegyességét,
Hagyd, lássák nemzetek kötéstek' szentségét,
Szerezzétek hamar kívánt békeségét.

Szelídebb tudomány, a' mint kezdettétek,
Szelídebb erköltsre tanítsa népetek',
Vér ontásra indúlt szívét el vegyétek,
Tsendesség' szerető polgárt teremtsetek.

A' katona menjen lakta országábann,
Térjen nyertes zászló kedves hazájábann,
Dítsőség' jelei Jánus' templomábann
Függjenek pántzélok, sisakok sorjábann.

Kerekes puskátok menjen a' bástyára,
Lakatot tegyetek a' kisebb lyukára,
Ne süljön soha is embernek kárára,
Sülylyedjen, ne mászszon idegen határra.

Ereszszétek haza a' szegény foglyokat,
Hagyd, ölelhessék meg kedves rokonokat
Sirással egyesűlt örömmel házokat,
Hagyd', lássák el hagyott atyjokat 's anyjokat.

Fél ugyan a' világ, 's gondolja, rabságot
Hoz kötéstek reá, vagy szomorúságot:
Tí pedig adjatok kívánt boldogságot,
Örökösítsétek e' nagy barátságot.

                                      Voltaire utánn 1758.

 

A' MAGYAR HAZÁNAK.

Föld! kinek határát az Isten őrzötte,
Hogy háború' lángja tsak nem is érhette,
Békeségbenn a' sok veszélyt távúl nézte,
Szabadság, áldomás, bőség ékesíte.

Föld! kit a' Jó Isten minden változástól,
Meg mentett fegyveres kéznek rontásától,
Ki nyertes tábornak nem félsz haragjától,
Sem erőszakosnak rád rohanásától.

Mond meg, édes Hazám! Istennek kegyelmét,
Isméred e valylyon különös szerelmét,
Látván sok népeknek szörnyű veszedelmét,
Egyéb országoknak sűrűn vett sérelmét.

De miért kérdezlek? ám látod mi képen
Népek a' népekre tóldúlnak szűntelen,
A' tábor tábort űz hegyeken völgyeken,
Mint ár víz, úgy szakad erő erő ellen.

Lásd meg, ím' a' mezőn, melylyen sok keresztet
Rakott szántó vető, most temet testeket,
Réten, kin takartak vólt sűrű rendeket,
Most gödörbenn hánnak fel puffadt dögöket.

Vad vagy, ha mind ezek szemedbenn nem tűnnek,
A' sok jajgatások, melylyet eresztenek,
El rabolt várasok, fel prédált vidékek,
Könyveket, zokogást, szánást nem préselnek.

Vegyd észre sorsodat, szemlélvén űgyöket,
Boldog tsendességbenn te mivelsz földeket,
És danolva kapálsz sok fürtös töveket,
Nyájas mulatsággal szedsz szép gyümöltsöket.

Nem félsz, hogy fegyveres házadból ki zárjon,
Kertedbenn bé hágván marhástúl el hajtson,
El takart keresményt bóltodból ki hozzon,
Prédáló portázó jól meg is botozzon.

Vagy hogy el pusztúlván el hagyjad házadat,
Már öregségébenn idősebb társadat,
Kedves gyermekidet, és rokonságidat,
'S házról házra vigyed üres tarisznyádat.

Melyly nagy ditséretet kell adnod Istennek,
Ki kezétől mentett fene fegyveresnek,
Hét száz hóld' napja múlt, hogy az ellenségnek
Tábora nem érte határit földednek.

Nints buzgó szíveknek olyly ajtatossága,
Nints szelíd lelkeknek olyly nagy buzgósága,
Kit nem érdemelne az Isten' jósága,
Nagy ezen vett jókért lelkünk' adóssága.

Ilyly jódat esmérvén adj hálát az Úrnak,
Szánakodjál sorsán felebarátodnak,
Szíved' égbenn emeld, keresztyén világnak
Menyből kérj olyly jókat, mint vagyon magadnak.

Meg ne szűnjön nyelved zengeni éneket,
Hála adó szívből mondj víg dítséretet,
Emelvén fel felé nem véres kezedet,
Engeszteld, mint lehet, a' te Istenedet.

Mond: Uram! ne keverj mérget poharadbann,
Népekre ne ontsad azt boszszúságodbann,
Itíletet reánk ne tégy haragodbann,
Ez álnok világot ne veszejtsd boszszúdbann.

Hogy ha tsapásiddal mutatod hatalmad',
Boszszúságodbann is ne múljon Irgalmad,
Eléggé tündöklött már véres pallosod,
Ne terjedjen, kérünk, vas veszsződ 's tsapásod.

Haragodtól ugyan pokol és menyny reszket,
De bűnöst, ki meg tér, soha el nem veszted,
Ez reménység szívbenn vigasztalást ejtett,
Mivel kegyelmedet gyakran ismérteted.

Parantsolj tehát már véres pallosodnak,
Hüvelyébenn térjen, mondd a' Királyoknak,
Hamar békeséget népeknek adjanak,
Hála adó szívvel elődbenn álljanak.

Néked pedig, Hazám! kinek határábann
Boldogság, és bőség virágzik javábann,
Tovább is, kívánom, Isten' hatalmábann
Részesűlj, örvendezz, maradj áldásábann.

 

ÁLOM A' TUDOMÁNYOKNAK JOBB
RENDBENN VALÓ INTÉZÉSÉRŐL.
1760.

Az örök Böltseség le tekíntvén menynyből,
Szebb népet akara tenni az emberből,
El végzé, ki viszi setétség' völgyéből,
Tudatlanságának kínos szigetéből.

És mivel nagy dolgok jobban elől mennek,
Ha Nagyok 's Királyok eszköznek téttetnek,
Mária Királynét választá ilylyennek,
Ki által emberek fel ébresztessenek.

Tehát e' nagy Aszszony a' kilentz Músákat
Apollóval együtt az egész Nymphákat
Kéré, rendbenn szednék a' Tudományokat,
Jobb módbann intéznék a' romlott Scholákat.

 

MÁRIA KIRÁLYNÉ' BESZÉDJE APOLLÓHOZ.

Szűz Sereg' Istene! hajdant Athenásbann'
Ültél, virágoztál Nagy Görög országbann,
Onnan vándorolván jutottál Romábann
Noha eredeted vólt paraditsombann.

Látod, te széked is, mint egyéb, változott,
Most e', most más nemzet magával hordozott,
Sok Ország, ki néked ez előtt áldozott,
Tudatlanság által meg homályosodott.

A' melyly templomakat neked építettek
Nap keleten, azok már le törettettek,
Újak nap nyugaton néked emeltettek,
Képeid helyébenn mások fel téttettek.

Íme országomat nagy homály bé fogta,
Értetlenség hibás népemet el zárta,
Igaz tudománytól, e' miatt nem látja,
Mi javára vólna, jár tsak tapogatva,

Régen van, hogy téged' hasztalan sohajtlak,
Lehegvén kereslek, mindenütt nyomozlak,
Árnyékodat látván magamhoz szorítlak,
Engedd, már igazán fel találhassalak.

Jöjj le, óltárt teszek téres országombann,
Oszlopot emlek el fajúlt várambann,
A' perlő feleket ki írtom hazámbann,
Nem lesz hamis tudós Academiámbann.

Hagyd el réveszéknek böszke seregeket,[1]
Hagyd el sajttól büdös hering keresőket,[2]
És a' szabadságtól részegűlt széleket,[3]
Térj le szegletembenn, nálam tégy böltseket.

Mondd meg, mi tartóztat ama' nagy szigetbenn,
Hova menni lehet tsak tsendes időbenn,
Térj hozzám, telepedj az én szegletembenn,
Gyönyörködj már egyszer az én nemzetembenn.

Ilylyetén kérdését Apolló fülébenn
Vévén, Máriának gerjedő szívében
Jobb tüzet lobbanta 's adá elméjébenn
E' letzkét, foglalván ilylyetén ígékbenn.

 

APOLLÓ' BESZÉDJE.

Nagy Német országnak hatalmas Tsászára!
Kit örök nagy Isten rendelt országlásra,
Kit halandók között emelt olylyan sorsra,
Honnan tsak egy lépés van fő boldogságra.

Íme meg hallottam nemes akaratod',
Néped 's országodra vagyon melyly nagy gondod,
Meg lesz, ha akarod, el éred jó tzélod',
Ha szavam 's tanátsom mindenbenn fogadod.

Előbb mind az által nem juthatsz partodhoz,
Fáradsággal fogni kell ilylyen munkához,
Mert erős orvosság szükség nyavalyához,
Kit későre vittek, bátor jó Orvoshoz.

Mert ámbár Nagy Isten a' nemes lelkekkel,
Minden nemzeteket álda értelemmel,
Még is a' böltseség furtsa mesterséggel
Tartatik, nyől 's megyen serény vezérekkel!

Nem is marad soká olyly nemzet' keblébenn,
Kinél a' jó erkölts hibázik szívébenn,
És a' roszat űzi már kisdedségébenn,
El kell hárítani gántsát idejébenn.

Az elsö garádits melyly visz böltseségre,
Abból áll, hogy légyen házi nevelésre,
Olyly tanítás menjen gyermeknek szívére,
Ki hasznot hajthasson már öreg lettére.

Szívéből azonbann a' rosz ki írtassék,
Jó példa vénektől azoknak adassék,
Szeretet, buzgóság mélyen ültettessék,
Harag, és kevélység meszsze üzettessék.

Mikor az ifiú így lesz el készítve,
Lelke jó magokkal bé leszen ültetve,
Másik garáditsra menjen vezettetve,
Jobb tudományokra lépjen édesítve.

Vagyon Országodbann sok jeles Tanító,
De vagyon ellenbenn sok is, ki hódító,
Elme élesítő nints, hanem tsábitó,
Bár ne vólna köztök olylyan, mint ámító.

Fekete sereged, ki ül cathedrábann,
Négy tarajú sapkát nyomván homlokábann,
Kiált majd egesz nap torka szakadtábann.
Mondd meg, mi hasznot tesz akár mi Scholábann,

A' kisded réműlve fel mondja letzkéjét,
Melyynek nem értheti végét vagy elejét,
Kétszer újították már az ábétzéjét,
Még is elméjének nem nézték erejét.

Felylyebb hágott fitzkó már két garáditstsal,
Az oskolát járja több nagy kamaszokkal,
Meg terhelik őtet comparatiókkal,
Sok ízetlen formán tsinált regulákkal.

Hat esztendő el foly, Verset, oratiót,
Kohol, öszve zavar sok hibás Deák szót,
Egy könyvből másikból ír occupatiót,
Üres tök fejjel vár két hó vacatiót.

A' Deák szóért van mind ezen fáradság,
Grammát, és Syntaxist tudhat ifiúság,
Mi haszna, nem ebben áll igaz tudósság,
Lelket szépíteni kell, ez a' tanúltság.

Érdemes e valylyon, hogy kilentz esztendőt
Gyermek Deák nyelvért veszejtse az időt,
Ki jövén ne tudjon hanem tsak veszendőt,
Ilyly móddal tanúlja az el felejtendőt.

Az igaz böltseség, melyly azért adatott,
Hogy esméretére vigye a' halandót,
Sok versengés által meg homályosodott,
Tzéljától el térvén mire tsuszamodott.

Két száz esztendeje, hogy régi böltseknek,
Pláto, Epicurus, több Görög Szenteknek,
Leg inkább pediglen Arisztotelesnek
Vélekedésein Lojolisták mennek.

Mire vitték, kérded, magas elméjeket,
Nem törték hasznosban, higyd el, az eszeket,
Szedegettek olylyan gyáva kérdéseket,
Kivel meg tompíták az ékes elméket.

Vélekedéseket koholtak magoknak,
Kire eskettették javát Tanítóknak,
Boldogtalán vólt az, ki más bölts Authornak
Tartotta hagyását, adták azt pokolnak.

Mire vetemedtek ilylyen kábúlásbann?
Belé ereszkedtek mély disputálásbann,
Rekedtek hasztalan syllogizálásbann,
Ki nyert? ki erősebb vala kiáltásbann.

Kérded, mire ment ki az ilylyen versengés,
Nem vólt, tsak el higyed, neheszkes a' kérdés,
Hasztalan szón, semmin, vólt a' vetekedés,
Nevetségre fordúlt heves veszekedés.

El hagyván azokat, melylyeket kell tudni,
Homályosságokat kezdtek elől hozni,
Kit a' halandóktól Istenek tudatni
Nem akartak, aztat meg akarák fogni.

Nem kédeztetett már, mibenn áll boldogság,
Mikép' rontattassék a' rosz hajlandóság,
Vétek virtus között vagyon e rokonság
Hogy győzettessék meg szívbenn a' romlottság.

Vagy mi kötelesség marad az atyáknak,
Melyly az a' szelídség, ki szükség fiaknak,
Minő viselés kell hazábann polgárnak,
Hogy hasznos tag légyen királynak, világnak.

Mi lehet illendő a' nemesi vérhez,
Mi kötelesség tart igaz vitézséghez,
Ha kell e tudomány az ékes termethez,
Minő bátorság kell igaz erőséghez.

Innen napról napra a' rosz szaporodott,
Az igazság el tünt, szeretet el fogyott,
Boldogtalan ember! ő tsak tétovázott,
Vak lévén vezére tsak tapogatódzott.

A' lelki dolgokbann, melyly úgy is homályos,
Melylynek az ösvénye úgy is akadályos,
Több gántsot tevének, már tsak nem bálványos
Lett ember, nem mondom, hogy épen bubájos.

Mit használ azt tudni? nap forog e, vagy föld,
Nap' súgára nélkűl melyly színt mutat a' zöld,
Holdbann ha laknak e, vagy az tsak puszta föld,
Gömbölyű, vagy hoszszas, ez és amaz al föld.

Hány rét vagyon égnek puha boltozatja,
Melylyikbenn fészkelnek tsillagok' soksága,
Göntzöl szekerének hol vagyon szállása,
Mikor hat holnapig nem látszik járása.

Tengernek honnan van naponként dagálya,
Égi plánétáknak melylyik a' királya,
Felhőkbenn a' dörgést 's tüzet mi tsinálja,'
Melyly szél a' felleget jobban taszigálja.

Mitől vagyon napnak nyári melegsége,
Mi mozdítja, hogy van olyly nagy sebessége,
Hány mért földni lehet száraz kereksége,
Polustól polusig mit tesz szélessége.

Írtsd ki főbb Scholákból az olylyan tudományt,
Ki igazat el rejt, tészen sok anigmát,
Inkább néped húzzon napon ként taligát,
Ne írjon, ne halljon rosz Astrologiát.

Ébreszd fel álmából a' túnya sereget,
Ki hoszszú túbuson nézi az egeket,
Ki holdbann keresni megyen egereket,
Ottann téríteni akar embereket.

Tudod, betegsége kettős az embernek,
Egyik árt a' testnek, másik a' léleknek,
Mind kettőbenn vagyon része te népednek,
Rendelj azért orvost, 's tegyd egészségesnek.

Vad látod az ember, 's hibás természete,
Ha tsak jóra nintsen egyenes vezére,
Munkával adódik jó annak szivére,
Okos erőszakkal vittetik jobb végre.

Tehát, hárítsd félre a' gyökeres dudvát,
Szerezd tudománynak hasznosabb jobb magvát,
Tsak Jó Tanítóknak tegyd fel laurus' ágát,
Mária! így éred tzélodnak a' tárgyát.

Üzd ki országodból az olyly mestereket,
Kik monda mondával tartják a' népeket,
Egy zeróért írnak sok ezer rendeket,
Hibás calculuson töltnek esztendőket.

Mert más a' tudomány, más pedig böltseség,
Nagyobb ebbenn, mint a' másbann, az erősség,
Ez hasznos, szükséges: az tsak külső szépség,
Az virág, ez gyümölts, ilylyen a' külömbség.

Tudomány kívűl van, böltseség lélekbenn,
'S igazán mutatja, mi lakik emberben:
Amaz, egen, földön, mulat a' külsőkbenn,
A' belső böltseség visz egyedűl menynybenn.

A' Nagy Jupiternek ez főbb adománya,
Kibenn ditsekedik leg szebb alkotmánya,
Ez által külömböz teremtett állatja,
Ez által tündüklik tsodás állapatja.

Ki mivel nem lakik a' romlott szívekbenn,
Ilyly javát nem osztja a' vétkes elmékbenn
Ilylyen menynyei rész tsak tiszta lelkekbenn
Öntetik, gyümöltsöt úgy hoz szelídségbenn.

Tehát ezt kell minden erőből tisztelni,
Ezt kell a' kezdetnek, a' végnek tartani,
Ettől félvén a' bűnt 's roszat kell kerűlni,
Eztet jóságáért egyedűl szeretni.

Tudni kell, hogy ő az élőknek Bírája
Általa adatik jóknak koronája,
Ő igaz törvénynek ki szolgáltatója,
Vég napkor roszaknak büntetés' adója.

E' felett, hogy embert két végből teremté,
Testét a' lélekkel midőn öltözteté,
Testét mulandónak romlandónak tevé,
Halhatatlansággal lelkét ékesíté.

Hagyd esmérje tehát maga méltóságát,
Fojtsa roszra hajló gonosz kívánságát,
Útálja jobbítsa belső romlotságát,
Más életbenn várja igaz boldogságát.

Itten öltözzön fel díszes szelidségbenn,
Felebarátjával éljen szeretetbenn,
Igazságot tégyen, 's nem az írígységbenn,
A' köz jót keresse a' szép egyességbenn.

Kiknek jobb rész jutott mulandó javakból
Szegényebb társokat tápláljanak abból,
Rest a' henyélővel menjen a' várasból,
Hogy úgy kenyér' szűke távozzon hazából.

Betsűlje azonbann nép nagy hatalmadat,
Tisztelje, bé töltse parantsolatodat,
Hallgassa hívséggel tett elől járódat,
Félje, szeresse is uralkodásodat.

Nem jutott anynyira roszaság világbann,
Hogy ilyly tanítással ember jobb formábann
Ne jutna. Légy azért jó bizodalombann,
Ilyly tudományt hirdess népes országodbann.

Közel vagy, Jó Király! az áldott jó véghezz,
Melyly által juthatol menynyei sereghezz,
Mert egyedűl ezért adatál e' néphezz,
Hogy közelebb vinnéd igaz böltseséghezz,

Mindjárt országlásod' első zsengéjébenn,
Hogy Atyádnak ültél tántorgó székébenn
Mi kép' gyönyörködöl emberi nemzetbenn,
Meg mutatád hamar tsoda tételidbenn.

Környűl vettek ámbár fegyveres népekkel,
Lakta várasadra készűltek tüzekkel,
Ijesztettek itt is ott is ütközettel,
Egyezett szándékod boldog végezettel.

Kintsed' pazarolván bőven hadaidra,
El maradott részét nem a' tzifraságra,
Kit Királyi udvar kíván a' pompára,
Adád, mert ki öntéd Academiádra.

Nyári mulatozó Őseid' Kastélját
Caesárok' tsínosabb Residentiáját
Rendeléd olyly helynek, hol az Oskoláját
Venné Nemesi Rend, 's élet' reguláját.

Sok tselekedetid fénylenek világbann,
Egy sem adott több fényt neked menyny országbann
Mint hogy sok Árvákat nevelsz a' váradbann,
Oktatod, ruházod, viszed tudománybann.

Béts azért hamarább ismét erdő lészen,
Német Óvári domb el sülylyed egészen,
Míglen a' Te Neved világból enyészszen,
Ez, a' mi Tégedet Nagy Aszszonynyá tészen.

Menj azért Istenes elméd' kívánságán,
Ne akadozz semmit azok' tsalfaságán,
Kik a' régiségnek kétséges nyomdokán
Most is vakoskodnak, látni nem akarván.

Tudom, Tzókósoknak egész regementje,
Calasantzi József' 's Loyola' serege,
E felett Klastromok' henyélő fellege
Ellened lesz, de Te bízzál, jól lesz vége.

Jupiter el rendelt két Nagy Tanítókat,
Ezekre háríthatd a' terhesb munkákat,
Ezek, hagyd, gyújtsák meg az égő fáklyákat,
Engedd, hozzák helyre a' dúlt országokat.

Azoknak parantsolj Királyi székedből,
Gyönyörködj kezeddel plántált gyümöltsökből,
Nézzd, igaz akarat mit tehet népedből,
Ha hatalmat vesznek ezek Te kezedből.

A' Bétsi Nagy Papot tegyd egyik Vezérnek,[4]
Ki jobb Tanúltságot mutasson Németnek,
Zárja el útjait idegen vétkeknek,
Kik, mint a' partéka, módinak téttetnek.

Elől ment valamit ezen esztendőkbenn
Tudomány népednél, de egész fényebenn
Nem juthatott, kötve maradott függőbenn,
Mert elme nem mene szabadon tüzébenn.

Nem szégyen Hazának, mi nints, költsönözni,
Tudományt, erköltsöt, módit mástól venni,
Ha jót magunkévá mástól kell tserélni,
Drága pénzen szükség eztet által tenni.

Ím' a' bárdolatlan Német nyelv mire ment,
Hogy Gotsched Leiptzigból Bétsbenn bé tekíntett,
Elején munkának értetlen nevetett,
Most már gyönyörködik, hogy verset is ejthet.

Tsak jó vezető kell Böltseség' útjára,
Az ember szomjan megy ennek a' kútjára,
Vígyázás meg lehet, hibás tanításra
Ne menjen, akadjon igaz forrására.

Apródék szokások a' lelki dolgokbann,
Melylyeket tanúlnak a' rosz társaságbann,
El múlnak, Bourdaleu ha lesz cathedrábann,
És ha a' mesézést hagyjuk a' fonóbann.

A' meg rögzött szokás ugyan gátlást tehet,
Melyly népedet tartja, mert ez meg feneklett,
E' miatt álmából nem hamar ébredhet,
De azért tsak kezdet jó légyen, el mehet.

Menyny országnak útját jó Theologia,
Az igaz erköltsöt bölts Philosophia
Meg fogja mutatni, ne félj, Jó Mária!
Te vagy Augustusnak, Trajanusnak Párja.

Barkótzit azonbann szegény Magyaroknak,
Ezen jó Nemzetnek, de bárdolatlannak,
Add! hogy ők is mit azt jámborok tudjanak,
Többi nemzet által ne tsúfoltassanak.

Esmérvén e' Nagy Pap hasznát Tudománynak,
Fel találja módját igaz Tanításnak,
Olyly határt fog tenni az Okoskodásnak,
Honnan haszna légyen az egész Országnak.

Úgy is már a' Magyar Helicon felé jár,
Sőt oldalábann is talán fel jutott már,
Onnan viszsza lépni vólna neki nagy kár,
Engedd, jusson feljebb, hol vagyon a' határ.

Ám meg tanítottad hadi reguládra,
Száz tzikkelyből álló módos forgásokra,
Gondod vólt tsínosabb teste' állására,
Réginél alkalmasb hadi ruhájára.

E' felett ki vetted azt durvaságából,
Ki húzván erővel édes hazájából,
Két roszat ki irtál szinte országából,
Kinek Nagy Kitsiny is ivott poharából.

Hová lett dőzsölés részegség' eszköze?
Hová káromlásnak kényes büszkesége?
Nem hallik, már el múlt ennek szenynyessége,
Letzkéd által bé jött nemzet' szelídsége.

A' ki eddig útált szomszéd szokásokat,
Bátor magáénál látott is jobbakat,
Íme Te általad tanúlt már olylyakat,
Honnan Te is, ők is veszik jobb hasznokat.

Nintsen egyéb hátra, helyes boldogsága,
Tsak ébresztessék fel jobban tanúltsága,
Vagyon arra néki nagy hajlandósága,
Ha gátlást nem tészen állhatatlansága.

Elég sebessége vagyon elméjének,
Vagyon erőssége ért ítéletének,
Könynyen viszi sulylyát tanúlás' terhének,
Fojtani kell inkább lángját a' tüzének.

Minden tudományra e' nép alkalmatos,
Noha kitsint fejes 's néha tsodálatos,
Légy tsak Theresia! ebbenn állhatatos,
Nem lészen ebbenn is Magyar akaratos.

Ez ígéket tévén Mária' keblébenn,
Ott nyoma Apolló koszorút fejébenn,
Vivé sok Menynyei Sereg' közepébenn,
Mondván: ím' gyönyörködj Társok' gyűlésébenn.

Itt vagyon egeknek 's világnak Tsászára,
Ki a' Királyoknak vigyáz a' sorsára,
Mindent meg nyerhetsz ma Népednek hasznára,
Meg adja, tsak kérjed Házadnak javára.

Máriát először a' helynek szentsége,
Menynyei Seregek' tetsző fényessége,
Leg inkább Jupiter' képzett felsősége,
Rettenté, de meg tért hamar szívessége.

És bátran, mint igaz űgynek szó szóllója,
Fel vett nagy munkának elő mozdítója,
Nemzetektől ki kért világ' jobbítója,
Így kezde beszéllni hibáknak rontója.

 

MÁRIA KIRÁLYNÉ' BESZÉDJE JUPITERHEZZ.

Végetlen hatalmú Tsászárok' Tsászára!
Ki előtt tsak semmi földieknek Ura,
Ki nem tsak vígyázol szentelt homlokokra,
Hanem gondot tartasz szegényebb sorsokra.

Esmérem, általad van uralkodásom,
Sok külön nemzeten vagyon országlásom,
Tudom, hogy királyi székbenn tsak szállásom
Vagyon, és hátrább lesz még boldog lakásom.

Ím' koronáimat teszem thronusodhozz
Ezen terheimet terítem lábadhozz,
Ragaszkodom hozzád saját Alkotómhozz,
Első kezdetemhezz, és végső tzélomhozz.

Közélít ideje, hogy sáfárságomról,
Én is számot adjak r'ám bízott fiakról,
Tudom, hogy szorosan ítélsz te azokról,
Melylyeket Királyra bíztál mulandókról.

Hogy ha igaz útra nem vittem népedet
Eddig, 's el nem értem ezen kegyelmedet,
Meg botsáss, ne szegd meg ezentúl kedvedet,
Kőltsönözd még egyszer segítő kezedet.

Ím', a' mint lehetett vittem böltseségre,
Meg tanítám néped' a' szentebb életre,
Fel ébresztvén minden féle mesterségre,
Útját meg nyitottam lélek üdvözségre.

Igyekeztem; légyen boldog állapotbann
Szegény 's gazdag: koldús ne légyen országbann,
Erőszak tételek szűnjenek hazábann,
A' mi jó, mi kedves, terjedjen várambann.

Határt, mint lehetett, tettem sok vétkeknek,
Melyly nagy részét immár el fogta népemnek,
Hatalmát meg kötém fene fegyveresnek,
Zsóldját fizettettem adóstól béresnek.

Nem nyomhatja nálam erős az erőtlent,
Van bírám, ki ítél pazarlót, kegyetlent,
A' vas veszsző sem ér nálam fedhetetlent,
Igaz bér követi a' szégyent 's betstelent.

Valamint pediglen vétket a' bűntetés,
Úgy a' jó tetteket éri a' kedvezés,
Minő a' szolgálat olylyan a' fizetés,
Távúl udvaromtól van a' hízelkedés.

Ilylyen bóldogságnak van tsak egy tsorbája,
Kérlek ezt hárítsd el, élőknek Bírája!
Ebbenn szándékomnak elő mozdítója
Légy, és' e' dolognak fő kormányozója.

Ím' Zsidók, Pogányok nálam telepednek,
Idegen vallású sok népek fészkelnek,
Vagynak, kik fő Pásztort 's Rómát nem esmérnek,
Nem lehet e valylyon, hogy ők meg térjenek?

És el hagyván ezer vallás' külömbségét,
Ismérnék Római Hitnek a' Szentséget,
Egy szájjal, egy szóval, Isten' ditsőségét
Hirdetvén, el érném népek' egyességét.

Erre fényes felleg bé fogá Máriát,
Titkos sekrestyének bé tevék ajtaját,
Nem tudja Istennek senki akaratját,
Hanem ki szájából értette szózatját.

 

RICHVALDSZKI PREPOST ÚRNAK.

        Egerbenn 15 Octoberb. 1761.

A szőke nyár el múlt, az Ősz következett,
Minden virágjából mező ki vetkezett,
Fonynyasztó dér hozott reánk hidegséget,
Súgárja nem ád már napnak melegséget.

Mező' ékessége bé jött a' tsűrökbenn,
Virágok nintsenek a' mivelt kertekbenn,
Tsak a' kedv nevelő gyümőlts van hegyekbenn,
Eztet most takarják vígan a' présekbenn.

Zeng sáros Várasunk ostor pattogástól,
Iszonyú a' zörgés az abrontsozástól,
Nyugta nints senkinek nagy kiáltozástól,
Tsa, hajsz, tsihi, hottó, hordó kád hordástól.

Rendetlen kiáltás támad sok helyeken,
Vér színű takarmányt húznak szekereken,
Amott már ki nyomott levet a' tsebrekbenn
Töltnek, szurkos kézzel hányják a' pintzékbenn.

Ez kádra fordítja a' meg szedett szőllőt,
Ez töri, ez szűri az áldott gyümöltsöt,
Amaz igazítja az öszve tört lőtsöt,
Ez hozza, ez viszi hegyre a' szedőköt.

A' gazdag termésnek minnyájan örűlnek,
Meg pezsdűlt édesebb musttól dölöngöznek,
Szomszéd szomszédjának vígadva kérkednek,
Mit adott az Isten, számmal ditsekednek.

Kérded, e' tsörgés közt hát én mit mivelek?
Nem unom el magam', imígy elmélkedek:
Én Uram Istenem! melyly boldogok ezek,
Meyly jó állapotbann vagynak az ilylyenek.

Ezeket a' bőség vígságra ébreszti,
Gond bú nélkül való életre vezeti,
A' szép tsendességet hívság el nem veszti,
A' komort szabadság és víg kedv széleszti.

Boldogabb ilyly polgár nálam és náladnál,
Noha fényes kapa várja gunyhójánál,
De jobb ez akár melyly tzifra patikánál,
Egri víz, vagy Sándor' köz balsamumjánál.

Szarvas argumentum nem fárasztja eszét,
Melyly Theologusnak lepi az elméjét,
A' Harmadik égnek nem tudja seregét,
Antipodákról sem indítja beszédét.

Hány szárnya van a' főbb menynyei Angyalnak,
Tollas e, vagy nem az, vagy mikép' szóllanak,
Az égi lakosok nem de gondolkoznak,
Az elementumok mi kép' hadakoznak.

Honnan vagyon tenger' fel háborodása,
Honnan nap és holdnak a' fogyatkozása,
Égi tüzek, dörgés, földnek indúlása,
Napnak e, vagy földnek vagyon e forgása.

Erőtlen elménket mikor mi ezekkel
Fárasztjuk, 's rekedünk vetekedésekkel,
Ők víg életeket tréfás nevetséggel
Mulatják, fel kelnek, feküsznek jó kedvvel.

Vágyódásnak lántza nem köti semmihezz,
Nem kap szerentsének forgó kerekéhezz
Kintsekért nem indúl más föld tengeréhezz,
Kelést fekvést szabja Göntzöl' szekeréhezz.

Nem terhelik Istent hoszszú kérésekkel,
Hogy eztet adja meg, aztat háritsa el,
Mivel elégednek saját kitsinyekkel,
Pörbenn nem szállanak a' Nagyobb Szentekkel.

Folydogál életek nyájason ezeknek,
Koma Sógorával gond nélkűl dőzsölnek
El rejtett titkokat ők nem feszegetnek,
A' tudományokból nevetséget űznek.

Holott te izzadván poros Auctorokat,
Szu ette táblájú molyos Doctorokat
Forgatsz, és görnyedve nagy Foliántokat,
Ki húzasz, el bontod , 's bé rakod sorokat.

Majd a' Görögökkel indúlsz Athénásbann,
Majd a' Deákokkal kerűlsz Latiumbann,
Viszsza mégy, el merülsz régi írásokbann,
Ülsz a' könyvek között, mint bagoly udúbann.

Láttam én a' minap szobádbann fel jutván,
Arany szájú Jánost előtted találván,
Mi képen levélről levélre forgatván,
Kerestél egy mondást, melylyen ragadtatván

Meg tudni akarod Vallás' külömbségét,
Mind új, mind régiek' főbb eretnekségét,
Simontól Lutherig Róma' ellenségét
Kergeted, hallgatod azoknak mentségét.

Manesnek álmait tudod Ágostonból,
Régibb vetemedést Tertullianusból,
Ritust
bizonyítod Szent Basiliusból,
Vallásunk' Szentségét Vén Cyprianusból.

Turnelli, Bossuet , Calmet, Bellarminus,
Forog a' kezeden Becanus, Sylvius,
Pallavicinivel le Blanc, Cornelius,
Nátalis
, Szent Gergely, és Athanasius.

El menvén ezektől Assisi Ferentztzel,
Loyola Ignátztzal, Ferreri Vintzével,
Xaverius , Kempis, Diatelevivel,
Útazol Asceták' jeles seregivel.

A' földet el hagyván, mint Ilylyés szekérbenn,
Bé térsz Szent Aszszonyok' gyülekezetébenn,
Részesűlsz azoknak elmélkezetekbenn,
Klára' 's Brigyittával meg nyugszol a' kertbenn.

El jösz ismét hozzánk és Baroniussal,
Az időnek folytát nézed Spondanussal,
A' múlt eseteket képzed Gravesonnal,
A' Paraditsombann öszve jösz Ádámmal.

Ki jövén útazol ígéret' földére,
Fel mész szent Városbann Zsidók' innepére,
Ama' nagy dolognak 's tsodáknak helyére,
Nézel szomorúan szent Kereszt' hegyére

Nem nézhetvén tovább Zsidóknak vakságát,
Sem Pogány Papoknak tsúfos áldozatját,
Nézed végre mind a' négy Evangelistát,
Kiből az Eretnek támasztja vallását.

Itt meg boszonkodol az Újítok ellen,
Kolb, Fleurit, Pázmánt is kéred, hogy segítsen,
A' Pápáknak szere mi ként, és hogy menjen,
Ki igaz, ki nem az, mi kép' esmértessen.

És mivel Platina minap haragított,
Hogy némelyly Pápának rosz festéket adott,
Hogy egyet közűlök Kis Aszszonynak mondott,
Tzáfolni akarod ezen hazugságot.

Szaladsz tsalhatatlan Conciliumokhozz
Mint anynyi erősen álló oszlopokhozz,
Nicaeától fogva egész Tridentumhozz
Mély örvények által érkezel Romáhozz.

Hol Isten' szolgái' szolgája' székénél,
Meg állván szent Egy ház' érdemes fejénél,
Kettős kúlts hatalmát, kit látsz kezeinél,
Tsodálod, le borúlsz, áldást kérsz térdinél.

Meg tsókolván lábát, küldesz Genevára,
Svecia, Dánia', Anglus' határára,
Anathemát, Bullát Pekinre, Mechára,
Confútz' és Mahomet' tágas országira.

Excommunicálván minden eretneket,
Ezektől nem veszel ki talám engemet,
Hogy játszi Voltairból mondok néha verset,
És Pope vagy Racine ragadja elmémet,

Meg botsáss, ha néha veled nem egyezek,
'S fúrt eszü Frantziák' tévelygésin megyek,
Tudod, én előttem Poéták kedvesek,
Kik nagyobb részére furtsák, és szelesek.

Dítsérem azonbann szent fáradságodat,
Magasztalom méltán te terhes munkádat,
Hogy szent halottak közt töltöd napjaidat,
Társalkodván velek mulatod magadat.

Vajha többször hozzád, mint hajdant juthatnék,
Kisded szobátskádbann én bé fordúlhatnék,
Mint Pál Gamaliel' lábánál ülhetnék,
Édes intésedből mit azt tanúlhatnék.

De most mit vélsz rólam? mire vetemedtem?
Horátius' versét egyet meg kedvelltem,
Régen van, hogy rajta kétségem' vezettem,
De már igazságát magam meg esmértem.

Azt mondja: bolondság nékünk minden dolgunk,
Hoszszú reménységre nem kell támaszkodnunk,
Hogy ha vígan élünk, jó bort ki választunk,
Ez a' jobb állapot, mert hamar el múlunk.

Valóbann úgy vagyon, igaz ezen mondás,
Nékem is, néked is szóll ezen tanítás,
Nem de fáradságos tudomány tanúlás,
Valylyon mi hasznot ád ilyly idő mulatás?

Bár maga Apolló koszorút fejedbenn,
Nyomjon, bé ereszszen zárt sekrestyéjébenn,
Mit nyertél gyötrelmes munka' mélységébenn?
Bizonytalanságnak jutál örvényébenn.

Szabadságod' vesztvén egész életedet
Szenteled is, soha nem éred végedet,
Kevés, mi embernek tudni engedtetett,
Több, mi elméjétől örökre rejtetett.

Hogy ha természetnek el rejtett okait,
Theologiának petsétlett titkait,
Meg lehetne fogni az Isten' dolgait,
Érdemlené még is elménknek munkáit.

De ím' Salamon is Böltseknek Királya,
Midőn a' világot mértékli, vizsgálja,
A' hét Böltstsel együtt tsak ugyan azt vallja,
Minden bizonytalan, 's hívságok' hívsága.

Úgy van, egész eddig menynyei dolgokbann
Tsak vak hit szükséges, a' világiakbann,
Menynyi rejtett dolog vagyon Phisicábann,
Melyly kevés, kit tudunk Astrologiábann.

Keveset próbálunk, a' mit el kell hinnünk,
Tapogatózva kell e' setétbenn mennünk,
Sokszor mit másokkal régen el hitettünk,
Jobban meg gondolván, már más nyomba léptünk.

Melyly előttünk mozog leg gyengébb bogárka,
Az égbenn repdeső leg kisebb madárka,
Fű, fa, gyökér, virág, az égi karika,
Melyly tsodára való el rejtett partéka!

Oldhatatlan mese ember az embernek,
Sok féle rejteke van e' teremtésnek,
Nem lehet fel jutni meszsze értelemnek,
Határt tett Alkotó halandó elmének.

Azért, Jó Barátom! térítsd meg útadat,
Tudomány' mélyére ne ereszd hajódat,
Más jobbra fordítsad fonynyasztó munkádat,
Térűlj viszsza hozzánk, tegyd le sok gondodat.

Eleget fáradtál élted' virágábann,
Nyugovás kell immár időnknek folytábann,
Nem jó megy, ki lovát el fojtja futtábann,
Elme is el fárad szűntelen munkábann.

Ám az idő, föld, fa, mezők is nyugosznak,
Ezek télbenn halnak, és mélyen alusznak,
Tavaszkor fel kelvén ismét virágoznak,
Emberi elmének imígyen példáznak.

Aluvás szükséges higyd el, az elmének,
Mulatság is hasznos a' gyarló embernek,
Vagyon pedig ebbenn módja mindeneknek,
Kinek mikép tetszik, abbann részt vehetnek.

Más vadász, más perel, más tsak hivalkodik,
Ez vendégel, amaz tántzol, tzifrákodik,
Én rosz verset írok, más társ hadakozik,
Leg szebb, leg jobb időnk igy múlik, változik.

 

SZÍVBÉLI SÓHAJTÁS A' BÖLTSESÉG UTÁNN.

A Böltseség olyly szép, hogy minden kivánja,
De ennek tsak kevés igaz tanítványa,
Mire vetemedhet ember' tudománya?
Mivel hibás leg jobb elme' találmánya.

Belső ösztönéből indúl, iparkodik,
Nap, hold, tsillagokon, egen álmélkodik
Föld' színén tekereg, bé is éreszkedik,
Tengerbenn bé mégyen, poklon iszonyodik.

Égi tsattanásnak villámját tsodálja,
Természet' erejét mindenbenn vizsgálja,
Sok ezer dolognak okát nem találja,
Elméjének vagyon ezer akadálya.

Világ' állapotján 's rendén vizsgálódik,
Érteni, meg fogni kívánván aggodik,
Tűz', föld', levegő ég', vizen akadozik,
Rejtezett okokkal szűntelen birkozik.

Magábann tér, kissebb világ' épűletét,
Az embert, s ennek tsodálatos testét,
Vizsgálja mind külső, mind belső tetemét,
Pertzét, ízít, vérét, de leg inkább lelkét.

Melylyen elmélkedik, meg nem esmérheti,
Homályából senki, ki nem vezetheti,
Magától pediglen épen nem értheti,
Mint vak tapogatva járván bú emészti.

Tsúszó, mászó, járó, repdeső állatok,
Ezek is előtte el zárott lakatok,
Vagynak ilylyen módon mindenütt tsak gántsok,
De ember magának még is leg főbb titok.

Boldog! ki esméri tehetetlenségét,
Határozni tudja büszkés eszeségét,
Látván elméjének ilylyen kisdedséget,
Nagyra nem terjeszti tsonka mesterségét.

Tsalatkozott ember melyly kevésre mehet,
Bizony nem adhatunk világosabb jelet,
Ím jelen dolgokról tsak keveset érthet,
A' múltat nem tudja, a' mi lesz rejtetett.

Hát melyly homály vagyon a' nagy tudománybann,
Istenhezz 's lélekhezz tartozó dolgokbann!
Menynyi külömbözés vallás' formájábann,
És a' hozz tartozó külső szolgálatbann!

Indúlj meg Pekintől, menj szinte Romáig,
Nagy Bairtól eredj, juss egész Prágáig,
Evezsz tengereken Lisbontól Dantzkáig,
Lintztől a' Dunán le Sándor' oszlopáig.

Akár melyly nemzetnek nézzük is vallását,
Tapasztalni fogjuk gyakor változását,
Szégyen, mire vitte sok nép gyalázatját,
Ki tsúfosan tette lelki áldozatját.

Vólt oylyan vaksága emberi elmének,
A' crocodylust is tartották Istennek,
Mi több, foghagymának oltárt emeltenek,
Ilyly gyengeségekkel ám ditsekedhetnek.

Természet' rendének setét homályábann,
Eredvén az ember mély vizsgálásábann,
Sok ezer esztendőt tölte tanúlásbann,
Nem sokat ment elől még is munkájábann,

Most is tsak azt tudják, mit halandó tudhat,
Hogy fő böltseségre senki fel nem juthat,
Kevés, a' mit ember' elméje meg foghat,
Több az, a' melylyeknek végére nem járhat.

Ha vólt is, ki szárnyon feljebb emelkedett,
Többi társainál több talentomot vett,
Az is félve vélve tsak oda mehetett,
Honnan a' kétsége könynyebben térhetett.

Határozott eszét némelylyik tsigázta,
'S az el rejtett dolgot addiglan vizsgálta,
Míglen kevélységét Isten meg boszszúlta,
'S vakmerőségének jutalmát meg adta.

Aristotelesnek testét örvény lepte,
Mikor dagadását tengernek szemlélte,
Pliniust Aethnának tüze emésztette,
Mikor a' kementze' száját nézegette.

Szerentsés Salamon, kit a' főbb Okosság,
Vezérlett vallani, hogy minden tsak hivság,
Boldog véle együtt, kit még a' romlottság,
Nem bír, 's nem emelget a' kevély tanúltság.

Boldog hétszer, mondom, ki tud elégedni
Menyny' ajndékával, 's nem mégy temjényezni
Fel puffadt eszének, vagy tud kéteskedni,
'S el rejtett dolgokra nem mér ereszkedni.

Kevély a' tudomány, az embert ragadja,
Ki poharábol itt, azt meg tántorítja,
Mi tanúlásunknak légyen tehát módja,
Kinek kinek, illik, légyen arra gondja.

Tsak anynyit hörpentsünk édes poharából,
Kitől jobbak leszünk, s' éltünk nem roszabból
Nem áll az okosság disputatióból,
Mást kell meg tanúlni Philosophiából.

Isten úgy akarta, hogy ember dolgozna,
Tselekedne inkább, mint sem gondolkozna,
Menynyei dolgokat se igen vizsgálna,
Földi lévén földi tudományt tanúlna.

Nem tudományt ada tzélúl az embernek,
Ada más jobb véget kötelességének,
Mint határa vagyon romlandó éltének,
Úgy bizonyos tzélja vagyon elméjének.

Elég nagy tudomány, ha jól tudunk élni,
Ha a' jó erköltsbenn tudunk elől menni,
Hibás vétkeinket meg tudjuk esmérni,
Másoknak is vétkét meg tudjuk feddeni.

Arra halandónak szükség iparkodni,
Mikép' rosz vágyódást lehessen fojtani,
Harag írigységet hogy kell hárítani,
A' szép egyességet mint kell meg tartani.

Jöjj el, fő Böltseség! esmértesd magadat,
Taníts, hogy esmérjem én mennen magamat.
Te néked áldozni innen túl munkámat,
Vesd le fátyolodat, vond le homályomat.

Epicur', Seneca', Plátó' tudománya,
Wolff, Argens', Malebranche', Newton' találmánya
Nem segít, mert hibás ezek takarmánya,
Te légy, fő Bölteség! én elmém' kormánya.

 

A' MULANDÓSÁGRÓL.

Bátsi! kedves Bátsi! melyly kitsiny partéka
Az élet, nem de nem a' tsak virágotska,
Ki ma nyilik, fénylik, szépetske, szagoska,
Holnap el hervadván lesz száraz kórótska.

Mint a' sebes patak, napjaink úgy folynak,
Gyönyrűségeink repűlnek, és fogynak,
A' következendők még homálybann vagynak,
Jelen valók pedig sebesen el múlnak.

A' mi vólt, kevesebb a' rövid álomnál,
Így vagyon végezve örökké valónál,
Változásbann lenne minden halandóknál,
Igaz jót keresnénk nem a' mulandóknál.

Nézd, ember, hívságos elméd' kitsinységét,
Nagy gondolatidnk esmérd semmiségét,
Fel tett szándékidnak töredékenységét,
Vizsgáld világi jók' tsalfa fényességét.

Tí, kik a' tündöklő aranynak áldoztok,
Rakásbann vert kintset olyly híven imádtok,
A' gyűjtött keresményt kinek takarjátok?
A' múló birtokot majd kire hagyjátok?

Kinek kiszítetek, vitézek, lántzokat?
Talám szándékoztok kötözni rabokat?
Rajta! tsak fenjetek tőrt, nyilat, kardokat,
Rontsatok népeket, dúljatok várakat.

Valylyon gazdaság kints el megy e veletek?
Valylyon hoszszas lesz e híretek, nevetek?
A' békeség meg lesz, múlik ditsőségtek,
Meg haltok, el múltok, tí is, mint egyebek.

Bár tsak ember két száz esztendőt érhetne,
Még is kevélységnek áldozni lehetne,
Nyomorúságiból jobban vergődhetne,
Szorongatásitól inkább menekedne.

Most pedig gazdaság, titulus, tisztelet,
Ditsőség, fényesség, nagy hír, név, tekíntet,
Melylyekkel az ember környűl vétettetett,
Tsak füst, múló árnyék, melyly hamar enyészhet.

Vajha meg esmérnénk tompa vakságunkat,
Elő ítéletből álló hívságunkat,
Le vetnénk valóbann szorító igánkat,
Nem törné olyly szörnyen meg görnyedt nyakunkat.

És vak szerentsének költsönözött javát,
Jobban meg vizsgálván állhatatlanságát,
Nem olyly drágán vennénk múló ajándékát,
Vágyódásinknak is meg vetnénk határát.

Ugyan is e' világ minden ditsősége,
A' mi nagy, jó, illő, vagy vagyon szépsége,
Kíbenn halandónak áll gyönyörűsége,
Nem egyéb, hívságnak töredékenysége,

Minden azt kiáltja, nints itt állandóság,
Hirtelen el múlik minden hatalmasság,
Világot illeti az állhatatlanság
Egekbenn lakozik a' kívánt boldogság.

Oda tehát, Bátsi! oda emelkedjünk,
Onnan Páris' Róma' füstére nézhetünk,
Meg látjuk, melyly kitsiny a' mi kerek földünk,
Melyly kisded állatok, a' kik rajta élünk.

 

NAGY URAKHOZZ,
A' GYÖNYÖRŰSÉGEK' VÁLTOZÁSOKRÓL.
1759.

Nagy Urak! rabjai 'a' jó szerentsének,
Kik' akaratjára mozdúlnak mindenek,
Tí, kik törvényt adtok sok ezer népeknek,
'S olylykor határt tesztek Fejedelmeteknek.

O Nagyok! látom én, melyly terhes nagyságtok,
Melyly epesztő gonddal folyik boldogságtok,
Melyly tetézett bajjal megyen uraságtok,
Szerentse' ölébenn sintsen nyugovástok.

Jertek le kis korig magas palotákból,
Hágjatok le büszke márvány tornátzokból,
Unalom származott a' sok víg lakásból,
Tsömör következett hoszszú vatsorákból.

Már tsendes éjtszaka nem ád édes álmot,
Noha a' szerentse kintsből rakott halmot,
Meg vetette ugyan bársonyból az ágyot,
De meg tagadta a' tsendes nyugodalmot.

A' tornyos kastélyok, kikből nézegettek,
Tűkörös paloták, kikbenn kényeskedtek,
Nem nyújt tsendességet látom, tsak henyéltek,
Írígy szerentsének menynykövitől féltek.

Minden napi pompát, tudom, meg úntátok,
Annak terhe alatt már el fáradtatok,
Nem tetszik s keserű sokszori tzifrátok,
Illik, az életet más kép fordítsátok.

Szükség a' változás tudjátok mindenbenn,
Sokszor pihent hívság magános szegletbenn,
Víg szabadságot is nem szép épűletbenn
Kell keresni, vagyon többször a' mezőbenn.

Gyakran arany ezüst gyémánt nézésétől
A' szem kámpúl, elme retteg ditsőségtől,
Úgy meg unatkozunk szinte a' bőségtől,
Valamint tsömörlünk sovány szegénységtől.

Honnan van, hogy akkor elme' vídámsága,
Kit földi javaknak el nyomott rabsága,
Meg nem tér, 's nem múlik vett szomorúsága,
'S más maszlagtól ered annak orvossága.

A' gyönyörűségnek ez a' természete,
Hogy ha minden napi, nintsen édessége,
Változással jó az, ha vagyon mértéke,
Mert más kép keserű fájdalmas is vége.

Boldog! ki úgy lakik festett palotábann,
Hogy onnan jó kedvvel tér halász kunynyóbann,
Olyly víg, olyly jó kedvű gulyás' karámjábann,
Mint vólna Tsászárnak kintses tárházábann.

Boldog! szája' ízét ki anynyira bírta,
Hogy fogát, kit száz tál étek el vásíta,
S gyomrát, kit édesség nagyon meg lágyíta,
Tarhó, vagy máléval ismét gyógyíthatta.

Vajki jó! életet néha változtatni,
Hasznos is nagy füstből néha szabadúlni,
Mit mondok? szükséges magunkbann fordúlni,
Távúl nagy tsörgéstől magunkat vizsgálni.

A' ki maga magát kívánja meg látni,
Emberi hibáit jobbra változtatni,
Annak a' sereget távúlabb kell hagyni,
Így lehet vétkeit magáról le rázni.

Történetből nem lesz senki; tsak félbenn jó,
Bajjal vezettetik a dűlöngő hajó,
Melyly minden kis széltől ingadoz, és hajló,
Főkép ha kormányos vagy félénk, vagy gyarló.

Tekélletességet belső ütközettel,
A' fő bőltseséget mély elmélkedéssel
Érjük el, de sülylyed hajó révészekkel,
Kit vágyódás ragad egyenlő szelekkel.

Nem hibáz jutalma pedig a' munkának,
Hasznos a' fáradság saját gazdájának,
Nyugodalmat szerez ő önnön magának,
Véget vet elméje' háborodásának.

Valamint egészség kedvesebb azoknál,
Kik már hónapokat töltöttek Orvosnál,
Így gyönyörűségek édesebb olylyaknál,
Kik meg fordúltak már tsendes gulyibáknál.

Ide tehát hozzám, boldogok serege!
Mind két nemnek jöjjön ifia 's örege,
Kiket környűl fogott szerentse' fellege,
S unalmasnak látszik jók' egyenlősége.

Íme tavasz el jött, a' mező zöldellik,
A' fa bimbójából ékesen virágzik,
Föld ékességibenn majdan fel öltözik,
Kis költséggel boldog lehet, kinek tetszik.

Mit használ, hogy hoszszú reménységtől függünk?
Annak bizonytalan jó voltától tsüggünk?
A' jövendőt Isten el rejté mi tőlünk,
Elég, ha sorsunkkal ma, mint lehet, élünk.

A' jövőt hagyjuk r'á', úgy is bizonytalan,
Nem lészen ő rólunk soha is gondatlan,
Bátor a' szerentse lészen állhatatlan,
'S tőlünk viszsza kéri javait váratlan.

Mind jó, mind gonosz sors illik az emberhezz,
Egy aránt van jussa mindennek ezekhezz,
Ma hozzám, de hónap jut ismét Péterhezz,
Útazik szűntelen gyarló földiekhezz.

Ha hozzám érkezik, nem űzöm magamtól,
De ha szárnyát veri 's készűl hajlékomtól,
Eresztem, nem tsüggök adakozásától,
Jobb sorsot veszek ki saját iszákomból.

Nem is reménykedem, hogy ismét vegyen fel,
Lassan takaródzom jó szegénységemmel,
Bé fedem fejemet ép emberségemmel,
Örömem vegyítve nintsen félelemmel.


HORÁTZ' X. ÉNEKE A' II. KÖNYVBŐL.

Licine! hajódat ne ereszd a' mélyre,
Közel se vezessed a' partnak szélére,
Ott a' széltől hamar el ragadtathatol,
Itt a' kő szikláktól öszve zúzathatol.

Az arany középbenn vagyon a' boldogság,
Jobban élünk ebbenn, gondos a' méltóság,
A' szalmás al házbann találsz nyugodalmat,
De fényes udvarbann lelsz tsak aggodalmat.

Magas tölgyeket vér felhőkbenn rejtett tűz,
Ment attól' alatson völgybenn terepély fűz,
Nagyra emelkedett fenyőt tör forgó szél,
De attól hajlangó gyenge nád szál nem fél.

A' jó 's gonosz sorsra jól el készűlt ember
Meg nem ijed, bátor habozzon a' tenger.
Nem puffad a' jóbann, de bízik gonoszbann,
Tudván, hogy sokáig nem marad egy nyombann.

Mert egy Isten adja a' nyarat, 's a' telet,
Szomorú dér utánn el jő a' ki kelet.
Szoros szerentsédbenn mutass bátor szívet,
Változó űgyedbenn el ne ejtsd kedvedet.

És vígyázz, ha igen jól folynak dolgaid,
'S szerentse' szelével telnek vitorláid:
Szedd öszve, ne engedd sebesen ragadni,
Könynyebb gyengén úszó hajót kormányozni.

 

HÍVSÁGOK' MEG VETÉSÉRŐL.

Házamat nem ékesíti
Arany, 's márvány nem keríti
   Tornátzát oszlop rendre:
Falát nem Raphael írta,
   Nyugszom még is kedvemre.

Nem korona, nem egy ország,
Nem kettő, sem egész világ
   Adhat annak eleget:
Kit vagyódás el ragadott,'
A' kívánság meg bódított,
   Mind nagyobbat emleget.

Oh melyly biztosan nyughatom!
Elmémet mint vídámítom,
   'S mért búsítnám szívemet?
Jó az Isten, el nem veszthet,
Ő táplálja a' verebet,
   Ő vezérli éltemet.

Fúrj át hegyet, tölts völgyeket,
Szoríts öszve mély vizeket,
   Tíz országnak hatalmát
Vegyd meg: szerezz nagy tér földet,
Pazarolj el sok ezreket,
   Mutasd magad nagyságát.

Állíts öszve táborokat,
Rabolj, dúlj fel országokat,
   De vég napodra nézzél.
Mert nagyságod tsak mulandó,
Úr, mint szegény, tsak halandó,
   'S erről meg emlékezzél:

Hogy más helyre kell költöznünk,
Más kints az, kit kell keresnünk,
   És itt minden tsak hívság.
Más vezére nints lelkünknek,
Isten tzélja az embernek,
   Ő az igaz boldogság.

 

VILÁGI TEKÍNTETEK' MEG VETÉSÉRŐL.

   Oh kedves pusztaság!
   Tsendes magánosság,
Oh melyly igen szeretlek!
   Király írígyelne;
   Nagy Úr is kedvelne;
De ők tőled rettegnek.
   Ártatlan mulatság,
   Egyenlő boldogság
Benned van, más mit kérjek?

   Udvari Ministert,
   Tettetésbenn mestert,
Akár hogyan nézzek bár:
   Tagja nints kötözve,
   Még is le van tűzve,
Olylyan mint bé zárt madár.
   Várja mosolygását,
Hol száll, hol mász, mint bogár.

   Sok boszszúságot fűz,
   Tsúf hízelkedést űz,
Forog illetlenségbenn:
   Ugat Király' ebe,
   Morog ő is vele,
Hogy maradjon kedvébenn:
   Ez, a' mi éleszti,
   'S már fél, hogy el veszti,
El hervad reménységbenn.

   Némelyly éltét adja,
   Jószágát el hagyja,
Tsak két rőf pantlikáért:
   Nem tetszik szabadság,
   Inkább fényes rabság;
Kit el adott egy kultsért,
   Egy varrott tsillagért,
   Arany báránykáért,
Gondolja, hogy jól tserélt.

   Nints tzifrább fényesség,
   Mint fő hadi tisztség,
De ezt nagy árón veszik:
   Szárazon, tengeren,
   Hegyen, völgyen, téren,
Ezt lehegve keresik:
   Hideget, meleget,
   Szenvednek eleget,
Gyakran meg is kergetik.

   Tsontját ólom törte,
   Testét el gyötörte,
Ditsőséget keresvén:
   Lobbant álgyú' tüze,
   Kénköves tsúf bűze
Útját meg nem térítvén:
   A' fehér mentéért,
   Hármas paszamányért,
Haláltól sem rettegvén.

   Szem fény vesztő jelek,
   Hívságok mind ezek,
Anynyira mit gerjedel?
   Sem egy, sem a' másik,
   Bátor igen fénylik,
Ilyly munkát nem érdemel.
   Nints itt a' valóság,
   Az igaz boldogság,
Jobb útból ne tévedj el.

   Sok nyomorúságot,
   Nyughatatlanságot,
El fordíthatsz magadtól:
   Ha ditsőség' szelét,
   Nagyoknak kegyelmét
Nem vadászod bolondúl,
   Magaddal mulatni,
   Világtól el futni
Tanúlj, élhetsz boldogúl.

 

EGY IFJÚHOZZ,
KI A' VÁROSI LAKÁST FALUSINÁL INKÁBB SZERETI.
1762.

Hová futsz, Jantsika! falusi lakástól?
Ne szaladj ártatlan tsendes mulatságtól,
Úgy mond, barom lettem a' magánosságtól,
Városba szaladok ez unatkozástól.

Hogy kell elevenen magamat temetni,
Ifiabb időmet barlangbann tölteni,
Nékem alkottatott világgal kell élni,
Halálos én nékem tsak magammal lenni.

Szeretem a' várast, van ott gyönyörűség,
Ott innep, bál, játék, ott gyakor vendégség,
Ott választot társak, válogatott szépség,
Remetének való a' ditsért tsendesség.

Jól van, Jantsi! jól van. Mulathatd magadat,
Városbann ugrathatd bízvást paripádat,
Ott való szépekkel töltheted napodat,
De vígyázz, mulatság ne hozzon bánatot.

Ma nagy Úrnál eszel huszan négy személylyel,
Minden féle rendből választott népekkel,
Bé érsz, ajtót nyitnak, szíves köszöntéssel
Fogadnak, szorítnak, ölelnek többekkel.

Tsak nem meg fúlsz, Gazda úgy szorít magáhozz,
Vezet nagy sebesen pimpós Aszszonyáhozz,
Meg lehet, le ültet közel a' Soffáhozz
Vagy küld tsorbán lévő egyik asztaláhozz.

Még az ebéd fel jő, játszanak vendégek,
Itt hárman, itt négyen meresztik a' szemek',
Vigyázásbann vagynak, mindnyájan tsendesek,
Ez szunynyad, más izzad, kik figyelmetesek,

Ez dobog lábával, hogy veres hét szemet,
Más kapta, s' tehetett kevés ütéseket,
Kiért bé kell rakni harmintz hat fischeket,
Sohajtozva kíván fekete esseket.

Amott látsz nagy Urat, íme búbann merűlt,
Hogy ím' a'Tök Király, kit várt, máshozz kerűlt,
Haragjábann tsak nem a' székről is le dűlt,
Vaj ki szánom! szegény hogy ilyly nagyon sérűlt.

Tovább kerek asztal látszik a' szegletbenn,
Ennek a' Fő Papja maga ül középbenn,
Szerentse' fiai állanak környékbenn,
Vagynak mind fejen ként tsendes figyelembenn.

Két nagy halmot rakott arany monétából,
Souverain, Quadrupl, Körmötzi ligából,
Szabad választás van engedve kártyából,
Kire menynyit tetszik tenni az aranyból.

Nagy két gyémánt ragyog Fő Papnak újábann,
Kártya keverése illik a' markábann,
Meg pirúl, egyszer 's mind tűz jő artzájábann,
Mereszti szemeit nagy vígyázásábann.

Hánja jobbra balra módósan kártyáját'
Várja, szerentsének ki hozza adóját,
Öszve húzza szemét, rántzolja homlokát,
Mert sok füles kártya lepte bé tábláját.

Gorombáúl büfög darabolt szavakat,
Mint ha pirongatná a' környűl állókat,
Függőbenn így tarja a' sok udvarlókat,
A' rövid ígékkel sorson tesz tsodákat.

Most ez, most amaz nyér, majd üres a' bankó,
Száz duplát el kapott ama' tzifra fitzkó,
De bezzeg két százat rak helyébenn Jankó,
Még ma a' Zsidokhozz megy a' bársony kankó.

Tíz újával viszi szerentse' kormányát,
E' Fő Pap, 's kedvére mutatja hatalmát,
Emennek el vévén minden gazdagságát,
Másra hárította pénzes boldogságát.

Ez szegény, mivel nyert, tapsol örömébenn,
Jószág' vételére fut részegségébenn,
Más zálogját adja veszteség' fejébenn,
Káromkodik, morog, dúl, fúl nagy mérgébenn.

Ím' kilentz' az óra, asztalhozz kell menni,
A' víg vatsoránál időtt kell meg nyerni,
Pazarló játéknak véget kell már vetni,
A' veszteségrűl is el kell felejtkezni.

Lássuk, harmintz szolga mértéklett lépéssel,
Nagy Úrtól szabatott színű eledellel,
Jő kiki terhelve ezüst medentzékkel,
Egy várast tartani lehetne ezekkel.

Konyha mester sorbann kevélyen bé rakja,
Ezen Armádának ő a' Commendója,
A' fedett tálakat büszkén ki takarja:
Nevét, ízét, bűzét ő egyedűl tudja.

Ez főtt, ez sült, ez tört, ez pedig vad állat,
Ez kevert, ez töltött, ennél nints jobb falat,
Ez húst, ez ád tésztát, ez pedig nyújt halat,
'S több mást, mi itt, 's terem idegen ég alatt.

Ezt fínom Párisból e' napokbann hozták,
Kár, hogy kitsint szagos, az idők okozták,
Vagy pedig hibásan a' Postán bé rakták,
Neve ugyan tsúfos, de jónak mondották.

Konyha mester, kinek ura mosolygással
Hírűl teszi, hogy van tábla jó gustussal,
Elől jő nagy hoszszú papíros listával,
Idegen étkeknek litániájával,

Ki tsúfos gőze van enynyi sok félének,
Melyly idegen bűze enynyi tsemegének,
Ám lássuk, mi módja lesz a' le űlésnek,
Mivel már ideje van telepedésnek.

Az abrontsos szoknyák sok helyt bé foglalnak,
Iparkodj székedhezz máskép ki szorítnak,
Térded' öszve húzzad, szenvedd, ha borítnak
Tsendesen ülj, máskép, higyd el, meg pirítnak.

Száz tányér jár körűl, megyen kézről kézre,
Szomszéd nem figyelmez szomszéd beszédére,
Mi dolog érkezett e' páros személyre?
Úgy néznek egymásra, mint néz eb az ebre.

Ah tudom mi lelte e' két jó szomszédot,
Nem régibenn köztök egy kis per támadott,
Ez ronta meg köztök az atyafiságot,
Fel mondták egymásnak a' vólt barátságot.

De egyéb sereg is, bolond e, vagy néma?
Mért van hallgatásbann a' társaság' nagyja?
Hiszem, egybenn gyűltek nyájas mulatságra,
Hová maradt tehát víg beszéd és tréfa?

A' Gazda vigyázó jó kedvét matatni,
Kezdi a' Véndéget étellel untatni,
Valami semmiből tréfát indítani
Akarna, Vendégek nem mernek katzagni.

Egy száraz emberke ül asztal' végébenn,
Ettől félnek sokan, méreg van nyelvébenn,
Ez gántsot találni tud minden beszédbenn,
E' miatt a' többi szót rejt tsak szívébenn.

Száz tál megyen körűl: Kis asszony' kezére
Jut, de tsak keveset vesz kése' hegyére,
Vólna ez is, az is, szájának ízére,
Mi haszna, nem juthat gyomrának mélyére.

Félti öszve srófolt gyenge kis derekát,
El romlik látszatja, ha vesz jó falatkát,
Azért az ételtől tartóztatja magát,
Inkább koplal, mint sem rontsa vékonyságát.

Mellette meg fészkelt piros menyetskétske,
Elég fris, elég gyors, igen is nyelveske,
A' leves ételre nints etyepetyéje,
Mert fél, ajakának le megy a' festékje,

Más végen ül egy Gróf, mint farkas, úgy eszik,
Tányér alatt lévő liszta szerint iszik,
A' kóstolót néki mindenből meg viszik,
Már ki is gombolja dolmányát, úgy tetszik.

Ez hív Apostola a' pompás Gazdának,
Ő húzza ki tsápját font butelliának,
Ez a dítsérője ritkább jobb tálaknak,
Ő a' kóstolója szikrázó italnak.

Julia azonbann meg tér mély gondjából,
Nagyot sohajt, úgy mond, mi lesz a' világból!
Egész nap mi esik! mi lesz várasunkból!
Rövid beszéd ered Kalendáriomból.

Meg akad, nem felel senki kérdésére,
Más végen háromlik a' szó sok félére,
Fényes kesztyű, vagy búb, vagy újabb tzipőre,
Párisi, Turíni, Bruxelli tsipkére.

Itt ketten meg szóllják, mert nints itt, Boriskát,
Szépségét, termetét, le írják ép vállát,
Öszve vetik mással, dítsírik Tereszkát,
Elébb teszik ennek tántzát és járását.

Bé jő a' szó 's megyen jeles Actorokra,
Onnan Bál házakra, és Comédiákra,
Végre Operára osztán Muzsikára
Terűl kis tsátsogás Virtuosusokra.

Ez jó, ez rosz Actor, ez ugrik mint ketske,
Ez nehéz, ez könynyű, ez repűl mint fetske,
Kézről kézre megyen azonbann szívetske,
'S minden féle állat, kibenn van versetske.

A' szunynyadó felet ezek fel ébresztik,
Az Aszszonyi Rendtől félve olvastatik,
Rikojtozva kézből kézbenn nyomattatik,
Sokszor, igaz mondás ha van, titkoltatik.

Ebből is ki fogytak. Papot elől hoznak,
Ministert, Katonát, egy aránt meg szóllnak,
Vatsorának végén majd mind ásítoznak,
Egy új köszönettel az italhozz fognak.

Beszéllni akarnak, de nyelvek meg akad,
Nem megy szó szabadon, meg hal, és meg szakad,
Mivel erőszakos, nem szép, nem is szabad,
Barátság kell oda, hol tréfa nem szalad.

Fészkelődnek immár, meg unták az ülést,
Mulatságnál inkább óhajtják a' fekvést,
De ím' Chloris tsak most kezdé az éneklést,
Ha dítsérik, el nem hagyja a' fetsegést.

Thyrsis feljebb annál szavát fel emeli,
Bús szeretőjének verseit énekli,
Szemét most az égre, most földre le veti,
Sohajt, fohászkodik, magát úgy tetszeti.

Egy bolond fel kiált, meg ditséri szavát
Esküszik, hogy szépen ejtette trilláját,
Thyrsis meg nem szünne dúdolni nótáját,
Éjfélig, de Gazda szedeti tábláját.

Fel kelnek, meg tsendűl muzsika azonbann,
Jártatni ki visznek a' tzifra Dámákbann,
Alá 's fel sétálván a' nagy Palotábann
Tántzot indítanak sok féle formábann.

Frantzia menuett első mindeneknél,
Nemes úri tantz ez minden nemzeteknél,
Ezt járják, kedves ez Szűzek Öszvegyeknél,
Leg inkább szép lábú, szép kezű Szépeknél.

Azt el hagyán kezdnek futosó Angliát,
Jobb kedvek duzzadván Steyert és Furlanát
E' kettőbenn immár nem néznek regulát,
Lehet Tántzosának szorítni derekát.

Nagyon meg hevűltek; Lengyelre fordítják,
Kerékbenn forognak, némák, midőn járják,
Végre unakozván ezt is abbann hagyják,
Le űlnek, egymásnak titkait suttogják.

Ezek, édes Jantsim! Ti gyönyörűségtek,
Ezekre, 's ilylyekre vágy a' ti kedvetek,
Nem tudom, mi tsodás ebbenn száj ízetek,
'S hogy lehet ti néktek ebbenn édességtek.

Ím' virrad, el megyen ki ki szállására,
Le hányja köntösét, le dűl az ágyára,
El fáradt, keresztet sem vethet magára,
Fel kel talán más nap tizen két órára.

Vagyon több dolog is e Historiáhozz
Tartozó, el hagyom, nem fér most pennámhozz,
Máskor fogok ezen jeles rubrikáhozz,
Mikor tántzról jutok Comédiás házhozz.

Nem tetszik én nékem az ilylyen mulatság,
Melylybenn idő vesztés vagyon és romlottság,
Olyly hely tetszik nékem, hol igaz barátság,
Vagyon, és nem színes tzifrázott társaság.

Ti lármás, balgatag, bódúlt mulatságtok,
Éjjeli rendetlen tsúfos topzódástok,
Ál ortzával fedett vétkes korhelyságtok
Nékem nem kell, veszszen a' tí szép szokástok.

Mit használ az nékem, az időt ha vesztem,
Ha rövid éltemet hibákbann keverem.
Nyughatatlansággal órámat rendelem,
És a' mit gondolok, mondani nem merem.

Két jó Barátommal jobb én mulatságom,
Kik előtt örömből a' tréfát katzagom,
Nem félek azokkal, mérges nyelv szóllásom'
Magyarázza balra, 's el vigye mondásom'.

A' játszó beszédet, kit szeretet ejtett,
Nem tekerik nálunk, köztünk temettetett,
Ember szóllás nints itt, az félre téttetett,
A' vétkes, a' káros meszsze kergettetett.

E' két jó Baráttal mulatván tsendesen,
Ezer állapotról beszéllek édesen,
Ugrál gondolatunk sok féle képzésen,
Tudományokról is beszéllünk élesen.

Hibáknak játékja balgatag paraszt nép!
Kinek írígységet okoz az úri kép,
Nem tudod, szegényke, miből áll ezen pép,
Ha tudod, meg nem fog nyilván e' gonosz lép.

Hijábann írígyled ezeknek nagyságát,
Nézd közelebb, 's jobban vizsgáld valóságát,
Nem látd titkon forralt sok ezer agságát,
Akkor esméred meg boldogtalanságát.

Mikor én az eget merem búsítani,
Buzgó könyörgésem' menynybenn botsátani,
Így szoktam röviden szívből sohajtani,
Tsak lassan magambann susogva mondani:

O Szerentse! ne adj nékem sok jószágot,
Fojtsd a' kevélységre hajló kívánságot,
Szánj meg, közép sorsbann tsendes boldogságot
Adj, 's két jó Baráttal szíves társaságot.

 

GENERÁLIS BELEZNAINAK.

Miklós! hivatalbann kenyeres Pajtásom,
Kötött vérség által én kedves Rokonom,
Hajlandóság szerínt pipás kártyás Társom,
Életnek módjábann egyező Barátom!

Jer velem, menjünk ki együtt a' pusztára,
A' szőke Dunának homokos partjára,
Bé térhetünk onnan kedves lakásodra,
'S ha tetszik, fel mászunk Ürből halomra.

Ím' a' tavasz el jött, kikiríts virágzik,
Szántók nótájokat vígan fityerészik,
Patsírták magasról a' napot köszöntik,
Darvak is el hagyott tántzokat már kezdik.

Leg kedvesebb része ez az esztendőnek,
Alkotó rendelte ezt gyönyörködésnek,
Boldogtalan, a' ki édességét ennek
Nem érzi, 's nem tudja hasznát ki keletnek.

Hagyjuk el várasnak lármás zűrzavarját,
Nagy Uraknak tágas fényes palotáját,
Ezeknek epesztő gondos mulatságát,
Tsátsogó Dámáknak henye társaságát.

A'sokaság között, higyd el, gyönyörűség
Nints, nékem, neked is tetszik a' tsendesség,
Páros társaságbann vagyon az édesség,
Ott van gyönyörűség, hol van az egyesség.

Nem pénzen kell venni elme' vídámságát,
Nem áron, nem kintsen szívnek vigaságát,
Az öröm ingyen jő, 's annak társaságát,
Szereti ki tudja betsűlni jóságát.

Tudod úgy is, őtet nem pompás házaknál,
Nem a' méltóságtól fel puffadt nagyoknál,
Kell keresni, bé tér, és mulat viskóknál,
Hol kapus nints, strázsa nem áll az ajtónál.

Nagyoknak a' piros hajnal fel nem virrad,
Öröm nap keletkor reájok nem árad,
A' hold járásábann hasztalanúl fárad,
Harmatnak gyémántja nálok nélkűl szárad.

Tsengő patakoknak sullogó folyása,
Álmatlan rigónak fütyülő szóllása,
A' fülemülének zengő tsátsogása
Nékiek nem tetszik, sem kutak' forrása.

Az árnyékos völgyek nékik nem nevetnek,
Zöld halmokbann fákbann nem is gyönyörködnek,
Virágos réteken le nem telepednek,
Ilylyes mulatságot semmire betsűlnek.

Menjünk tehát, Jantsit vígyük el magunkkal,
Ő is kedvesebben mulat barátokkal,
Kik nem birakoznak mély hivatalokkal,
Hol érdemet mérnek nagy titulusokkal.

Te, ő, én, mi hárman ha együtt lehetünk,
Szöllődnek tövébenn le telepedhetünk,
Vastag szakátsodnak fősztéből ehetünk,
Béts, London, Párisnak dolgán nevethetünk.

Kedves vólt Böltseknél hajdant magánosság,
Hová nem férhetett kevélyes gyanúság,
Mit lestek, kerestek, vólt arany szabadság,
Ebből állott nálok az igaz boldogság.

Ez vólt a' szülője sok jeles munkának,
Ez oka kezdete hasznos gondolatnak,
Ez vólt Tanítója ama' Tudósoknak,
Kik törvényt regulát adtak a' világnak.

És így, ha valaki magát jobbítani,
Akarta, ki kellet nékie útazni,
Zörgő várasokból ki kellett maradni,
Ki másnak magának akara használni.

Látván durvaságát Seneca Nérónak,
Hibáit hívságit Róma' városának,
Büszkeséget gyáva komor polgároknak,
Hanyatlását hadi papi nagyainak,

Öszvérét nyergelte ment Nomentanumbann,
Flaccus ki ballagott kies Tarentumbann,
Cicero bujdosott Tusculánumjábann
Nagy Lelkek nyugodtak paraszt majorokbann.

Édesebb vólt nálok a' kisded vatsora,
Melylyet a' kertészné maga tett asztalra,
Nem vágytak háromszor újított táblákra,
'S üveg darabokból épített tornyokra.

Ugyan is tekíntsd meg az ó' 's új világot,
Élőknél nagy betsbenn lévő 's vólt hívságot,
Birtokot, életnek modját uraságot,
Nem találsz örömet, inkább tsak agságot.

A' nagy urasághozz nagy teher köttetett,
Bú, gond méltósággal öszve szövettetett,
Fáradságbann nagy tiszt belé meríttetett,
Szomorú epesztő sorsbann kevertetett.

Menynyi küszködése van Fejedelmeknek,
Menynyi ezer baja koronás fejeknek,
Jobb dolga van, el higyd, te vintzellérednek,
Mint sok tsillagoktól fényes Hertzegeknek.

Nagy Úr kedvetlenűl kél fel az ágyából,
Köszöntők' serege omlik pitvarából,
Sok olylyan jő hozzá, kit útál gyomrából,
Ki nem törűlheti ebédlő listából.

Innét van, hogy többet sorsával küszködni
Látsz, egész éltébenn akar menekedni,
De nehéz már fel vett útjától el térni,
Vagy veszt, vagy nyér, felsőbb poltzra akar férni.

Közép szerentsébenn vagyon a' boldogság,
Főkép ha kötve van e'hezz a' szabadság,
Felette valóbann nintsen állandóság,
Nem függni senkitől, tsak ez a' királyság.

Horátzius mondja, higyük el szavait,
Ő is meg esmérte világ' játékait,
Úgy tartja, ki nem fél, ki semmit nem áhít,
Ilyly élet egyedűl, más nem is boldogít.

Nézd Gábort, mint megyen mély gondolatjában,
Tsüggött fejjel lépvén tévelyeg városbann,
Kihezz akart menni, nem tudja, ajtóbann
Meg ütötte fejét, úgy tért az útjábann.

Mivel nagy jószágot akarna szerezni,
Búsúl, minő móddal lehessen meg nyerni,
Minenő fortélylyal régi vért ki verni,
Sok füstös papírost hasztalanná tenni.

Ha keresmény igaz, szép annak birtoka,
Főkép ha nints benne szegénynek az átka,
Mert el vész fortélylyal meg ejtett partéka,
Állandó ellenbenn jól szerzett falatka.

Nevesd azért bízvást szomszéd' javaslását,
Ki Szent György nap tájbann kezdvén kompolását,
Soha el nem végzi határok' hányását,
Üres tarisznyával ki űzi sok társát.

Ha szabadságbann élsz tsendesen házadnál,
Számot nem tartozol adni a' bírónál,
Pered nints a' két Nagy Királyi Táblánál,
Boldogabb vagy Miklós Perúi Királynál.

Határos az öröm, igaz, a' bánattal,
De nem avatkozik pörbenn ő azokkal,
Kik józanon tudnak élni ő magokkal,
És nem birakoznak mulandó javakkal.

Józsefet se kövesd, ki ül hintajábann,
Harmintz hat vendéget húz mindjárt nyomábann,
Pompás vatsoránál mulat majorjábann,
Éjtszakáját végzi kártya forgatásbann.

Mért ment ki? kérdezed. Virágok' szemeit
Látni? ébreszteni vendégek' szíveit?
Nem! de üresítni azok' erszényeit
Kívánta, 's el nyerni új Souverényeit.

Mint valaha Bolond Istok Debretzenbenn
Bé tekintett, ki ment Ferentz a' kertébenn,
Unalom el fogta, mert kerítésébenn
Királyt nem láthatott, bé jött nagy septébenn.

Ez sem nékünk való, maradjon magának,
Áldozzon, mint tetszik, kevély bálványának,
Mászkálva bókoljon Király' szolgájának,
Temjényezzen térden Tsászár' udvarának.

Nem úr, el higyd, nem tud a' világgal élni,
Néki árnyéktól is kell gyakorta félni,
Minek arról többet te néked beszéllni?
Elég, nem fogunk mí ezekkel tserélni.

Egyűgyű barátság nálunk uralkodik,
Hamis szív, tsalárdság, házunktól távozik,
Szeretet' kötele szentűl meg tartatik,
A' hímes, a' tzifra, Nagyokra hagyatik.

Távúl az írígység: nem Ántal' jószágát,
Nem Ferentz' kutsmáját, vagy Lajos' tárházát,
Nem Gyurka' felségét sem Károly' hatalmát
Kívánjuk, nem András' függő pántlikáját.

Sorsunkkal békések; azon egyezhetünk,
Ha tetszik Istennek, így foljon életünk,
Közép szerentsének javát adja nékünk,
Nagyobbat tzifrábbat hárítsa el tőlünk.

Ezt húnyorgó szemmel az írígy nézheti,
El ragadott boldog még sem nevetheti,
A' büszke tekintet tsúfnak nem teheti,
Kitsiny Gazdájokat boldogúl rejtheti.

Oh, Miklós! tovább is maradj, Jó Barátom!
Meg egyez te veled minden gondolatom,
Veled a' zöld gyepen kedvemre nyughatom,
Én is a' várastól örömest távozom.

Légy boldog tovább is szép 's jó Aszszonykádnál,
Pereid múljanak Királyi Táblánál,
Tzifra tehenidet számláld a' tanyánál,
Főzetess jó tarhót gulyás taligánál.

Tsinosítsd kertekkel a' sovány homokat,
Ültesd bé szőllővel a' kopasz halmokat,
Nevelj erdőt, tölts bé halakkal tavakat,
Nevesd velem együtt a' büszke urakat,

Szánts, vess, ültess, kapálj, forgasd a' baltádat
Drága Vénuskáddal dúdold a' nótádat,
Szeresd, meg ne vessed régi Barátodat,
Mutasd még tovább is hozzám jó voltodat.

 

QUADRILIANAK EREDETE.

Egykor az Unalom ki jött az udvarból,
Kávé házbann tére a' derék útszából,
Nagy teher papírost le vetvén hátáról,
Ásítozva kérde újságot Gazdától.

Apolló ott vala, Tudomány' Istene,
A' kis Cupidó is, mind kettő rejtezve,
Apollónak mivel vólt igen jó kedve,
Mond, éljen vígaság! Unalom felele.

Jó napot Apolló! Tudomány' Vezére!
Hogy 's mért jöttél ide korhelyok' helyére?
Nints itt személyednek semmi tisztelete,
Én szoktam itt ülni, ez Unalom' helye.

Cupidó elő jön, mond az Unalomnak,
Jó napot kívánok Excellentiádnak,
Mivel itt sok mások játszani szoktanak,
'Játszunk szem bé kötést, ha tetszik Nagysádnak.

Bátor! mond Unalom, szemeit bé kötik,
Háznak közepére vén fejét vezetik,
Nem foghat meg senkit, szélylyel kapdoskodik'
Katzaj 's köhentéssel sok felé tsalatik.

A' hol susogást hall, oda fut sebesen,
De már el ugrottak, van a' hely üresen,
Tapogatva jár, kél, figyelmez tsendesen,
Iparkodik szegény, hogy menekedhessen.

Néha neki indúl, fejét falbann üti,
A' széket, az asztalt lábával el dönti,
Kezeit is néha a' gyertyábann süti,
Végre a' keszkenyőt boszszúbann le köti.

Látja, mind el hagyták, tsak magával játszik,
A' két Istenségre nagyon meg haragszik,
Boszszúlni a' dolgot tüstént igyekezik,
Esküszik, hogy addig meg sem is nyugoszik.

Úgy mond várj, Apolló, te kevély Istenség,
Meg rontom fiaid', semmi lesz a' szentség,
Olyly módot találok, kedves lesz a' restség,
El múlik Tudomány, el vesz a' Böltseség.

El rontom oltárod', üres lesz Oskolád,
Henyélő népekkel meg telik palotád,
Innentúl erőtlen lészen a' zabolád,
Játékkal tsúfoltál', játék lesz kalodád.

Várj te is, Tsintalan! adok neked dolgot,
Szerelmes párokra úgy sem viselsz gondot,
Öszve bontom majdan neked is hálódot,
Szívekbenn bár keress ez utánn állandót.

Noha r'ád, Kis Fatytyú! haragszom kevesbet,
De mind azon által el töröm tegzedet,
Bé gyűjtöm házamhozz sok szerelmesedet,
Nyilad nem sebesít ezentúl szíveket.

Le ül, s nagy mérgét foralja magábann,
Gondolkozik, sokat képez, tesz formábann,
Egybenn veti, tetszik, nem is boszszújábann,
Végre ilyly találmányt költ feje' lágyábann.

Kap veres, fekete színű festékeket,
Sok apró táblára ír minden féléket,
Egy, kettő, három, négy, öt, hat, heteseket,
Nyóltz, kilentz, tíz, Aszszonyt, Királyt, 's Gyermekeket.

Minden féle színből négyet egyenlőket
Tsinál, ád az utánn nékik új neveket,
Veressel írja meg Carót és Coeureket,
Feketével pedig Treffeket, Piqueket.

Szabja új játéknak egész reguláját,
Meg szerzi ülésnek osztásnak a' módját,
Spadill, Manill, Basta, fő Bíró Kártyáját,
Ki rakja nevetve három Matadórját.

Frantziáúl mondja játékát Quadrillnak
'S annak a' titkait először Dámának,
Másodszor egy Papnak, utóbb Katonának
Adja, hogy hirdessék az egesz világnak.

Első Társaságbann tsodálkozva nézték,
Tsak hamar hogy jeles Ifiak meg érték,
Sebességel egész Párisbann hirdették,
Bétsbenn, Velentzékenn, Romábann bé vitték.

Melyly hamar el terjedt az áldott mesterség,
Le írni, mondani, azt tartom, nem szüksék,
Nints a' földön ország nintsen olyly szent község,
A' hol nem játszaná Úr, Pap, és Nemesség.

Unalomnak bé tölt így profétálása,
Phoebusnak hasztalan immár tanítása,
Hibás Cupidónak tzél irányozása,
Kártya tetszik, kártya, ki nem hiszi, lássa.

Keveset ér ember, ha nem tud játszani,
Kártyát, és a' kotzkát módosan hajtani,
Társaságbann ki tud illendőn osztani,
E'hezz minden rendből ki ki fog hajlani.

Sőt ha a' játéknak ezer reguláját,
Meg tanúlta, 's tudja annak maximáját,
Bízvást keresheti Hertzeg' palotáját,
Előtte ki nyitják két száryú ajtaját.

Ezzel betsűletet magának szerezhet,
Ember tengereken is által evezhet,
Minden Társaságbann biztosan bé mehet,
Király 's Nagy Urakkal, mint pajtás, úgy lehet.

Balgatag mesterség el fogta világot,
Tsak azért gyújtanak sok helyen világot,
Noha visznek ezért sok drága zálogot,
Nyakról is le oldnak gyémántos tzolongot.

 

SALAMON' EGYIK VERSÉRE GONDOLAT.
1762.

Barátom! honnan van, hogy ember sorsával
Nem elégszik? hartzol sok kívánságával?
Nem egyez, táborbann van önnön magával?
Fárasztja elméjét változtatásával?

Nyisd meg szemeidet nézd körűl magadat,
Járj meg városokat, kerűlj meg falukat,
Trónustól ekéig vizsgálj halandókat,
Mindenütt világon lelhetsz bolondokat.

Mi nagyobb, bolondot, ki talpig aranyos,
Kinek a' hintaja, hámja is bársonyos,
De olyly bolond is van, ki tsak katzagányos,
Ilyly társ elég vagyon, nem lehetsz magányos.

Nem tsak Márvány házbann lakik ilylyen madár,
Vagyon gulyibákbann sok száz ilylyen bogár,
Egy tésztából vagynak Pap, Katona, Polgár,
Mufti, Bék, és Aga, sőt maga is a' Tzár.

Tegnap hat deres ló húzta szekeredet,
De mivel nem Martin festé kerekedet,
Nem tetszik, nem töltik már ezek kedvedet,
Keresel, vásárolsz ennél is szebbeket.

Az Aranyos Kultsot alig az övedre
Köték, Nagy Tsillagot vartak a' melylyedre,
Kettős Paszamány jött' a' fehér mentédre
Nem tetszik, mást vártál még szádnak ízére.

Zómántzos kis kereszt nagy széles pantlikán,
Függ ama' Vitéznek hajlangó derekán,
Nem tetszik, kapna még egy Commandérián,
Ki ezer aranyat hozna három szerdán.

Nagy kamós páltza jött Apátúr' kezébenn,
Kövérebb Püspökség tűnt immár szemébenn,
Excellentz Úrnak is nevezik levélbenn,
De még parantsolni akarna megyébenn.

Az Úrfi ezüstről eszi az ebédet,
De igen meg unta ezt a' régiséget,
Nem kell, már Mejsenből hozat tserepeket,
Addig, míg Chinából szerezhet szebbeket.

Ilylyen 's több e' féle balgatag kívánság,
Hányja embereket nagy állhatatlanság,
Nem tsak Nemeseknél van ezen bódúltság,
Az Oltár körűl is forog ilyly romlottság.

És Korona, Mitra, Perútól Rómáig,
Kalpag, kalap, tsákó, Gangestól Tiszáig
A' bársony palástól le egész gubáig,
Tenger, és a' száraz, vég föld' határáig.

Hibás kívánsággal meg tölté világot,
Minden ember mohón nyeli e' maszlagot,
Győzi a' bolondság így az okosságot,
Hogy ki kí betsűli a' múló hívságot.

 

EGY IFJÚ ÚRNAK, KI HADI ÉLETRE ADTA MAGÁT.
1756.

           Dulce bellum inexpertis.

Betsűlet' útjára téged' is vágyódás
El ragadt, nem tetszik már itthonn maradás,
Nagy munkával készűl, tudd meg, ez útozás,
Azért szűkség lészen néked a' vígyázás.

Nagyokra vágyódás ösztön nemes vérnek
Ez által sok nehéz dolgok végbe mennek
Szükséges majd minden rendű embereknek,
Akarom hogy látom benned nyomát ennek.

Tágas az út, mondod, melyly visz ditsőségre,
Leg nemesebb, leg szebb, melyly megy vitézségre,
Borostyánok jőnek ez által fejünkre,
Bátor minden karbann nints Nagy Sándor' vére.

Jól vagyon próbáld meg, té is meg isméred,
A' midőn ki osztják meg érdemlett béred',
Úgy lehet, jutalmad' jajgatással kéred',
És a' mit kerestél, soha el nem éred.

Nézd meg szomszédunkot, ki jár a' házunkbann,
Három száz holnapot tölte a' táborbann,
Meg tért nagy sebekbenn már öreg korábann,
Mankón sétál jámbor az üres szobábann.

Tsontját ólom törte, immár nem szolgálhat,
Sem bástyán, sem mezőn strázsát nem sétálhat,
Ellenségivel is már szembenn nem szállhat,
Házi vakartsra jött, profontot nem rághat.

Őtet is reménység vitte a' táborbann,
Gondolta, idővel téttetik jobb rangbann,
Elől járó lehett ött vagy hat Svadronban
Vagy Commendérozó különös Corpusbann.

Meg aggott a' jámbor, tsak sokat beszéllni
Tud, 's kementze mellett tseléddel perelni.
Feleségét a' sok kenéssel terhelni
Nem szűnik, akarná sokszor el tserélni.

Nézd Gróf' Fejedelmek' nagy roppant táborát,
Vizsgáld egyűl egyig kitsinyét és nagyját,
El higyd, sok köz ember haladja Hadnagyját,
Több Hadnagy előzi Commendérozóját.

Hány köz ember vagyon harmadik glédábann,
Kinek sándor' vére peseg a' karjábann,
Legiót vihetne Caesar' táborábann,
'S tsak szerentsét hordoz szőrös iszákjábann.

Köz nép közt jár, kinek vezetni kellene',
Szőr zsinór dolmányán kit kereszt illetne,
Sok Vezért két fontos prófont elégítne,
Ha Mars érdemeket öszve nem keverne,

De ez életbenn is szerentse változó,
Érdemetlenekhezz többször adakozó,
Gróf! vígyázz, nints amott Fő Commendérozó,
Ha késel meg nyeri a' fegyver hordozó.

De még is, ha szíved hibáz 's egészséged,
Gyengyéb gyomrod , 's meszsze nem szolgál nézésed,
Hagyd el ez életet; Venust követheted,
Ne vesd gyalázatra veszélyre életed'.

 

A' TSENDESSÉG' ÉS JÓ NYUGODALOM' DÍTSÉRETE.
1761.

Nem teszek én oltárt a' hívalkodásnak,
Nem is temjényezek henye lustaságnak,
Nintsen betse nálam munkátalanságnak,
Ásító, gondatlan, kába álmosságnak.

Ezek el merítik embert a' gonoszbann,
Országot népet is visznek romlottságbann,
Fegyver nem tesz anynyi roszat egy hazábann,
Mint hol a' nép hever, 's nyugszik puhaságbann.

De a' nyugodalmat, kit szül jó tsendesség,
Kit nem tsábít, nem ront el fajúlt ditsőség,
Mivel tőle árad minden gyönyörűség,
Ditsérem, kedvellem, mert ez az édesség.

Ez tészen zabolát a' fegyverkezésnek,
Ez veti határát harag 's írígységnek,
'S mivel ellensége lármás ditsőségnek,
Szereti gyümöltsét a' szép békeségnek.

Az olajfa ágat betsüli ez nagyra,
Nintsen is vágyása laurus koszorúra,'
Kit vérrel festettek s tettek olyly homlokra,
Melyly sokat juttatott kínos árvaságra.

Neked tehát, neked, menynynek ajándéka,
E' rövid életnek igaz boldogsága,
Tsendesség! 's elmének kívánt nyugodalma,
Temjényt 's áldozatot teszek oltárodra.

Nehéz ugyan téged' világbann találni,
Még nehezebb soká magunknál tartani,
Soktól, mit betsűlünk, meg kell előbb válni,
Még hozzád juthatunk, 's tudunk veled hálni.

Te a' boszszú állást, és az írígységet,
Gyűlölöd, útálod a' rút kevélységet,
Te nyújtasz embernek illő segítséget,
Melylyel meg győzhesse el áradt vétséget.

Mikor a' kívánság indít a' tiltottra,
És sebesen megyen ember a' gonoszra,
Te vagy, ki olylyankor szaladsz oltalmunkra,
Ki viszel veszélyből, 's teszel jobb rév partra.

Általad igaz jó homályból ki feslik,
Á' hamisnak színe előnkbenn téttetik,
Igaz mérték szerint minden fel adatik,
Matska tőled zsákbann pénzen nem osztatik.

Játszat a' kívánság' állhatatlansága,
Vagy fel fuvalkodott szívnek álnoksága,
Akár mint ragadjon világ' bolondsága,
Te általad tér meg elménk' boldogsága.

Ragaszkodom tehát oltárod' szarváhozz,
Mint boldogabb élet' édes oszlopáhozz,
Nem bízván szerentse' forgandóságáhozz,
Téged', o Tsendesség! szorítlak magamhozz.

És lábadhozz tévén a' szomoróságot,
Bánkodást, gyötrelmet, fonynyasztó agságot,
Íme veled kötök örök barátságot,
Háritsd el házamtól a' nyomorúságot.

Ne engedd, hogy kérjek sokat szerentsétől,
'S függjek bizonytalan rejtett jövendőtől,
Kóldúljak apródék javakat menynyektől,
Vigy ki a' hívságot leső nagy seregtől.

És már végre hajló rövid életemet,
Úgy rendeld, Tsendesség! érjem jó végemet,
Mi lesz, mi nem, azon ne törjem fejemet,
Függőbenn ne tartsam vett reménységemet.

 

TÖRTÉNETBŐL TALÁLT ÍRÁS.
1759.

Egykor vadászatbann nagy hegyre jutottam,
Történetből egy szép forrásra találtam,
Hogy fáradt testemet nyugtatni kívántam,
Íme nagy kő sziklán ilyly írást olvastam.

Szerentse! tégedet Király, Pap, Katona,
Méltóságos Grófné, Szakátsné, Komorna,
A' Kalpag, a' Tsákó , a' Mitra , 's Korona,
Áhít, kíván, keres, ölelni akarna.

Hol vagy? hol mulatozsz? hol vagyon lakásod?
Melyly hely az országod? melyly a' te várasod?
Hol széked? hatalmad? hol vagyon oltárod?
Melyly népen nemzeten van uralkodásod?

Én is, mint sok mások, már régen kereslek,
Hasztalan fáradván többekkel kergetlek:
Hegyen, völgyen, téren utánnad sietek,
Meg fogni akarlak, még is nem érhetlek.

Te híred világbann anynyira terjedett,
Hogy ki nem esmér is, utánnad eredett,
Fő Rend felségedről sok szépet hirdetett,
Engem' is szavával immár el hitetett.

Köz nép is, ki félbenn ítél a' dologról,
'S gorombáúl beszéll néha hatalmadról,
Minden egyéb Szentet le vetett oltárról,
Téged' fel magasztalt jó tévő bálványúl.

Ím' meg kerestelek, házi tsendességbenn,
Reád nem akadván tábori életbenn:
Vizsgáltalak tovább több világi rendbenn,
Papi hivatalbann, 's udvári tisztekbenn.

Bé mentem Királyok' titkos rejtekébenn,
Kettős kultstsal nyíló Pap' sekrestyéjébenn,
Néma Szeretsennek vas kerítésébenn,
Meg vetett tsuhás nép' földből gyúrt fészkébenn.

Mindenütt sok panaszt hallottam ellened,
Kevés vólt, józanon ki szóllna felőled,
Azt mondják, keveset tart te kedvességed,
Igen vándorló vagy, 's nagy a' kevélységed.

Ha így van, verj gyöngyből aranyból nagy halmot,
Terjeszsz, kire tetszik Fő Vezér hatalmot,
Nékem ne adj, ne hozz, ne oszsz más jutalmot,
Jó Társsal víg kedvet engedj, 's nyugodalmot.

 

A' SZERENTSÉNEK VALÓSÁGOS KÉPE.
1760.

Sebes szárnyon repdez szerentse világbann,
Mint széllő, sokáig nem marad álltábann,
Gömbölyű, mint lapta, iramló futtábann,
Sürög, forog, pereg görbe járásábann.

A' ki hozzá kapdoz, aztat el kerűli,
A' Királyt le veri, koldúst fel emeli,
A' házasságokat, szülést, ő rendeli,
A' tsuhát palástért sokszor el tseréli.

Ő tapodja sárbann az erős népeket,
Kastélybann ő szállít rongyos szegényeket,
Gazdagtól ő szedi a' meg gyűlt értéket,
Adakozásábann tart hibás mértéket.

Ő vezet a' hartzra, ő ád diadalmat,
Másnak, és nem annak, ki várta, jutalmat,
Bízza kisded népre sokszor a' hatalmat,
Igazság ellen is ő rendel oltalmat.

A' mit ma pompásan hívei építnek,
Azt hónap meg gyútjtja, sebesen el égnek,
Virágzó várasak kő halommá lésznek,
A' fényes paloták hamubann sülylyednek.

Dús gazdag népeket kevély királyával
Veszteget, el bontja roppant országával,
Azt, ki bírt az előtt száz ezer drachmával,
Nevetvén botsátja üres tarisznyával.

Minden dolgainkbann így garázdálkodik,
Száz esztendős munkánk egy órábann bomlik,
Ha ajándékával ma házunk meg telik,
Hólnap nem várt vendég belőte töltözik.

Ő nyitja tolvajnak a' zárt kilintseket,
Bóltokat, ládákat, hol nyernek kintseket,
De tsak ugyan ő hány fogó keleptzéket,
Melylyből örök jajra tanúlnak letzkéket.

E'hezz jár halandó áldomást kóldúlni,
Néki szokott egész világ meg hódúlni,
Gazdag nagyobb kintstsel akar boldogúlni,
A' szegény jobb sorsért szokott rá tódúlni.

Változó malasztját ember meg esméri,
Jobb remény fejébenn még is tsak kíséri,
Ki ragadományát, ki sajátját kéri,
Kevés, ki vég tzélját jó móddal el éri.

Tsúfos játékot űz földi seregekből,
Ditsőséget áraszt el vetett férgekből,
Világ bíró népet tsinál korhelyekből,
Lustát, alá valót, rabot a' Szentekből.

Szegletbűl húz túnyát, részegest, Tsászárnak,
Kortsmábann dőzsölőt választ ő Királynak,
Kolbászért Infulát adat a' Káplánnak,
Lántzot, vasat, halált hív Tanáts adónak.

Emberét olyly karbann ritkán helyhezteti,
Hogy tisztéből jöjjön igaz betsűleti,
Sganarelit Doctornak tréfából tétteti,
Cromwelt Pintzésségből trónusra vezeti.

Azért oltáránál nagy tsoport leskődik,
Kegyelmeket várván imígy gondolkodik,
El jő boldog óra, meg lesz, el érkezik,
Mikor akkor r'ám is valami férkezik.

E' világ' bálványát nehéz fel keresni,
Mert ha ki nyomozza, el szokott rejtezni,
Hasonlatosságbann így lehet képezni,
Noha szebb színekkel szokták ezt festeni.

Vólt idő, két kúltsot vérbenn kevert kézbenn
Adott, állandóság nintsen törvényébenn,
Veres kalap is vált olyly Papnak fejébenn,
Ki Credót nem tudott kezdeni Misébenn.

Prépostnak jó vólna, ki vezet Armádát,
Caesároknak mása tol talán taligát,
Justiniánusnak hányja az irását,
Ki magyarázhatná Szent János' látását.

Pántzélját le húzza a' jeles Vitéznek,
Barát kámsát készít, tsuklyát ád Vezérnek,
Sisakot teszen fel a' gyáva henyének,
Laurust a' bolondok' fő vezetőjének.

Buszma gondolatot egy aszszony' fejébenn
Ád, és fél világot bé kever veszélybenn,
Népeket öttöztet ölő fegyverébenn,
És pénzért vágatat ember húst székébenn.

Nyomorúlt rab, hazug, balgatag, tsábító,
Szakáts, vagy kerítő, meg herélt kúlts tartó,
Ágyas, szoba leány, Renegot, vagy Zsidó,
Szerentse' dolgábann vólt elő mozdító.

Látam én már őtet nagy méltóságábann,
Sok ezer leskődő vólt az udvarábann,
Ugy is láttam, mikor arany tronusábann,
Űlt, 's muló javait osztotta vaktábann.

Láttam én, kik hozzá naponként járúlnak,
Újabb kegyelmeket magoknak kólldúlnak,
Kitsiny jutalomért kik tőle sotúlnak,
Melyly nagy kínt szenvednek, mire nem bódúlnak.

Kívánság lelkeket szűntelen furdalja,
Nagyobb tisztre betsre előbb taszigálja,
Arra való, nem e, aztat nem vizsgálja,
El érje, mit keres, tsak az végső tzélja.

A' nagyra vágyó szív nem tud elégedni,
Több jobb kegyelmeket akar tőle venni,
Társat, vagy előzöt nem kíván szenvedni,
Fél, retteg útjábann maga akar menni.

Reszkető lépését reménység botjával
Támogatja, de ő nem gondol kínjával,
Többször jól laktatja jónak árnyékával,
Bánik véle, mint a' kontz vivő kutyával.

Siket Politicust gyötör a' félelem,
Retteg, hogy már társnak ne jusson kegyelem,
Meg hűlt nála fele baráti szerelem,
Két óra dolgábann hoszszú késedelem.

Takarja másoktúl koholt projectumát,
Jövendőről kétes, titkolja unalmát,
Sűrű gond bádjasztja és benne oltalmát,
Keresvén, szaggatja belső nyugodalmát.

Igy szegény halandó te néked áldozik,
Maga nagy kárával néked temjényezik,
Nem tudja, keblébenn hogy vérség rejtezik,
Ki a' jó erköltsnek színével fedődzik.

A' Bölts észre vévén dólog' valóságát,
Kerűli szívének nyughatatlanságát,
El veti magától elmének rabságát,
Kérni nem akarja tőled szabadságát.

És arany pohárból rá köszönt mérgedet,
Bársony alatt rejtett nehéz bilintsedet,
Nem veszi, meg veti kinált kintseidet,
Raboknak, gyáváknak tartja híveidet.

Látván, hogy falkásan utánna rohannak
Emberek, szemedre, kezedre vígyáznak,
Ő nem hisz, képedet mert írják szárnyasnak,
És e jelből ítél téged' kóborlónak.

De azért, ha hozzá bé találsz fordúlni,
Nem fog a' Bölts téged magától húrolni,
Ha más kára nélkűl fog boldogíttatni,
Kitsinynyel elégszik fogod tapasztalni.

 

NAGYSÁG' ÉS SZERETET' EGYBENN VETÉSE.
1760.

Bolond kevély Polgárokon
                               uralkodó felsőség,
Ah Szerentse! nem engedem,
                               tied légyen elsőség
Betsűletre vígyázás kell
                               nagy rabság a' büszkeség;
Hírért, névért, a' nagyságért,
                               izzad fárad erősség.

Philiskémet elejébenn
                               teszem minden kintsednek,
Szeretetét feljebb viszem
                               minden ígéretednek,
Te iramló kedvességed
                               maradjon híveidnek,
Kik nem érzik édességét
                               langadozó szíveknek.

Reménységbenn el hervadni,
                               várni a' bizonytalant,
Nem illendő nemes szívhezz,
                               tészen ez boldogtalant,
Te érdemet öszve keversz,
                               boldogítsz háládatlant,
Philis' szíve nem szerethet,
                               nem betsül állhatatlant.

Néked azért, és tsak néked,
                               Philis adom szívemet,
Tsak egyedűl szépségednek
                               szentelem életemet,
A' Királyok írígykedve
                               nézzék ditsőségemet,
A' Királynék írígy szemmel
                               lássák ditsőségedet.

Szeretsz engem', én tégedet,
                               ez az igaz boldogság,
Minek nékem, téged' bírván,
                               egyéb kints és gazdaság,
Égig menni, tündökleni,
                               világbann tsak bolondság,
Hívvel bírni, nála lenni,
                               ez az igaz királyság.

A' szerelmes gelitzétske
                               magát titkon mulatván,
Ágak között madaraknak
                               királyát meg sajdítván,
Látta mint ment a' táborbann
                               madarakkal hartzolván,
Azt le vervén, ezt kergetvén,
                               erejét fitogatván.

Ezt előzi sebességgel,
                               ezt győzi erejével,
Hartzol, kapdos, viaskodik,
                               sokat meg rúg körmével,
Vad lúd, kátsa, búvár, sártsa
                               szaladnak seregekkel,
Varjú, szarka, holló, tsóka
                               ott hagyják félelemmel.

Maga, marad sas keselyű,
                               fel megyen a' fellegbenn,
Kevélységgel emelkedik
                               majd harmadik egekbenn,
Sem udvara, sem jó társa
                               nem jöhet elejébenn,
Komor kedvvel ereszkedik
                               egy halom' tetejébenn,

Mond gerlitze: nem írígylem,
                               jó sas! te nagyságodat,
Tartsd magadnak rettegtető
                               büszke méltóságodat,
Mutasd bátor, kinek tetszik,
                               fel püffedt hatalmadat,
Erőszakos ditsőséggel
                               esmértessed sorsodat:

Mikor én a' száraz galylyon
                               éneklek keservesen,
Türjt, türjt mondok, hallja társam,
                               oda repűl tsendesen,
'S azon vagyon, vigasságra
                               engem fel ébreszthessen,
Együtt járjon, együtt légyen,
                               mindég velem lehesen.

Én is mondom, Királyoknak,
                               maradjon a' ditsőség,
Nékem nem kell, hatalommal
                               meg hódított erősség,
Próbált hívnek szeretete:
                               ez a' kívánt édesség,
Azzal együtt élni halni,
                               mindennél jobb nyereség.

 

SZERELEM ÉS SZERENTSE' KÜSZKÖDÉSE.

Szerelem Szerentse pörbenn egyelednek
Sokáig egy máshozz azon vetekednek,
Ki vólna főbb oka azon kedvességnek,
Melyly örömét végzi a' földi embernek.

Szerentse magának adván elsőséget,
Szerelem ellenbenn ezen felsőséget
Nem engedvén, tésznek ilylyen egyességet,
Próba válaszsza el ezen ditsőséget'.

Birónak azonbann Cleont el választják,
Kire javaikat egy aránt hárítsák,
Minden boldogsággal Cleont bé borítják,
Szívének egyenes ítéletét várják.

Valami az elmét szokta édesgetni,
Valamit áhítva szokott ember kérni,
Földi boldogságot mi szokott végezni,
Cleon' személyére kezde gyülekezni.

Kitsiny idő alatt nagyra emeltetvén,'
Híre méltósága meszszére terjedvén,
Kints, jószág, gazdaság sokra nevekedvén,
Sebes szárnyán jöve neki hizelkedvén.

Tündöklő márványnyal símúlt épűletek,
Nagy földre terjedő sok szegletű kertek,
Egyenes járásra ki vágott ligetek,
Halászó, vadászó, vad rekesztő helyek.

Mindenek modoson el vagynak rendelve,
Urának kedvére úgy vagynak készítve,
Minden nap lehessen hely, hol teljen kedve,
És a' gyönyörűség meg legyen keverve.

Háza, kibenn lakik, hasonló egy várhozz,
Szobája pediglen egyenlő trónushozz,
Új szépség toldatik majd minden nap a' hozz,
Szebb változás, festék, kárpitos falakhozz.

Nem vólt új találmány idegen országbann,
Mesterséges eszköz, bár költ is Chinábann
Repűlt, jött, meg készűlt Cleonnak házábann,
Falak bé borúltak ezüstbenn aranybann.

Valamit a' tenger' 's föld' gyümöltse adott,
És a' mit ezekből száj íz választhatott,
Erdő a' mit nevel, víz mit táplálhatott,
Hoszszú táblájára halmozva rakatott.

Pintzéje szoros vólt, bősége hordoknak
Olyly nagy vólt, olyly száma az édes italnak,
Kit más földön szürtek, mert tartatik jobbnak,
Mihezz az emberek költséggel juthatnak.

Musika, tántz, játék a' napot végezte,
Más nap olyly munkára ismét fel költötte.
Gyönyörűségeit olyly móddal rendelte,
Hogy azt bal történet búbann nem keverte.

A' mit kívánt, meg lett egy szem pillantásra,
Ha szép vólt az ebéd, szebb lett a' vatsora,
Bátor meg ürűlt ma bólt, pintze, kamara,
Holnap két anynyi jött, több is, a' konyhára.

Most egy magva veszett jószág reá szállott,
Most bánya, most hajó nyereséget hozott,
Egy ifiú minap nagy penzbenn kotzkázott,
Kis áron kezébenn szép földet alkudott.

Hogy ha kezébenn vett kártyát vagy is kotzkát,
Ez is tele rakta aranynyal a' markát,
Ha kereskedésbenn tette mi sommáját,
Bőséget erszénynyel adta osoráját.

Minden nap új öröm Cleonra terjedvén,
Sok jóknak ölébenn üle gyönyörködvén,
Kit szerentse látván örűlt mesterségén,
Hogy ily jól mutatta erejét személyén.

Nem is kételkedett, övé lesz elsőség,
Cleon' ítélete szerínt a' felsőség,
Mert ember' szívébenn nints nagyobb édesség,
Mint hoszszú szerentse, nagy ez a' részegség.

Mikor a' szerentse van ilyly ditsőségbenn,
Szerelem ül vala kertnek szegletébenn,
Fel kél, egy ártatlan szépséget szemébenn
Tűntet dús Cleonnak, 's tüzet vet szívébenn.

Hódító tűz jön ki Philisnek szeméből,
Nem menekdhetik Cleon vett sebétől,
Enyhűlést keresvén kéri szerelemtől,
Adná e' szépséget nékie jegyesűl.

Térmészet tsak ritkán formált ilyly szépséget,
Egyre nem pazarolt enynyi ékességet,
Mert ha ád is egynek kintset egészséget,
Vagy rút lesz, vagy visel szívén kevélységet.

Cytherea maga meg vallja Philisbenn,
Mindőn adományát adta nagy mértékbenn,
Nem tudna találni senki hibát ebbenn,
Még Helena sem vólt, ilyly szép szigetébenn.

Ártatlan nem tudván, mi szerelem' lángja
Mivel gyenge szívnek ez leg első dolga,
Philis tsodálkozik, mi légyen az oka,
Hogy Cleont meg látván múlik gondossága.

Tündöklő szemébenn a' szemérem villog,
Tiszta tűz szívébenn már Cleonért lobog,
Cleon is érette nem sokáig zokog,
Egyes akarattal meg készűl a' dolog.

Szem, szív, nyelv, akarat, immár öszve férnek,
Cleon szerentséjét adja szép Philisnek,
Mi történt? ím' nintsen már betse kintsének,
Múlik ditsösége a' nagy szerentsének.

Tehát a' szerentse írígy ösztönéből,
Cleont meg fosztani kivánja mindenből,
Probára ki teszi, mit tsinál Philisből,
Ha élni kell, úgy mond, parányi értékből.

Meg fosztom tékozlott sok adományomtól,
Üres tarisznyával űzöm kastélyától,
El hagyom, így talám választom társától,
Mert szerelem is fél a' kóldús táskától.

Úgy lett, meg fordúlnak a' dolgok azonbann,
Arany, ezüst, értzek el fogynak bányákbann,
Kints hozó hajója merűlt a' Rajnábann,
Dög esik Cleonnak minden marhájábann.

Itt ékes kastélya tűztől emésztetik,
Ott az ellenségtől háza prédáltatik,
Mit tolvaj el nem vitt, perrel el vettetik,
Minden féle képen Cleon fogyattatik.

A' melyly nagy somma pénzt költsön barátjának
Adott, kéri; de az panaszt bírájának
Tészen, és írását mutatván Cleonnak,
Hamis levél által teszi adósának.

Igy lett, meg kelletett fizetni jószágból,
Ki űzetik jámbor Cleon a' házából,
A' ki kételkedik, itélje azokból,
Hogy még a' ravaszság nem múlt ki világból.

Válamint hirtelen méne gazdagságra,
Olyly hirtelen juta Cleon koldússágra,
Kedves pár téttetvén ilylyen nagy próbára,
Szerelem köztök vólt szerentse trutzára.

Vig kedv, melyly követi a' jó szegénységet,
Ada kedves párnak jobbra reménységet,
Meg nem változtatá azon édességet,
Melyly tartja szívekbenn a' szép egyességet.

Közös értelemmel, szorgalmatossággal,
Hartzoltak, mint lehet, a' nyomorúsággal,
Tengették élteket gondos fáradsággal,
Sorsokat enyhíték édes nyájassággal.

Látván hát szerentse ilyly állandóságát,
Cleonnak, ígéri, meg jobbítja sorsát,
Philistől válljon el, változtassa dolgát,
Viszsza hozza duplán kintsit gazdagságát.

Mond Cleon, Szerentse! ne vess új próbára,
Vigyd el kintseidet, rakd büszkék' hátára,
Igaz szeretetnek van nálam nagy ára,
Ha bátor jutok is kóldús taligára.

Ez a' természete a' nemes szíveknek,
Tiszta szeretetből ha egybenn köttetnek,
Örömmel egymásért halált is szenvednek,
Kintset, királyságot, országot meg vetnek.

 

RÉGI, ÉS ÚJABB SZERELEM.
1760.

Hol vagytok Szentei a' régi világnak,
Istápi Vezéri igaz Szeretőknek,
Szemérem, betsűlet, hívség, kik szíveknek
Végeztétek vala örömét, 's embernek?

Hajdant gyönyörűség színnel nem festetett,
Mátka mátkájával együvé mehetetett,
Tiszta lángot egy szív másnak jelenthetett,
Fogott szívvel senki nem ditsekedhetett.

Szabadság' vezérlett ártatlan szerelmet,
Nem tett az atyáknak leg kisebb félelmet,
Gyanúság még nem vólt, nem tsinált gyötrelmet,
Egy ember, nem többet, tsak egyet kedvellet.

Nem vólt még Kis Mester Patriarchák között,
Kettős értelmű szó senkit nem kötözött,
Szerelem sok féle színbenn nem öltözött,
Ingerlett valakit, nem soká ütközött.

Szem, száj, nyelv, nem tudta még a' mesterséget,
Hogy kell méz helyébenn keverni a' mérget,
Kerítők nem érték még az ördögséget,
Mint lehet el adni bújának szentséget.

Tsátés ház' padlásán, szép híves forrásnál,
Tölgy fa' árnyékábann, gödölyék' nyájánál,
Szerelem fel gerjedt tiszta szív' lángjánál,
'S boldogabb vólt pásztor maga Királyánál.

Akkor kis Cupido kurta kankótskábann,
Le jöve mulatni paraszt gulyibákbann,
Mind tegzét, mind nyilát veté a' szuszkóbann,
Szívet nem kötözött, mint most, béklójábann.

Nem vólt még ditsőség szívet hódítani,
Mesterség sem vala Szépeket meg tsalni;
Még szokásbann nem ment azzal ditsekedni,
Hány Szépet tud ez 's az horgára ejteni.

Philisnek szerelme ha lántzolt valakit,
Égett ő érette, 's tsókolta bilintsit,
Távúl lévő Társnak küldé sohajtásit,
Nem hánta szemére bús fohászkodásit.

Új sajt, hamubann sült lapos pogátsátska,
Fűből kötött gyűrű, tzifrázott bototska,
Zöld ág, egy bokréta, veres galandotska,
Vólt szerelmeseknél szép ajándékotska.

'S több ereje vala akkor Szerelemnek,
Nagyobb édessége vólt páros örömnek,
Ok nélkül áldozott égő szív a' szívnek,
Ártatlanság adott érdemet, míndennet.

Egy szóval, szeretett, kiki meg szeretett,
Párjábann hívséget, mást nem is keresett,
Kintsért, tekíntetért, őszve nem köttetett,
Személy a' személylyel, sors sorssal egyezett.

Nappali kéz munka ha mezőbenn vitte,
Szerelmest, setétbenn tanyára vezette,
Ott igaz kedvéből Tzitzáját ölelte,
Édes nyúgódalom örömét végezte.

A' sok tsatsogásnak semmi betse nem vólt,
Mesterséges beszéd régieknél meg hólt,
Nem kérdék, rejtekbenn Szép szépnek miről szóllt,
Mert egész társaság jó s ártatlan vólt.

Most, hogy a' világnak módja meg változott,
Ország, váras, falu, ember gazdagodott,
Az igaz egyűgyű szerelem hasonlott,
Helyébenn bolyongó szeretet származott.

Tisztesség 's haszónnak dühös kívánása,
Lett tzélja Szépeknek, erre van vágyása,
A szívnek változott igaz választása,
Tekíntet vezérli, tétováz járása.

Ézek tirannusi lévén a' Szépeknek,
Ezekre tekíntvén egymáshozz köttetnek,
Nem szabad már lángért lángot adni szívnek,
Más érdem, nem hívség, nyújtatnak ezeknek.

Kemény iga alá esett így szerelem,
Mivel végre jutott egyűgyű szemérem;
Az örökös kötél már most tsak gyötrelem,
Ki miatt szívekre jőn a' veszedelem.

Hajdant a' jó erkölts vólt igaz nemesség,
Theseus' éltébenn nem vólt más tisztesség,
Roszat nagynak nem tett akár melyly mesterség,
Király' s pásztor között ez vólt a' külömbség.

Ha szabad választás szívét határozta,
Biztos birtokábann soká nem kínozta,
Hívség a' hívségnek hívségét áldozta,
Állandóságábann végig marasztotta.

Első bolond vala Görögök' kírálya,
Ennek leg először úszott a' gályája,
Szép Aszszony' kedvéért ennek vitorlyája
Száz ezer fegyverest vitt meszsze világra.

Balgatag! által költ mélyén a' tengernek,
Áldozatát tenni egy híres Szépségnek,
Nézzük meg munkáját fel gerjedt szívének,
Jeleit meg látjuk nagy kevélységének.

Nem igaz szeretet vitte Helenáhozz,
Büszkeség vezette Trójának faláhozz,
Hál' adatlan vala maga gazdájáhozz,
Úgy illett fajtalan hitetlen bújáhozz.

Igy Trója porrá lett egy aszszony állatért,
Menynyi ezer vitéz veszett veszendőért,
Méltatlan kár vallás ilylyen partékáért,
Leg nagyobb bolondság veszni az ilylyenért.

Páris! te vagy, Páris! oka e' romlásnak,
Te vagy fundálója második Trójának,
Honnan el áradott mesterség világnak,
Meg tsalni a' Szépet, hódulni sokaknak.

A' te nemzetséged furtsa, állhatatlan,
Hitetlen, esküvő, tsalfa, hál' adatlan,
Ditsekedő, hazug, kóborló, tsintalan,
Gyanús, és szemtelen, jóra hajthatatlan.

A' te maradékid az arany almával
Játszanak, mulatnak hagyigálásával,
Ezek kereskednek a' gazdák' kárával,
'S ragadják a' bárányt aranyos gyapjával.

Szerelemről ezek újabb regulákat
Írtak, és bé hoztak roszabb szokásokat,
Hívséget, hallgatást, leg szebb virtusokat
Ki írtván, Venusnak adtak játékokat.

Nem tetszik ezeknek tudatlan szűzesség,
Alázatos beszéd, szemérem, kegyesség,
Állandó párok közt meg egyező hívség,
Érdem nélkűl vagyon nálok ilylyen szépség.

Hová rohansz részeg, déltzeg, zabolátlan,
Kép mutató, tsalárd, negédes, fajtalan,
Kóborló, kerítő, írígy, állhatatlan,
Minden munkáidbann sebes 's nyughatatlan?

Mi ditsőséged van meg tsalni gyengéket,
Mi örömed búra hozni a' férjeket,
Mit nyersz, ha hóditod magadhozz szíveket,
Nem akarod bírni sokáig ezeket.

Ne rontsd nyugodalmát tiszta szeretetnek,
Édesebb játékát ne bontsd a' hívségnek,
Hagyd helybenn örömét ártatlan Szépeknek,
Melylyel meg időnkbenn egymáshozz köttetnek.

Maradjon hazádbann hódító mesterség,
Ne terjedjen hozzánk el áradt veszettség,
Nálunk most is kedves régi egyűgyűség,
Igaz szeretetből meg őrzött szelídség.

Te nagy szolgálatot kívánsz a' Szépektől,
Örökös hívséget vársz az ilylyenektől,
Magad szabadságbann, távúl a' törvénytől,
Járni akarsz, és úgy ment lenni kötéltől.

Sőtt ha el tsábítod tudatlan szépégét,
Mikor már el rontád lelki tsendességét,
Újabb Szeretőknél titkos kegyeségét,
Fetseged kérkedve meg nyert gyengeségét.

Így kell e meg vetni az ártatlanságot?
Ilyly tsúf módon űzni búja nyalánkságot?
Vegyd észre, kímélj meg rommlott gyarlóságot,
Engedj a' Szépeknek jobb állandóságot.

Ám ezek virági a' gyönyörű kertnek,
Melylyet az emberek világnak neveznek,
Az igaz szeretet szülője ezeknek,
Méltó tzélja 's vége a tisztább szíveknek.

 

A' MAGYAR SZÉPEKHEZZ.
1760.

Szépek! természetnek tsodás alkotmányi,
Öszve kevert nemnek diszes oltoványi,
Földi embereknek szeretett bálványi,
Ti vagytok világnak vonzó szívárványi.

Mikor az Alkotó gyúrta testeteket,
A' ti kovásztokbann hinte sok féléket,
Úgy vélem magnesből nem kitsiny részeket,
Kevert, mert bírjátok a' mí szíveinket.

Nints Newton, nints Leibnitz, ki tudjon le írni,
Hijábann titeket anatomizálni,
Minden állatokat könynyebb ábrázolni,
Mint néktek tsak egyik pertzetekről szóllni.

Salamon rólatok mit azt rövideden
Szólla, nem vólt színte talán esméretlen,
Nem lészek hozzátok én olylyan kegyetlen,
Hogy mondjam, az aszszony állat telhetetlen.

Meg tompúl az elme ennek vizsgálásán,
Az ész ki üresűl ennek le írásán,
Könynyebb tétovázni Daedalus' járásán,
Mint tsak egy aszszonynak el menni nyomásán.

Romlottság, melyly vagyon nyomorúlt emberbenn,
Közönséges Ugyan, de nem olyly mértékbenn,
Nagyobb állandóság van a' férfi vérbenn,
Nagy állhatatlanság az aszszonyi nembenn.

A' tí szívetskétek a' minő hajlongó,
Az eszetek szinte olyly formán bolyongó,
Aprilis formára kedvetek borongó,
Harag és szeretet egy aránt tsak ingó.

Az embert nevezték hajdant kis világnak,
Én az aszszonyokat tartom más állatnak,
Philosophusok is az ilylyen madárnak
Magyarázásáról sokat disputálnak.

Nintsen anynyi barlang Tátrának hegyébenn,
Menynyi rejtek vagyon aszszonyok' szivébenn,
Nintsen olyly élesség Argusnak szemébenn,
Melyly bé tekinthessen e' jeles örvénybenn.

Mást hinni, mást szóllni, mást belől gondolni,
Azt, mit nem akartok, kívűl úgy mutatni,
Titkot, tsalfaságot el tudni takarni,
Szemet, szót, jeleket hazugságbann hagyni.

A' kit most szerettél, azt mindjárt gyűlölni,
A' kit ma ditsértél, azt holnap gyalázni,
Ennek kedve ellen szívét ajánlani,
Mástól barátságot hívséget el húzni.

Esküdni, hazudni, sírni, reménykedni,
Örűlni, törődni, ismét hízelkedni,
Szeretni, gyűlölni, nem szóllni, felelni,
Egyszersmind némúlni, már sokat beszéllni.

Tréfát indítani, mélyen gondolkozni:
Ma kedvet mutatni, holnap unatkozni,
Ma tetszik heverni, holnap már útazni,
A' Comediaról menni imádkozni.

Most tzifra, most lusta ruhábann öltözni,
Társaságot unni, mint Szent el rejtezni,
Égész éjtszakákon ismét dorbizolni,
Világot útálni, hozzá ragaszkodni.

Ígirni, nem adni, napra halasztani,
Puszta reménységgel szerelmest táplálni,
Ájúlást, kétségbenn esést tsak nevetni,
Előttünk meg halni, ismét fel támadni.

El hagyom, mit Moyses írt Eden' kertéről,
Semmit nem említek Gomorra' helyéről,
Szóllok ez utánn lett sok más történetről,
Reátok háromló kevert dítséretről.

Nagyobbra nem mehet világi felsőség,
Nálatok, Aszszonyi Rend! van az elsőség,
Nintsen az ég alatt olyly torony erőség,
Kit meg nem hódított az aszszonyi szépség.

Ti néktek áldoztak Világ' El bírói,
Sándor, és Görögök, Dárius' Rontói,
Caesar, és Pompejus, Romának Bontói,
Vóltatok, és vagytok Szívek' Hódítoi.

Éva Aszszony Anyánk, Madám' Pompadur is,
Sára Dalilával, Phryne Semiramis,
Livia, Drusilla, Gracchusok' Anyja is
Úgy bírtak világot, mint tí birtok most is.

Királyok viselnek noha koronákat,
Tí adtok, vagy vesztek arról gyémántokat,
Tí a' Vitézeknek osztatok ágokat,
Tí a' Tudósoknak tesztek Laurusokat.

Így van, így vólt, így lesz az Aszszonyok' dolga,
Férjetek nálatok tsak nyomorúlt szolga,
Mért eresztett által titeket a' Volga,
Jobban vólna talán a' férfiak' dolga.

Menynyi sok háborút fontatok rokkánál,
Menynyi gyilkosságot szőttetek kártyánál,
Nem vagytok ti jobbak az Amazonoknál,
Szentebbek, hivedbek, szebbek Sabínáknál.

Igaz! Lucretia van most is hazánkbann,
Juditot is talán lelünk a' világban,
De vagyon Lais is majd minden útszábann,
Igy játszik természet aszszónyi formábann.

Mire vetemedtem bódúlt irásombann?
Szép Nem! képeztelek rút ábrázolásbann,
Jaj nékem! Venusnak jutok haragjábann,
Ha a' jót tagadom, mely van Aszszonyokbann.

Való, hogy sok rosznak vagytok koholói,
De ellenbenn jóknak szint úgy meg tartói,
Nem tudom, vagytok e világ' jobbítói,
De tudom, szokásnak tí vagytok hozói.

A' mit tí akartok, akarja egész nép,
A' rút, a' kedvetlen általatok lesz szép,
Vagyon tí bennetek valami édes pép,
Melyly minket fogva tart, mint madarat a' lép.

Innét tí hozzátok szabjuk az eszünket,
Kedvetekre bontjuk öltözeteinket,
Házi szokást, étket, épűleteinket,
Ti néktek szenteljük e' felett szívünket.

Ország általatok jön virágzásábann,
Sok tartomány úszik kintses gazdagságbann,
Menynyi mesterségek vólnának hamvábann,
Ha tí maradnátok a' régi szokásban.

Menynyi mű, partéka, férgek' eledele,
Vólna, házainknak sem lenne fedele,
Talán a' jobb étel mak vólna 's bengele,
Ha tőletek máskép nem vólna rendelve.

A' világ tartozik néktek köszönettel,
Tí raktátok azt meg aranynyal ezüsttel,
Az életnek módját sok ezer ezközzel,
Ti bővítettétek hasznos entzenbentztzel.

Hány ország el veszne lusta restségébenn,
A' nép éhhel halna gyáva heverésbenn,
Arany, értz maradna földnek erejébenn,
Ha néktek kedvetek nem telne ezekbenn.

Hajó nem úszkálna mélyén a' tengernek,
Vasat nem küldenénk gyöngyért Szeretsennek,
Indiábann betse nem vólna fehérnek,
El múlna érdeme gyémánt keresőknek.

Mondom azért, boldog az idő kit értünk,
Néktek kell köszönni, hogy mi is meg tértünk,
Régi motskosságból épen ki vetkeztünk,
Minden viselésbenn szebbek jobbak lettünk.

Éva Aszszony Anyánk' boldog idejébenn
A' gyémánt lehetett kisded érdemébenn,
Bogár szőtte selyem meg mártott színébenn,
Talám nem látszatott az Éden' kertébenn.

Most pedig hogy betset adtatok mindennek,
Menynyi kéz dolgozik tsak egy Magyar Szépnek?
Brüssel nem győz kötni retzét fejeteknek,
Párisbann kaptája vagyon tzipőteknek.

Nap keleten szedik a' fényes köveket,
Kikből tí viseltek tündöklő függőket,
Tenger' fenekéről húzzák a' gyöngyöket,
Kikkel tzifrázzátok fehér kezeteket.

Adjatok! adjatok munkát az embernek,
Küldjetek aranyat Párisi mesternek,
Neveljétek díszét a' kereskedésnek,
Töltsétek kedvöket hívság szeretőknek.

Járjatok tovább is Sybaris' ösvényin,
Delos' szigetének virágos töltvényin,
Venus Anyátoknak mulató helyein,
Danolva ugrálva Cocytnak partjain.

Nem bánom, költsönözz szomszédtól módikat,
Nyakadra 's füledbenn akaszsz pillangókat,
Egyéb nemzeteknek kövesd hívságokat
Tsak bé ne hozd, 's ne rakj férjednek szarvokat.

Ezer kis tsigákkal bodrozz fel fejedet,
Chynai szappanynyal mossad kezeidet,
Tündöklő kövekkel ragyogtasd melylyedet,
Fél tenyérnyi függő húzza le füledet.

Vegyd bé Olaszoknak házi tsinosságát,
Kövesd Németeknek asztali gustusát,
Vegyd bé Frantziaknak víg társalkodását,
Tántzolj, játszál, sétálj, űzd világ' hívságát.

Meg engedem néked, keress pajtársságot,
Kerűld a' szomorú vad magánosságot,
Köss az érdemessel szíves barátságot,
Betsűlettel űzhetsz tréfát 's nyájasságot.

Vagyon mind ideje, mind módja ezeknek,
Példáját nem fogjuk követni Töröknek,
Ki zárt, strázsát rendel hív feleségének,
Semmi szabadságot nem enged Szépének.

Nem azért teremte Alkotó títeket,
Hogy setét szobábann tsapjatok legyeket,
Engedett néktek is gyönyörűségeket,
Melylyekkel élhettek tartván a' közepet.

A' kamukás ágyból későbben költözni,
Lehet, tükör előtt tsínosan öltözni,
Szagos vízzel piros artzádat öntözni,
De arról e' közbenn nem kell felejtkezni:

Hogy kedves Társodnak házi gazdasága
Szép 's jó renddel folyjon, 's fogyjon gondossága,
Általad terűljön java 's gazdagsága,
Ne légyen olyly terhes házi sáfársága.

Dítsérem, szeretem én azon Szépeket,
Kik tudnak nevelni Isteni Képeket,
Világnak, Királynak adnak Tsemetéket,
'S ezeknek példásan tésznek jó letzkéket.

Kik, mint szorgos anyák, sok házi tselédnek,
Nem tsak ruhát adnak, 's módját eledelnek,
Szabják, hanem gondját viselik lelkeknek,
És jó példájokkal magok elől mennek.

Kik a' henyeséget tselédtől el űzvén,
Azzal a' vétkeknek okaik mellőzvén,
Házat kormányóznak lármákat kerűlvén,
Tsendesen, erősen, mindent el rendelvén.

Kik a' büszkeséget magoktól el űzik,
A' sok monda mondát nyelvökre nem fűzik,
Kik, mint nagy urakat, a' szegényt úgy nézik,
Mind annak, mind ennek szükségét intézik.

Kik szurkos Majornét a' lambris szobábann,
Bé hínak, 's kérdezik, hány lúd hizlalóbann,
Hány tyúk, hány polka ül setét kamarábann,
Hány tehén, hány borjú vagyon istálóbann.

Kik fel gyürekezvén szegletét házoknak
Meg járván, számát is tudják a' kultsoknak,
Magok el rendelik módját kamaráknak,
És parantsolatot adnak szakátsoknak.

Kik Olasz virágnak betsűlvén szépségét,
Fejekre, melylyekre rakják ékességét,
Azonbann esmérvén kender 's len' szükségét,
Ideig szenvedni tudják büdösségét.

És fonás szövésnek jól értvén munkáját
Esmérvén sok féle lisztnek is a' lángját,
Magok meg tekintik sütés szövés' módját,
Kerűlik a' Szakáts Takáts' praktikáját.

Kik rostát és szitát meg szoktak olvasni,
Sok dézsát fazékat jó számbann tartani,
Kik rovást és listát meg szoktak vizsgálni,
Ezek el mehetnek világban sétálni.

Ha kiket természet formált jobb agyagból,
Többet hörpentettek igaz okosságból,
Igaz ítéletet tesznek a' dologról,
Számot tudnak adni majd minden szavokról.

Kik innepre kelvén élet' reguláját,
Magok öszve gyűjtvén tseléd' sokaságát,
Olvassák, vagy hallják Szent Pálnak írását,
Hirdetik Istennek Evangeliumát.

Az ilylyen Szép képe tökélletességnek,
Az ilylyen formája a' jobb erköltseknek,
Mehet nagy világbann, bálványa böltseknek,
Lészen, s' tiszteletetet hoz gyarló Nemének.

Ilylyen Szépet írtak pédáúl Szent Könyvbenn,
Ilylyen Szépet tudok én is a' Megyébenn,
Boldog Férj! ki ülhet ilylyennek ölébenn,
Tartsa meg az Isten soká kegyelmébenn.

Méltó ilylyen Aszszony, kinek hódúljanak,
Szívet, szeretetet emberek adjanak,
Méltó, kinek nyomán Szépek maradjanak,
Romlott erköltsökből jobbra változzanak.

 

A' MÓDI

Módi a' világnak leg főbb tyrannusa,
Frantzia országbann van első tronusa,
Sem lába, sem keze, nintsen is hajósa,
Még is két tengeren által megy járása.

Első szölöttkéje ez a' találmánynak,
Méltó tsemetéje az unatkozásnak,
Kinek partékáját mondván Párisinak
Emberek nagy áron teszik magokénak.

Ez mivel új formát tud mindennek adni,
Szokásból is meg kell eztet vásárolni,
A' szeles Frantzia tudja ki gondolni,
Több majom nemzetnek pénzért adogálni.

A' Szépség tűkörtől kérdezi tanátsát,
Ha jól tette e fel meg szerzett újságát,
Templombann először fitogatja magát,
Vigyáz, sajdítják e fel fűzött ringy rongyát.

Még három személyen van postán jött újság,
Kedves, kellemetes, szokatlan tarkaság,
De mihelyt közös lett, 's viseli polgárság,
Zsib vásárra küldi a' Nemes Aszszonyság.

Ezt nem praedicálják sehol a' templombann,
Sőt ki sem hirdetik a' várás' házábann,
Még is, ha érkezik Királyi udvarbann,
Három holnap alatt el terjed házábann.

'S a' ki nem követi, bolondnak tartatik,
Még az irásbann is Módi kívántatik,
Virtus ez időbenn alája adatik,
Kitsoda, mitsoda, ettől ítéltetik.

 

BARÁTSÁGOS BESZÉDJE EGY ÚRNAK A' KÁPLÁNYÁVAL.
1762.

A' KÁPLÁNY.

Azt mondottad, Uram! minap az asztalnál,
Nem lehet, nem is vólt, jobb ezen világnál,
Kibenn élünk, szebb ez a' Paraditsomnál,
Melylybenn Ádám Atyánk hevert alma fánál.

Hihető, valamelyly Frantzia Auctorbann,
Ki eztet tanitja bódúlo irásdbann,
Olvasd, ne kövesd őtet mondásábann,
Száz napot égész ezért Purgatoriumbann.

Hogy Ádámnak nem vólt inge, sem gatyája,
Evának bojtos vólt le eresztett haja
Tisztább most Hatvani Gvárdián' párnája,
Mint övék, 's jobb ízű Rector' vatsorája.

Nem mondom, halálos, de vétek mondani,
Nagy a' botránkozás ezt nyilván szóllani,
E' hibás világot ilyly nagyra tartani,
Első Atyáinkat ilyly képen gyalázni.

Hiszen, nyilván vagyon e' világ' hívsága,
Felső poltzra jutott gyáva bolondsága,
Gyengeségbenn merűlt egész társasága,
Senkínek nem tetszík gonosz tzifrasága.


AZ ÚR.

Basili! ne püffeszd anynyira pofádot
Ne kárhoztass mingyárt, fogd bé zsíros szádot,
Hallgasd, meg mutatom ezen valóságot,
Az utánn hozhatod vég sententiádot.

A' fekete ital, kit hörpölsz kényesen,
Thea Chocoláda, kit iszol édesen,
Honnan valók? nem de veszed ezt kedvesen,
Tsodálod tsészéit, mint festék rendesen.

Azt mondod, az Isten adja mind ezeket,
Ilyly 's több ezer jókkal áldja embereket,
Szereti, ezekbenn ha tartunk mértéket,
Kedvezve táplálja gyarló földieket.

Ugy van, de tudnod kell, hogy ezen tsemegét
Arabia' szélin szedik, 's az edényét
Chynábann készítik, 's annak a' tserepét
Ezer kéz formálja, úgy éri festékét.

'S ezt előbb agyagból kerékbenn formálták,
Kenték, símították, kementzébenn tolták,
Onnan ki, másbann be, perkelék, píríták,
El adták, meg vették, bé rakták, le hozták.

Arany, kiből vagynak egyházi edények,
Üst, melylyel oltárok, szentségek ékesek,
Kintsek, templomokbann kit a' Sekrestyések
Mutatnak' nem vóltak hajdant ilyly fényesek.

Száz öl kutat ástak előbb föld' gyomrábann,
Úgy keresték, vágták erős kő sziklábann,
Ki húzván meg törték, szitálták malmokbann,
Hány tűzzel tisztíták, még jutott, formábann.

Gyöngy, rubint, gyémántok tengernek gyomrából,
Selyem fonál, bársony, meleg tartományról,
Orvosló gyökerek vég föld' határáról,
Jönnek több mivekkel szinte Indiából.

Melyekkel emberek midőn kereskednek,
Sok veszélyt, rabságot, halált is meg vetnek,
Szerentséltetésbenn kár vallásbann esnek,
Nagy munkájok utánn hozzánk úgy érkeznek.


A' KÁPLÁNY.

Úgy van, úgy! a' hívság szüli mind ezeket,
Régiek nem tudták ezen szükségeket,
Ezek nélkűl éltek boldog esztendőket,
Ilyly hívságok nélkűl végzék életeket.

Arany nélkül vóltak első fejedelmek,
Űst bátor nem vólt is, vóltak elég Szentek,
Sok időre lettek gyémántok kedvesek,
Mikor hivalkodni kezdettek emberek.


AZ ÚR.

Igazán ítéléd, a' hívság ezeket
Ki gondolja, 's arra viszen embereket,
Hogy el ne mellőzzék, köz segítségeket,
Bővíti akartva múló szükségeket.

Mert mint szűk országban jó a' gazdálkodás,
Úgy pénzes házbann hasznos a' pazarlás,
Kézi munkásoknál nem lesz boldogúlás,
Ha tsak gazdagoktól nem jön a' tékozlás.

Nem kell hát mostani világot meg szóllni,
Hívságos munkáját anynyira húrolni,
Ha jó végre szabad kintset pazarolni,
Mostani mod szerínt kell aztat prédálni.

Azért a' mí éltünk nem lészen hibásabb,
Ha bátor réginél lészen is pompásabb,
Azért vagyon köztünk a' gazdag 's boldogabb,
Adjon annak, ki ő nála nyomorúltabb.

Noha minden rendet el fogott a' Hívság,
De ez által terjed a' közös Boldogság,
Úrak' hívságából él munkás parasztság,
Azok teszik, hogy nem terjed a' koldússág.

Nézd az égig menő mostani tornyokat,
Hallgass onnan zúgó drága harangokat,
Nézz márványnyal béllett tsínos templomokat,
Tsodálj tükör módra símúlt oszlopokat.

A' Hívság áldozza ezt élő Istennek,
Kedves ilyly munkája előtte embernek,
Magad praedicálod néha a' népeknek,
Nagy érdeme vagyon ilylyen épűletnek.

Nézd szép várasakbann ama' nagy falakat,
Kikbenn rekesztették az ép Kóldúsokat,
Vizsgáld meg itt amott a' Collegiumokat,
Kik nevelnek nékünk sok jó Polgárokat.

Nézd mi Nagyjainknak terjedő kertjeit,
Sok országról gyűjtött oltovány nemeit,
Nagy költséggel szerzett fetskendő vizeit,
Faragott kövekkel tsinosúlt részeit.

Nézz tenger' tetején épűlt várasakat,
Sok ezer mért földre el eredt gályákat,
Vizsgáld meg, hogy mikkel rakták meg azokat,
Viszen a' gazdája tserére valókat.

A' mi nálunk bőves, el viszi másoknak,
Ha meg tér, el hozza, a' mi kel sokaknak,
Ilyly móddal föld tenger az egész világnak
Kintsit közre adja, 's küldi halandóknak.


A' KÁPLÁNY.

Jól van, de olvastam nem rég Plutarchusbann,
Egy nagy vitéz vala Curius Romábann,
Ez tábort vezetett, még is majorjábann
Szántott, vetett tsépelt tsűrös pajtájábann.

Több ilyly szentje is vólt Róma Városának,
Ki meg vetője vólt fényes gazdaságnak,
A' kints nem szerzett jót soha is világnak,
Ennek meg vetése tartatott virtusnak.


AZ ÚR.

Meg lehet: de vessük egybenn az időket,
Meg leljük, mi vitte r'á az embereket,
Hogy mit most betsűlünk, ők akkor ezeket
Meg veték sajnáljad egyűgyűségeket.

Tullus alatt sántza sövény vólt Rómának,
Ökröket legeltet az Aventinumnak
Oldalán, szállása Silvia fiának
Tsátés házbann vala, mint András Gazdának.

Temploma tsak fából vala Jupiternek
Tullus alatt hol ott áldoztak tsak egynek:
Lucullus aranyból formált nem tsak ennek,
De egész idegen isteni seregnek.

A' mi szegénység vólt, ne tegyd hát virtusnak,
A' mi egyűgyűség, ne mondd Okosságnak,
Vesd inkább szemedet a' Szent Bibliának,
Dítsírd okosságát Szent David' Fiának.

E' bölts Fejedelem minden mesterséget
Szeretett, úgy szerzett örökös hírt nevet,
Meszszéről hozatott tudós embereket,
Ébreszté általok a' rest zsidó népet.

'S meg mutatván módját a' kereskedésnek,
Hasznát vízbenn mártott nedves evezőknek,
Olyly bőségét szerzé aranynak ezüstnek,
Hogy útszán heverne nagy része kintsének.

'S az Élő Istenség bé jött templomábann,
Ott lakott, részesűlt Pap áldozatjábann,
Angyalok strázsáltak tzifra pitvarábann,
Muzsika szerszámok hangzottak karjábann.


A' KÁPLÁNY.

Ha bátor szegények vóltak is régiek,
Nagyobb vólt egymáshozz szíves szeretetek,
Tisztán s józanabbann folyt az ő életek,
'S mindenbenn tündöklött mértékletességek.


AZ ÚR.

El hiszem a' végsőt: mi oka vólt ennek?
Ezt is tulajdonítsd az értetlenségnek
Egy részről, más részről pedig szegénységnek,
Nem pedig virtusnak, vagy a' fő érköltsnek.

Szakátsa lett vólna Ádám jó Apánknak,
Jó puha párnája Evá szép Anyánknak,
Kis betse lett vólna füge árnyékának,
Amaz nem olyly mohón ment vólna almának.

Sokára utánnok tanultunk tsak fonni,
Gyapjat, lent, és kender szöni és gombolni,
Meg engeded, szebben's jobban takarózni,
Lehet ezzel, mint sem levéllel fedőzni.

Bánja, kinek tetszik, a' régi időket,
Saturnus alatt vólt arany esztendőket,
Nagyobbra betsűlöm azoknál ezeket,
Astraea Rhea sem ért soha ilylyeket.

Gondviseléséért áldom Teremtőmet,
Ki mostanra hagyta gyarló életemet,
E' hivságos világ ébreszti kedvemet,
Örömbenn borítja mosdatlan lelkemet.

Szeretem, kedvellem a' gyönyörűséget,
Hivságot, jó gustust, minden mesterséget,
Tisztaságost, tsínost, minden ékességet,
Munkát, iparkodást, az áldott bőséget.

Ki szép a' világnak mostani állása,
Nem szűnik tengeren gályáknak járása,
Kelettől nyugatig vagyon sétálása,
Kintsével töltözik a' földnek lakosa.

A' mi jó eleink vóltak tudatlanok,
Sem enyém, sem tiéd, nem vala még nálok,
És azért szegények vóltak és koldúsok,
Mert, kiknek nints, könynyű azoknak osztályok.

Már pedig föld adja reánk ajándékát,
A' tenger el küldi rejtezett adóját.
Levegő ég, mélység közli a' vagyonját,
A' bőség terjeszti rajtunk uraságát.

Így virágoztatván a' mesterségeket,
Áraszt forrásából gyönyörűségeket,
Ád 's ki gondol újabb múló szükségeket,
Míveltet érettünk sok ezer kezeket.

Chyna, Pekking, Texel, London, Minorcából
Jő hozzánk partéka, más megy Livornóból,
Aly Basta iszik Mádon termett mustból,
Szippanhatok én is Sultán' dohányából.

O vasas esztendők! melyly boldogok vagytok,
Midőn körös körűl bőséget osztatok,
Tovább is földinken tí meg maradjatok,
Kezdett fetseléssel szegényt tápláljátok.


A' KÁPLÁNY.

Uram! ne vigyd tovább fohászkodásodat,
Ne dítsérd anynyira fajúlt világodat,
Vizsgáld meg szép szinnel írt boldogságodat,
Esmérd meg hívságra hajlandóságodat.

Meg engedem, bőség sok jót hoz Hazának,
A' munka mesterség szükség Társaságnak,
De ugyan ez oka veszett puhaságnak,
Ki miatt emberek a' jótól távoznak.

Űzik a' hívságot nyomorúlt földiek,
A' menynyei dolgok el is felejtetnek,
Világi dolgokbann belé keverednek,
Lelkiekről soha nem is elmélkednek.


AZ ÚR.

Haszontalan dúdogsz: így kell ezt fel venni,
Győzne minden ember a' Klastrombann menni,
Száz zsoltárt napjábann túnyogva beszéllni
Disciplina utánn órákig térdelni.

Így van az rendelve: király kormányozzon,
Az Úr, és a gazdag sokat pazaroljon,
A' míves fáradjon, a' paraszt dolgozzon,
Vén, özvegy, heverő papság ímádkozzon.

Sok idő kellene, ha minden rendeket,
Le írni akarnék, 's kötelességeket.
Néked meg beszéllnék; elég, ha végeket,
Mért vagynak, meg mondom. Tartsd meg ez ígéket.

Én egész világon értek egy országot,
A' sok nemzeteken tsak egy tarsaságot,
Áz Isten táplálja ezen sokaságot,
Kézről kézre adja földi boldogságot.

'S valmint ő közös Atyja mindeneknek,
Úgy mi tagja vagyunk minden nemzeteknek,
Ez lehetett tzélja tsodás teremtésnek:
Segedelmét nyújtsa ember az embernek.

Ha tehát el értük tzélját Alkotónknak,
'S bé tölt akaratja Örökös Urunknak,
Ne tartsd e' világot többé Gomorrának,
Bé árúllak, higyd el, Pater Gvardiánnak.

Ha hívság el múlik puszta lesz oltártok,
Ha munka meg szűnik, üres lesz konyhátok:
Lántz vagyon ezek közt, tsak hogy nem tudjátok,
Tapasztalni lehet, hogy ha akarjátok.

 

EGY MEG MÁTKÁSODOTT IFJÚNAK.
1761.

Hát igaz, Barátom! hogy meg házasodtál?
A' sok tséltsapsággal immár fel mondottál?
Boldog vagy! rabságtól hogy így szabadúltál,
Ha keményebb igát nyakadra nem húztál.

Mit ér a' más' Szépét minden nap imádni,
Szem, szó, s ajándékkal mástól hódítani,
Ellen állásoknak módját fel találni,
Szeretett párokat egymastól ragadni?

Vagy mi haszna lehet kétségesen élni,
Szivnek tsendességét olyly móddal tserélni,
Hogy szükséges légyen naponként rettegni,
Kártól, gyalázattól, betegségtől félni?

Nagy munkával űznek bujdosó szerelmet,
Noha gyűjt Cupidó néha győzedelmet,
De gyakorta bé fed nagyobb veszedelmet,
És végre nyakunkba ránt örök gyötrelmet.

Egyszer akkor fel kell ezekkel mondani,
Ki nem kíván nagyot világbann botlani,
Terhes is sokáig szekér utánn járni,
Ki megyen sebesen, 's nem akar meg várni.

Kóborló farkasnak szép ugyan példája,
Hogy bátor nints kéznél naponként prédája,
Hibázik szállása, 's gyakran vatsorája,
De szabadságbann él, 's magának bírája.

Még is én úgy tartom, ha vele alkudnánk,
Mindennap egy borjút asztalára adnánk,
Hogy olyly farkasokra mí is akadhatnánk,
Kik portázásokat ezért abban hagynák.

Igy vagyon, szebb élet bizonyost meg lelni,
Bizonytalanságtól nem illik tsüggeni,
Egyszer az embernek el kell tekélleni,
Boldogabb életét mint fogja tölteni.

A' magános élet, bizonyos, hogy rabság,
Tsak kérdés, ha nem de nagyobb a' házasság,
Törvény alatt, látom, vagyon e' társaság,
'S többször Simon alatt vagyon a' bíróság.

Azért okosan kell e' tsomót meg kötni,
Tanátsos barátot illik meg hallgatni,
Hírt monda mondát is meg kell válogatni,
Úgy ezen kötésbenn belé avatkozni.

Azt mondod, ezeket sokáig forgattad,
A' lehető gántsot bőltsen meg vizsgáltad,
Eszesen módosan társod' választottad,
Fő boldogságodat vele fel találtad.

Személy, kit fogsz venni, szép s' jól neveltetett,
Pozsoni Klastrombann még kisded vittetett,
Hol ártatlan élte híven őríztetett
Jeles erköltsökkel fel ékesíttetett.

A' felett nagy neve Hazábann Atyjának,
Vagyon nem tsak híre pénze s' jószágának,
Kevés híja lészen húsz ezer tallérnak,
Kit adnak esztendő múlván a' Mátkádnak.

Szép dolog, meg vallom, örűlj szerentsédnek,
Ne késsél ilyly formán, képzett örömednek
Vegyd hasznát boldogúlt kezdett életednek,
Van sok édessége a' páros életnek.

Ki szép örvendetes hív szívet kedvellni,
Attól nagy hívséggel viszont kedvelltetni,
A' szomorúságot meg kell ottan vetni,
Hol két egyenlő szív szépen tud egyezni.

Hát ha még áldása kedvező menynyeknek
Meg szeret, 's atyja lészsz kisded tsemetéknek,
Kik asztalod körűl dadognak fetsegnek,
Síp, dob, trombitával nád lovon kergetnek.

Nagy, és felette nagy az ilylyen édesség,
Főkép hol őrzetik a' szentelt békesség,
Hív társ bőves háznál koronás ditsőség,
Nem lehet világbann nagyobb gyönyörűség.

Ki mégy a' házadtól, társad szomorodik,
Távúl lévén tőle rólad gondolkozik,
Gyermeked' halálán előre aggódik,
Tseléded' szükségén éjjel is törődik.

Haza jösz, meg ölel, fogad nagy örömmel,
Minden pillantásbann illet új nevekkel,
Most tzitzám, most babám, édes szívetskémmel,
Angyalkám, társotskám, drága kintsetskémmel.

'S valamint tégedet szeret igaz szívből,
Úgy törvényed alá hódúl tiszteletből,
Házad' kormányozza híven jó kedvéből,
Neveli hasznodat önnön szerelméből.

Mert nem hiszem, vólnál te azok' számábann,
Kik akartva tesznek poklot házasságbann,
Hibákat keresnek szentebb Aszszonyokbann,
Gántsokat fürkésznek az ártatlanságbann.

'S nem hisznek fárasztó szorgalmatosságnak,
Éjjeli nappali nyughatatlanságnak,
Vélekedvén útat nyitnak gyanuságnak,
Társoknak jóságát magyarázzák rosznak.

Tudnod kell, hogy ámbár még régi világbann,
El merűlt az ember hibás gonoszságbann,
'S el áradt a' vétek; de a' párosságbann,
Meg maradt betsűlet maga virágjábann.

Öldöklés, erőszak, harag, és hamisság,
Tsalfaság, írígység, vólt minden roszaság,
Kevélység, fondorlás; még is a' tisztaság
Meg maradt a' földön, 's vólt még ártatlanság.

Sőt midőn e' vétkek jobban uralkodtak,
Sok országbann, mint most, nagyon el áradtak,
Akkor Lucretiák inkább találtattak,
Hívséges szívekre emberek akadtak.

Ha vólt is nagy száma undok Lamíaknak,
Elég követője vólt Penelopénak:
'S ha vólt is pajtása szabad Laysoknak,
Elég társa vala Grachusok' anyjoknak.

Sőt ma is e' romlott erköltsű világbann,
Tudom Szombathelyen, Sopronbann, Pozsonbann,
Kassán, Debretzenbenn, Egerbenn, Budábann,
Besztertzén, Nagy Győrbenn, Pesten, Komárombann.

Nem egy, kettő három, négy is találkozik
Erköltsös jó Aszszony, ki rosztól írtózik,
Alázatossággal tsendesen fedődzik,
Tied lesz ötödik, a' mint igyekezik.

Avatkozz leg szentebb, de tsomós kötélbenn;
Vigyázz mind az által, és útról jöttödbenn
Postádat előre küld el, hogy elődbenn
Jöhessen Aszszonykád, 's lelkesd küszöbödbenn.

Koros ember vagyok, nagy földet meg jártam,
Sok féle párokat esmértem, találtam,
Tsúfos játékait szerelemnek láttam,
Olylyat, kit nem véltem, gyakran tapasztaltam.

Könyvező szemekkel el ereszté társát
Ama' jó Ászszonyka, 's Ura' útazását
Bús szívvel kesergé, ki hogy vídúlását
Okozná, meg tére, 's ágybann lelte mását.

De hagyjunk el inkább ilyly történeteket,
Elég, hogy lelünk még tisztákat, szűzeket,
Ijjeszteni szokták a' mátkás feleket,
Katzagni, tsúfolni a' Vőlegényeket,

Mikor az ifiú erre adja magát,
Az egész városbann hallunk monda mondát,
Verssel, énekekkel indítanak tréfát,
Előre ígérnek nékie szarvatskát.

Az aszszonyi rendnek sok a' le írója,
Van szívetskéjeknek sok ábrázolója,
A' híjával vólt 's lesz elég imádója,
Mi se legyünk ezen szokásnak rontója.

Bátor menynyi roszat írtanak ellenek,
Most is, mint régenten férjek szövetkeznek,
Commód uratskákat az aszszonyok lelnek,
Mit tehetünk róla, hogy ezek így mennek?

Mert akár mit mondjunk, onalmas egy házbann
Lakni, tsak szolgákkal sétálni szobábann,
Mint magános Barát maradni céllábann,
Társ nélkűl bé menni háló kamarábann.

Nints ilylyen életbenn leg kisebb édesség,
Inkább tsak senyvedés, és tsupa betegség,
Társaságra formált minket az Istenség,
Tsak magunkkal lenni kitsiny gyönyörűség.

Ádámnak épségbenn lévén a' bordája,
Maga levén a' nagy kertnek a' gazdája,
Vélem, unalmas vólt ilyly nagy királysága,
Ha tsak állatokkal vólt a' társasága.

Sőt azt tartom, ha még egy napot a' kertbenn
Tőlt vala társ nélkűl, ilyly gyönyörűségbenn
Kérte vólna Istent, párját elejébenn
Adja, vigadhasson jobban életébenn.

Ugy ván, születtettünk a' köz társaságnak,
Része vagyunk mí is e' népes világnak,
Pajtási e' számos földi polgárságnak,
És nem azért vagyunk, hogy éljünk magunknak.

Az ember' élete változik sebessen
Tudjuk, azért szükség, hogy meg köttettessen,
Az Isten akarja, hogy szabad lehessen,
Zablát kantárt rendelt, melylyen vezettessen.

Azt mondod: ah jól van! íme sekrestyébenn
Jutánk, talám tovább vezetsz szent ígébenn,
Nevetsz engem', tapsolsz, látom, örömedbenn,
De még egyet mondok, vegyd ezt is füledbenn.

A' mint elébb hallám, a' Notre Dámaknál,
Társad neveltetett Kegyes Apátzáknál,
Minden jó erkőltsöt meg tanúlt azoknál,
Kikkel kedves lehet jövendő Uránál.

Buzgó könyörgésbenn, tsendes viselésbenn,
Alázatos szóbann, kegyes felelésbenn,
Nem szeles, középet tart a' pipességbenn,
Okos, játszi, tréfás, illendő mértékbenn.

Jól vagyon: de valylyón lett e kezes érte
Fejedelem Aszszony, mikor ki ígérte,
Hogy így lesz ártatlan, a' mint el kezdette?
Tudod, melyly meszsze van még a' végezete!

Mihelyt haza viszed, el mégy Operára,
Magad vezetgeted a Comadiára,
Onnan ebédekre, néha sétálásra,
El ereszted magát talám mulatságra.

Gondolod, világi intselkedéseket,
A' reá vettendő szerelmes szemeket
Ő úgy fogja nézni, mint a' szent képeket?
'S nem ád néha ő is olyly tekínteteket?

Hát ha még meg tudja ama' vitézektől,
A' kik súgallanak Szépeknek olyly szentől:
Hogy szív tsak adatott azért az Istentől,
Szeressen, és magát szerettese szívtől!

Azonbann meg látja, hogy az ártatlanság
Sanyarú, 's nem űzi azt az ifiúság,
A' jóság, az erkölts szép, de tsak bágyadtság,
'S nem úgy dítsértetik, mint bé vett szabadság.

El higyd, nehéz lészen néki meg állani,
De tegyük, hogy tudni fog ellent állani,
Meddig gondolhatod, fog így maradhatni,
Rosz súgallásokat nem fogja hallani?

Tsak hamar bé vivén nagyobb társaságbann,
Ez el tsuszamodott tsintalan világbann,
Sok olylyan gántsokra akadhat útjábann,
Kik első hívségét ejtik habozásbann.

Ifiak' seregét bár mord tekíntettel
Magától el űzze, viszsza jön más képpel,
Addig ámítani fogják fetsegéssel,
Hogy immár hallgatni meri tsendességgel.

Szóból tovább megyen; sűrűbb látogatást
Meg enged, és néha lopva vett susogást,
Kis gorombaságot, értelmes mosolygást
Véteknek nem állít, meg enged tsátsogást.

Leg utóbb meg szánja sok szív' áldozatját,
Meg nyitja Cupido szívének ajtaját,
Jó barát képébenn fogadja mátkáját,
Meg látod ölelni néha bátyókáját.

Szerelem' völgyébenn síkos az útazás,
Könynyű, el higyd, könynyű ott a' tsuszamodás,
Nehéz is olyly hajón biztos kormányozás,
Hol nints a' veszélytől félelem írtózás.

A' betsűlet olylyan, mint Maltha' szigete,
Melyly nagy kősziklákkal körűl vagyon véve,
Ki felé gályáknak van szabad menése,
De tsak egy ennek is a' ki kötő réve.

Betsűlet illy sziget: ki onnan költözik,
Nem tudja útjábann, mint 's hová evedzik,
El érheti szélvész, hajó meg ütközik,
Melyly parttól el indúlt, oda nem érkezik.

Úgy lehet, Aszszonykád nehesztelésébenn
Meg vet, és unalmat talál szentségébenn,
Komornyik, vagy szakáts tűnik elméjébenn,
Fogadja titkosabb szíve' rejtekébenn.

Tudnod kell; vólt Grófné, strázsa katonáját
Férjnek választotta, más pedig juhászát,
Példa beszéd szerínt e' szerette Papját,
Amaz pedig inkább kedvellte Kalapját.

Tsalárd Cupídónak olvasd Geniusát,
Meg találod abbann szép Nemnek gustusát,
Enged Aszszonykádnak könyvek olvasását,
Meg szokja lassanként szív' szabad járását.

És ki most meg pirul minden kis tréfára,
Nem hallgat, el fordúl trágárkodásokra,
Már holnap okot ád olylyan nyájasságra,
Honnan tsak egy lépés van a' gonoszságra.

Kevés idő múlván, Urak, Cavallérok,
Hadi Tísztek, Papok, Nemesebb Kálmárok,
El lepik házadat, nálad mulatságok
Lészen, oda gyűlnek frisebb Aszszonyságok.

Beszéd tart ebédig, játék vatsoráig,
Dél utánn sétálni fognak tíz óráig,
Boldog lész, ha így nem űzik ezt sokáig,
S ebben meg maradhat Aszszonyod halálig.

De lehet, hogy téged meg vét, meg is útál,
Benned már semmi jót szépséget nem talál,
Másokkal ellenbenn jó egyességbenn áll,
Maga nálad nélkűl hál, és kívűl sétál.

Neked mord, kedvetlen, fordúl ídegenhezz,
Te hozzád kegyetlen, nyájas a' vendéghezz,
Már nem titkon, nyilván nyúlnak a' kezéhezz,
Talám szemlátomást néha a' zsebéhez.

Ez is még türhető, de ha meg nyergelnek,
A' módi Aszzonykák öszve szövetkeznek,
Mit mivelj, mit ne tégy, olyly törvényre vesznek,
Akkor lesz a' hagyd el, meg lásd, vízre visznek.

Engedett órára megy bé szobájábann
Társodnak, mikor már öltözött bubjábann,
Tükörnél találod nagy szomorúságbann,
Sohajt, nem tudod mit forralhat bújábann.

Meg öleled, kérded, mi lelt drága kintsem!
Felel: ah keserű én ifiú éltem!
Leg jobb esztendőket hasztalan el vesztem,
Virágzó időmbenn magamat emésztem.

Hijábann szenteltem néked hívségemet,'
El vesztettem nálad ép egészségemet,
Más jobban betsűlte vólna szépségemet,
Te gátolod minden gyönyörűségemet.

Mások új ruhákbann öltöznek új holdra,
Te alig tsináltatsz egyet karátsonyra,
Kit taval hordoztam sátoros napokra,
Abbann takaródzom most is minden napra.

Más hasonló társak aranybann fénylenek,
Új ékességeket magokra fel vesznek,
Peretzeket, gyöngyöt, gyűrűket tserélnek,
Új módi tsipkéket fejekre fel tűznek.

Egy két könyvhullással petsétli beszédit
Ki húzza zsebéből szagos keszkenőit,
Meg törli zokogván ki préselt könyveit,
Várván, engeszteled miképp keserveit.

Hozzá fordúlsz, kézbenn adod kultsaidat,
Szabadságra hagyod pénzes zatskóidat,
Egy két nap kedvébenn látod Aszszonyodat,
Míg erszénybenn rakja mohos talléridat.

Mit gondolsz? sokáig tart e a' barátság?
Nem, mert el rontotta elébbi társaság.
Játékot meg szokta, ez a' főbb mulatság,
Ha tiltani fogod, kész a' háborúság.

Nap súgára fel jön, ül asztalkájánál,
A' piros hajnal is lepi a' kártyánál,
Úgy mondja, nints tsúnyább a' bé vett szokásnál,
Hogy tovább heverünk ágybann, mint Fárónál.

Jeles Compánia kísíri házábann,
Meg hagyja, tükörnél lelik melyly órábann,
Hagyigálja leplit szolgáló' nyakábann,
Te fel kelsz, ő tsak most megyen az ágyábann.

Két három esztendőt tölt rendetlenségbenn,
Negyedikbenn kezdi forgatni eszébenn,
Hogy hozott pénz nintsen immár erszényébenn,
Más életnek módja tűník elméjébenn.

Meg kerűl, szép szóval előtted meg vallja,
Ez élet nem tetszik, mert már tapasztalja,
Tsúfos, alkalmatlan, bár kí magasztalja,
Ötet mind a' világ társaság is tsalja.

Meg kell, úgy mond, eztet jobbra változtatni,
A' mit el költöttünk, bé kell aztat hozni,
Most vagyon ideje, most kell gazdálkodni,
Meg mutatom, hogy kell háznál sáfárkodni.

A' Reformatziót tehát reá bízod,
Hintód, melylyen jártál, el adja 's lovadot.
Kezébenn adatja bólt pintze kultsokot,
Kisebb tűzre veszi te zsíros konyhádot.

Egy vén szolgád vagyon már egyedűl hátra,
De ez is nem hoz már semmit a' konyhára,
Kár költeni annak liberiájára,
Maga üt petsétet szegény' obsitjára.

Tseléded mind lopó, tolvaj, és pazarló,
Jóra való egy sints mind korhely koborló,
A' szakáts szakátsné mind kettő prédáló,
Ringyó szoba leány, és konyha szolgáló.

Ezt tehát ki veri maga a' konyháról,
Le taszítja amazt a' garádítsáról,
Számot egy sem akar tenni a' zsoldjáról,
Egyenként el mennek házad' tájékáról.

Paripád egy maradt, maga van az ólbann,
Sem abrak, sem széna nintsen jászolábann,
Meg hagyja, adják el az első vásárbann.
Jó lesz, úgy mond, talám tzigány taligábann.

Már tsak ketten vagytok! mi lészen veletek?
Miből kerekedik valylyon ebédetek?
Pintze, bólt bé zárva, nintsen is tüzetek,
Ki szépre változott vígságos éltetek!

Aszszonyom haza jön egy pénzes zsemlyével,
Érett túró, úgy mond, jó száraz kenyérrel,
Bé érjük mind ketten egy fél itze serrel,
Akár melyly éh gyomor meg elégszik ezzel.

Ha nem tetszik, menj el, keress jobb ebédet,
Elég barátod van, ki téged' emésztett.
Adják viszsza költsönt, itt honn más nem telhet,
Konyha költség máskép koldússágra ejthet.

Jársz, kerűlsz várasan, bé fúrod magadat,
És mivel sokan már tudják nyavalyádat,
Szánakodásból is teszik tányérodat,
Meg rakod, ha lehet, üres zomokodat.

Ruhád', kibenn jártál, nem lehet fel vonni,
Szégyen paszamántos Úrnak gyalogolni,
Jó gazdaszszony társod fogja javasolni,
Add el, vagy le fejti aranyát tzupfolni.

Már tehát sem' ruhád, sem szolgád, sem pénzed,
Szekered, lovad sints, oda tisztességed,
Oda van egyszer's mind híred betsűleted,
Nézd, mire vezethet fösvény feleséged.

De minek hordozlak ilylyen zűrzavarbann?
Enynyi vétket minek mutatok aszszonybann?
Elég, hogy Vénusod mind ezen hibákbann
Nem részes, kédvedet töltheti javábann.

Kisdedségbenn, mondod, szokott buzgósághozz,
Idején bé vitték a' gyakor gyónáshozz,
Kedve vagyon inkább a' magánossághozz,
Magával elégszik, tud a' muzsikáhozz.

A' felett nem üres, a' tudományokat
Szereti, és olvas Philosophusokat,
Verseket is firkál, 's a' jobb Poetákat
Esméri, könyv nélkűl citál Authorokat.

Ezen tulajdonság, való, dítséretes,
Igaz mértékébenn szép és kellemetes,
De, ha a' közepet halladja, fertelmes,
Mód felett űzetvén igen veszedelmes.

Tudnod tehát szükség, Aszszony, melyly deákos,
Ki sok Tomust olvas, ki mélyen tudákos,
Igen tarka madár, sangarú tobákos,
Szarva vagyon, öklel, mint őszszel a' vén kos.

Beszélhetsz olylyannak a' Historiából,
Meg tsúfol, kérdezi, melylyik Chronicából
Vetted, minden ebéd áll disputalásból,
Téged' Tudósoknak ki edt lajstromából.

Böltső helyébenn áll az Astrolábium
Geometriáhozz való instrumentum,
Asztalán készen vár az experimentum,
Miképen foroghat földi firmamentum.

Fel rakja sorjábann az újabb könyveket,
Mozdítson bár abból akárki egyiket,
Tudja, mert vizsgálja szűntelen ezeket,
Perspectiván nézi a' magos egeket.

Most fogyatkozását a' napnak vizsgálja,
Most újabb tsillagnak szakálát tsodálja,
Holdunk' setétségét ő ki prédikálja,
Napját, minutáját, ő jobban találja.

Esméretséget vet a' Professorokkal,
Semmi barátsága nints az Aszszonyokkal,
Vagyon társasága tsak a' Tudósokkal,
Bé zárkozik, maga van a' Doctorokkal.

Fel bontnak egy Aszszonyt, ki meg holt szülésbenn,
Jelen van, nem jöhet olylyan könyv a' présbenn,
Lipsia, Londonbann, Parisbann, Berlínbenn,
Ki néki először ne jutna kezébenn.

Ebédnél követi a' sok vendégeket,
Rosz neven ne vegyék a' sovány étkeket,
Úgy mondja, az Uram rendeli ezeket,
Konyhát reá bíztam, én írok verseket.

Ki zár éjtszakákon, ül a' calculusnál,
Hatszor is ütközöl éjjel ajtajánál,
Mit teszel? légy inas a' jóbb Compactornál,
Úgy talán gyakrabban lehetsz Aszszonyodnál.

Tudósnál a' gyanus még alkalmatlanabb,
Kinek ilyly társa jut, az igazán tsak rab,
Lántzon lévő kuvasz nálánál szabadabb,
Nints ennél a' földön állat, melyly bolondabb.

Balra magyarázza minden tekínteted',
Meg vagyon kímelve nappali lépésed,
A' szó, a' pillantás, komor vagy jó kedved,
Srófolja, ha lehet, jó tselekedeted'.

Komád, Sógor aszszony, Komorna, Szakátsné,
A' konyha szolgáló, kotsisné, juhászné,
Szemedre vettetnek, 's meg nézi, molnárné
Szebb e, mint tavali el vert majorosné.

Tegyd éhezz, ha tetszik, a' mérges Meduzát,
Ki perlő szavakkal fel fordítja házát,
Ne busúlj, keményen meg rágod a' zúzát,
Ha verebek ellen nem őrzöd a' búzát.

Békes egy óráig nem lészesz éltedbenn,
Mérget nyelsz eleget minden életedbenn,
Nyughatatlanságbann ejt kelted 's fektedbenn,
Boszszúságot keres rajtad, vagy tselédbenn.

Ha szóllsz, a' válasza lészen motskossággal,
Teli van két zsebe kész gorombasággal,
Perbenn ne avatkozz e' ludas Aszszonynyal
Tűznél áll a' fazék, meg önt moslékával.

Szűntelen háború az ilylyen házasság,
És a' szegény férjnek igaz martyromság,
Nints e' betegségről Chínábann orvosság,
Barát tántztól gyógyúl e' boldogtalanság.

Ím le írtam játszót, a' fösvényt, feslettet,
A' tudóst, a' gyanust, felette mérgeset,
Utóljára hagytam egy némelyly képeket,
Ha tetszik, nézzük meg immár a' szenteket.

Hallgasd tehát, 's tudd meg, a' hol most sétálunk,
E' várasbann szint úgy Szentekre találunk,
Főbb Aszszonyok' rendin Esterre akadunk,
Kiknek tiszteletet mi méltán adhatunk.

Vagynak, kik meg vetik önnön nagyságokat,
Sírva fohaszkodva űzik hívságokat,
Ditsőségnek tartják alatsonságokat,
Bársony alatt rejtik titkos jóságokat.

Vagynak, én is tudok egyet a' hazábann,
Ki irgálmasságot tészen valójábann,
Sok jókat visz véghezz az Isten' házábann,
Szelíd, és egyűgyű külső forgásábann.

De ellenben menynyi vagyon egy helyébenn,
Ki fényes és buzgó külső életébenn,
Kép mútató s' undok belső rejtekébenn,
Írígységet mérget hordoz a' keblébenn.

Színe alatt, higyd el, az Istenességnek
Sok illetlen dolgok világbann készűlnek,
Ennek palástjával hibák fedeztetnek,
Kiket nyilván tenni Aszszonyok nem mernek.

Lehetne ezekről írni Tomusokat,
Nézz bátor pennával író Tudósokat,
Bruyert, Theophrastust, Bussit, több olylyakat,
Kik szabadon szóllták a' Szent Aszszonyokat.

Mit ér, ha Aszszonyom hat Misét napjábann,
Hallgat, le is fordúl betegek házábann,
Kerüli a' bútsút barát szín kámsábann,
Ha módot nem teszen szokott hívságábann?

Lehet, hogy templombann könyörög Istennek,
De ha engedetlen 's kemény a' férjének,
Bérit nem fizeti házi tselédjének,
Kevés jutalma van esedezésének.

Istennek tsúfolva nyújtja áldozatját,
Ki rosz végre kéri szentséges malasztját,
Hijábann fogja meg Szent Ferentz' palástját
Kinek hívságos szél tölti verdigályát.

Bátor hatvan ávét perdít is napjábann,
De ha haza jövén kap Ura' hajábann,
Rágalmazó szókat küldd a' szomszédságbann,
Ne sokat bízz ilylyen Szent' zsoloz májábann.

Tsókolja bár kezét a' Pater Rectornak,
Sült kalátsát küldje Gyóntató Atyjának,
Chocoládát Oszszon vén Capucinusnak,
Szakállos Servitát fogadjon Apjának,

De ha buzgóságát térés nem követi,
A' szegényt, a' rongyost, 's árvát nem nézheti,
Alább való társát meg veti 's neveti,
Haragját nem tartja, 's máját nem győzheti,

Még ez meszsze vagyon az igaz Szentségtől,
Fő kép ha győzetik szokott kevélységtől,
Mondhatod, tanátsot vészen a' Pátertől,
Számot ád gyónásbann leg kisebb vétkéről.

Nem megyen ő oda vétkeit számlálni,
Hanem azt szeretné a' Paptól hallani,
Mikép szabad Nemes Aszszonynak játszani,
Gyémántot, aranyat lehet e hordozni.

Meg fejtheti Páter kétséges kérdését,
Aszszonyom ígéri buzgó meg' térését,
Alíg halladja el templom' kerétését,
Elébbi hívságok ragadják nézését.

Haza megy, el kezdi eszét fitogtatni,
Prédikálja, szabad kis pénzbenn játszani,
Jobb az időt ilylyen móddal el mulátni,
Mint, szomszéd Aszszonyát, férjét rágalmazni.

Piros színre szabad az artzát festeni,
Az Isten nem szokta az ilylyest bűntetni,
Ha ki tsak férjének akar kedveskedni,
Vagy a köz szokásból nem kíván ki menni.

Így több vétketskéket szép színnel takarván,
Szentetskék az igaz erköltsöt el hagyván,
Lépnek olyly dolgokra, melylyeket sem nyilván,
Sem titkon mondani nem illik igazán.

Úgy látom, haragszol ezeket hallgatván,
'S búbann ereszkedel arról gondolkodván,
Vólt ez is, hihető, ebek' harmintzadján,
Hogy enynyit beszéllhet nékem prédikálván.

Tehát illylyen formán a' kerek világbann,
Nem lévén sem erkölts, sem jóság Aszszonybann,
Hijábann keresünk a' Szent Házasságbann
Boldogságot, melylyet fel teszünk magunkbann.

Úgy van, mert kevés az, ki meg írt vétkekbenn,
Nem részes, vagy nagyobb, vagy kissebb mértékbenn,
Tudd meg, szenvedni kell e' gyarló életbenn,
Mert nagy romlás vagyon az aszszonyi rendbenn.

Ájúlsz, teprenkedel ezen mondásomra,
Elég már, kiáltasz, ne vigy boszszúságra,
Úgy mond, a' szeretet mind ezeket jobbra
Hozhatja, bár kőltesz sokat Aszszonyokra.

Meg lehet, ifiú Jákob' idejébenn,
Míg Rachelt követik egyűgyű éltébenn,
Most ne bízzál senki' igaz szerelmébenn,
Nem ég hat óráig senki is egy végbenn.

Íme már hallgatok, 's Útadra eresztlek,
Többé nem tsúfollak már nem is ijesztlek,
Úgy látom, kétségbenn már is vezettelek,
Majd nem szándékodtól el térítettelek.

Vólnának Szép Nemnek több apró hibái,
Melylyektől származnak férjek' galibái,
Elég nehezetskék már meg írt példái,
Másszorra legyenek jelesebb tsorbái.

El Hagyon hát amaz dús gazdag vénetskét,
Hatvan nyóltz esztendős zavaros menyetskét,
Ki bátor halladja szagával a' ketskét,
Kívánja, öleljed mint első szűzetskét.

Nem szóllok semmit is az állhatatlanról,
Ki ma szeret, holnap le taszít ágyáról,
Nem is mondok semmit ama' szomorúról,
Ki hat eszendőkig nézhet r'ád komoról.

Már elő nem hozom a' mérges kígyókat,
Fekete epével tölt oroszlányokat,
Kik útálván magok véréből valókat,
El hagyják, rugdalják saját magzatjokat.

Maradjon unalmas maga szuszkójábann,
Ki egy hétig nem szóll, sétál szobájábann,
Arról sem szóllok már, ki Mopszl kutyájábann
Gyönyörködik, 's kedve telik matskájábann.

A' képzelt beteg is nem jő már nyelvemre,
Ki minden ételét patika mértékre
Veszi, ki nem megyen a' levegő égre,
Untalan szüksége van a' recipére.

Ostobák, bűbájos, italos aszszonyok
Másszorra legyenek, mert már az olylyanok
Titkon nem lehetnek, és útálatosok,
Nem félek, hogy kapjon akárki is rajtok.

Légyen tehát vége prédicátiomnak,
Kívánok szerentsét az új házasoknak,
Nékem is, néked is, minden jó Barátnak,
Ki jó szándékából indúlt ez igának.

 

SZABAD E SZERELEMRŐL ÍRNI VÉN POÉTÁNAK?
1759.

Minapábann el felejtém, Flacce! tőled kérdezni,
Melylyik idő alkalmatos szerelemnek kedvezni,
Mikor illik égő szivről firkálni a' Szépeknek,
És szabad e negyven utánn szép szót adni Phillisnek.

Úgy gondolom, öreg vóltál, hogy írtál Mecaenásnak,
De talám még ősz nem vóltál, mikor írtál Chloénak
Az elmének játszisága el múlik esztendőkkel,
A' találmány nem bőséges fetskendező tüzekkel.

Ébred, bátor, régi jó vér, 's írja, mit gondol szíve,
Nem olyly elevenen festi, mint hajdan vólt képezve:
Képírónak akkor megyen jó móddal mázolása,
Mikor képnek elevenről lehet ábrázolása.

Vén Poéta úgy írna jól Szépségnek érdeméről,
Ha nem vólna feledékeny annak régi tettéről,
Az ért elme nem jó erre, hogy munkáját keverje,
'S vándorlását égő szívnek tsinosan énekelje.

Víg, tsintalan, furtsa, tréfás légyen, ki ezt míveli:
Apollo is az öreget igen ritkán öleli.
Felét immár el töltöttem változva ment éltemnek,
Mit gondolsz, ha lehet e még énekelni Szépemnek?

Talám ő is felejtkezett a' kedvesebb órákról,
És meg mondja haragosan, ne szolljunk már azokról.
Úgy van, igaz balgatagság régi sebet meg nyitni,
De még nagyobb már vénségbenn újat adni vagy nyerni.

Ne írd tehát, ne írd, pennám! szerelemnek dolgait,
Hallgasd inkább, ha tudod is, ne fitogtasd titkait,
Bízd Násóra, bízd másokra, kiket Phoebus fel nevelt.
Tudod, néked nem mindenkor Venus Anyád kedvezett.

 

SZERELEM ÉS BOR.

Tudod e, Jó Pajtás! mibenn áll boldogság?
Vagy hol találtatik, a' kedves mulatság?
Nints a' tzifra várbann, nints a' Nagyságoknál,
Sok tselédű pompás fő Méltóságoknál.

Ott nints, hanem vagyon, hol kitsiny zörgéssel
Élnek az emberek egy szeretett széppel,
Mi kell e'hezz egyéb hanem egy jó barát,
Ki víg kedvel reám köszönje poharát.

Hát ha húnyorított szemtől távúl esvén
Tzitzámat oldalom mellé le ültetvén
Mézes Máli mustot tölt mázos kupábann,
Nem de boldog vagyok mint Tsászár Chínábann!
Esküszöm az égre, Babuskám! szeretlek,
Esmérd meg szívemet, hív lészek, míg élek.

Bár messék el Párkák életem' fonalát,
Adsza katsót, íme tartsuk a' parolát,
Nem akarom, éltem hoszszúra terjedjen,
Mit használ, hogy hajam őszszel keveredjen.

Szerelem 's Jó Barát nélkűl, az öregség,
Unalmas szomorú keseredett vénség:
E' kettő érdemli úgy' e az életet?
Adjál, Pajtás! adjál igaz feleletet.

 

BUGATZI TSÁRDÁNAK TISZTELETÉRE.

Tsikósok' Oltárja, Juhász' Kápolnája,
Betyárok' Barlangja, Ringyoknak Tanyája,
Bolhák' Egereknek, Békák' Palotája,
Dongó légy', Darázsok' Szúnyogok' Bárkája!

Ki tett téged' ide világnak tsúfjára?
Ki állíttatott fel sok gazdák' kárára?
Nem vagy te vendég ház kortsma' formájára,
Sem jövő, sem menő útasok hasznára.

Négy rongyos fal, kémény, egy tsikorgó ajtó,
Bogár hátú fedél nyitva mint akasztó,
Egy föld lyuk melletted, ott van a' tsábító,
Előtted le ásva áll egy vastag bitó.

Nem a' kormos bográts, ki büdös tűz éktől,
Nem két szurkos fazék, ki zsíros dög béltől,
Hoz neked vendéget alsó felső széltől,
Ijesztenek ezek a' te tzégéredtől.

De mikor fergeteg támad a' fellegbenn,
Zúz vagy havas eső ásztat köpönyegbenn,
Villámlás, tsattanás, rettent nyár középbenn,
Te hozzád sietünk, szállást kérünk szépen.

Akkor nem tserelnénk az aranyos sasért,
Nem perlünk gazdával a' jobb numerusért,
Noha nem szaladnak el tévedt kultsokért,
Meg nyugoszunk benned, nem adnánk egy várért.

Bízony nagy hívság van a' sok építésbenn,
Az ország el merűlt ezen betegségbenn,
A' ki lakni akar igaz tsendességbenn,
Szívét szorítsa be kisebb kerítésbenn.

Egybenn ragadt falak' hoszszú menedéke,
Sétáló folyosók paloták' mértéke,
Nem gyönyőrűségnek sokszor a' vidéke,
Inkább gond' és búnak széke vagy rejtéke.

Egyűgyű eleink egy tálhoz ültenek
Asztalnál, egy házbann együtt meg fértenek,
Nem kárpitos ágyat, ponyvát kerestenek,
Együtt feküdtenek, fel együtt keltenek.

'S akkor közelebb járt az igaz barátság,
Atyafi szeretet, jó kedv, és nyájasság,
Most hogy hozzánk bé jött költsönös tzifraság,
A' szín meg maradott, el tünt a' valóság.

Sok vár, kastély vagyon már boldog hazánkbann,
A' hol patkós tsizma nem hág palotábann,
Van ház, hol a' gazda meg áll pitvarábann,
'S bé menni ha akar, öltözik kaptzábann.

Sem haszon, sem szükség sem alkalmatosság
Az ilylyen épűlet, ez tsak merő hívság,
Sem ház, sem kalitka, tzifra nyomorúság,
Minek készíttetett ilylyen mulandóság?

O Tsárda! betsesebb nálam te szegleted,
Bé fogadsz, negyven is sokszor a' vendéged,
Jobb szállásom vagyon nékem te melletted,
Szükségbenn nyugovást Király is lel benned.

Maradj tehát békés, puszta' közepébenn,
Ketskeméti kenyér süljön kementzédbenn,
Körösi bor bőven keljen a' pintzédbenn.
Sok utas nyugodjon faladnak tövébenn.

 

VIGASZTALÓ BESZÉD A' TZIGÁNYOKHOZZ.
1762.

Tzigányok! világi népeknek sepreje,
Rajtatok esmérszik természet' ereje,
Nints a' kerek földnek olyly igaz zsellére,
Mint tí, valylyon ki vólt nemzetségtek' feje.

Eleget hazudtak majd minden nemzetek,
Honnan származtanak, mikép nevekedtek,
Elei mint jöttek, hová telepedtek,
Tsodálom, rólatok mért nem beszéllgettek.

Azt sem tudjuk, mikép jöttetek hazánkbann,
Semmi emlékezet nints historiánkbann,
Király, törvény nélkűl vagytok társaságbann,
El széledve, még is együtt sok országbann.

Ha tehát Ádám vólt földi népek' Apja,
A' Tzigányoknak is ő vólt fondálója,
Nem vagyok én azért Ádám' gyalázója,
Több rosz népnek is vólt ő Előljárója.

Vallás vagy társaság a' ti nemzetségtek
Sátorbann heverő ronda tsemetétek
Nem tudom; de nem olyly nagy a' ti vétségtek,
Fogy már tí néktek is, látom, szerentsétek.

Mi lehet szebb virtus, mint magát meg győzni,
Gazdagságtól futni, gyalázatbann lenni,
Semmivel nem bírni, szomjazni éhezni,
Hideget meleget egy aránt szenvedni.

Zöld gyepen heverni, nagyságra nem vágyni,
Aranyat, birtokot kevésbenn hajtani,
Jó élést, jó lakást, világot meg vetni,
Egy napi keresményt másra el nem tenni.

Seneca, Stoicus Böltseknek egyike,
Egész életébenn érre igyekeze,
Diogenes erről tudományt hirdete,
Hány Szent van, ki erről böltsen beszéllgete?

Szent János, Pál, Ferentz, Remeték' serege,
Ignátz', Basilius, Klastromok' fellege,
Ide tzéloztanak, ez vólt tzélja, vége,
A' régi Szentségnek ez vólt a' bilylyege.

Mért tehát títeket a' Szentek' számábann
Nem vettek, 's tiszteltek az Ecclésiábann,
Azt mondják, hogy ritkán jöttök a' templombann,
'S néha tiltott dolgok történnek sátorbann.

Máskép, ha tisztelet illet szegénységet,
Ha dítsérni szükség mezítelenséget,
Ha semmivel bírás hozhat ditsőséget,
Ha tűrés szenvedés nyeri a' szentséget:

Ilyly módon sok Mártyr lesz Pest vármegyébenn,
Sok Boldog Hevesbenn, Kúnságbann. Erdélybenn,
Menynyi bútsútok lesz néktek Debretzenbenn,
Ha ilyly formán lehet bé menni menynyekbenn!

Mert ha az igazat nem lehet tagadni,
Meg kell azt rólatok máskép is vallani,
Ha ki a' világot akarja utálni,
A' tí nyomotokon kell annak el járni.

A' felett Istenbenn nagy ti reménységtek,
Noha nints bóltotok, sem pedig pintzétek,
Mint égi madarak, nem szánttok, nem vettek,
Napról napra kelvén még is éldegéltek.

Honnan vagyon tehát, hogy ilyly érdemekre
A' világ nem tekínt? 's ilyly viszás időkre
Jutottatok, íme e' drága nemzetre
A' törvény téttetett, írtassék ki végre!

Tzigány Király ellen soha nem támadott,
Ország ellen pártos fegyvert nem ragadott,
Új vallással népet soha nem tsábított,
Tartományt nem rabolt, várast nem pusztított.

Íme még is el jött boldogtalan sorsa,
Nem engedtetik már, világot bujdossa,
Oda lesz e' drága nemzetnek szokása,
Rajtok telylyesedik világ' változása.

Jó kedvvel légy szegény el szélesztett község,
Nem tsak tégedet ért ilyly szerentsétlenség,
A' változás ellen nints vár, nints erősség,
Minden nemzeteket el törűl régiség.

Nézd Tróját, Sálemet, Athent, Sicambriát,
Carthágót, Babylont, és Alexandriát,
Régi Rómát, Rhodust, Delphost, és Cairát,
Más nép lakta, másnak adja most adaját.

Ezek pedig sok száz esztendöt fénylettek,
Sok jeles Vezérbenn Tsászárbann kérkedtek,
El múltak, alig van immár nevezetek,
Nem tsoda hogy eljött néktek is végetek!

Ezek tündöklöttek sok jeles törvénynyel,
Víttak mind szárazon mind vizen népekkel,
Körül vóltak véve sok sántzú végekkel,
Idő emésztette, fordúltak fenekkel.

Néked hadi Isten soha nem kedvezett,
Nagy Idai sántzbann puska meg ijesztett,
Nagy szombati hartzbann a' Vezér el veszett,
Noha az erdőbenn lesre helyheztetett.

Ne búsúlj, vígan légy most jött fel tsillagod,
Vesd el a' fujódat, hányd szélylyel sátorod',
Nézd minő nagy poltzra emelt fel Királyod,
Melyly féyes nemzetre lett te változásod.

Már lehetsz Katona, Gróf, Báró, Nemes is,
Úgy lehet, fiadból lészen Generális,
Ki tudja, nem lesz e egyik Personális,
Vólt immár Fekete többször is másszor is.

Hagyd el hát szokásod', vesd le természeted',
Széledj jobb nép közé, változtasd nemzeted',
Jöjj bé falu végről, mosd le barna színed',
Építs, dolgozz, síma ne legyen a' kezed.

 

EMBERI NEMZET' GYALÁZATJA.

           Boileau, Frantzia Poéta,
      Juvénálisból vette ezt a' Satyrát.
         Magyarra fordíttatott
1763.

Minden állatok közt, kik égbenn repdesnek',
Kík földön mászkálnak, vizekbenn eveznek,
Ha ki el akarja hinni verseimnek,
Leg kevesebb esze vagyon az embernek.

Fel pattan valaki ezen szavaimra,
Tzáfolni akarván hasonlatosságra
Vezet, újjal mutat apró bogarakra,
Sok meg veszett tsúszó mázó állatokra.

'S nagy garral meg fedvén, úgy mond, mit miveltél,
Hogy az emberekről ilyly tsúf szót ejtettél?
Talám ugyan magad elmédben tévedtél,
Mysantropiából új vallást kezdettél.

Hogy gondolod, tsúszó mászó állatoknak,
Kik tsak félbenn élnek, alig is mozognak,
Kiknél magva sintsen a' szép tudománynak,
Több elméje vólna mint földi Királynak?

Tudod, hogy természet alkotván világot,
Egyedűl embernek oszta okosságot,
Ő érte teremte minden sokaságot,
Nékie ezeken adott uraságot.

Ugy vagyon: az Isten az embert szerette,
Ilyly ajándékával fel ékesítette,
De mivel Vezérét ember nem követte,
Nagyobb setétségbenn elméjét keverte.

Ha azért nem hiszel Doktor mondásomnak,
In forma próbáját ez argumentumnak,
Adom, vigyd akármelyly Bacchalaureusnak,
Tarka köpönyeges, Graduatusodnak.

Valld meg, ne tétovázz, nem de a' böltseség
Nem egyéb, lélekbenn rejtezett erőség,
Kit el nem ragadhat múló gyönyörűség,
De le sem tapodhat a' szerentsétlenség.

Ki tetszik ez ember' tselekedetébenn,
Ha viszi dolgait egyenlő mértékbenn,
Szívét határozza hirtelenségébenn,
És test a' lélekkel áll jó egyességbenn.

De nézd, melylyik állat vólt ilylyen változó,
Mint ember, dolgábann melylyik ilyly habozó,
Minden gondolatja ennek kalandozó,
Elméje, esze is, mint szél szálankozó.

A' szegény hangyátska gyűjteményét nyárbann
Serénységgel hordja, rakja garmadábann,
Békességgel marad maga zsombíkjábann,
Tsendesen emészti Szent András' havábann.

'S nem látd tél' közepén a' havan futasni,
Gömbölyű takarmányt szaladva kapdosni,
Tsoportos eledelt előbb előbb tolni,
Egyesűlt erővel terheket vonzolni.

Ellenbenn az ember bolond járásábann,
Szűntelen ugrándoz elme zavarjábann,
Szívét határozni nem tudja futtábann,
Ragadtatik ide 's tova munkájábann.

A' mit ma szeretett, hónap már útálja,
Reggel a' mit kívánt, estve meg tzáfolja,
A' mit ma áhított, hónap taszigálja,
Mi néki nem tetszik, másokra unszolja.

Ma szent akar lenni, 's világtól bútsúzik,
Most minden hívságbann ismét avatkozik,
Majd a' nőtelenség, majd házaság tetszik,
Ma kámsábann, hónap sisakbann öltözik.

Sürög, forog, tepreng földről jut tengerre,
Mit lohogva keres, fordúl veszélyjére,
A' fehér nem tetszik, vágyik feketére,
Nem akad állandó tselekedetére.

Lengedező kis szél el dönti tzéljától,
Futását majd végzi, el tér a' tárgyától,
Most bús, most víg, retteg szerentse' gántsától,
Úgy fél a' kapától, mint a' koronától.

Azonbann szemlélvén, ilyly részegségébenn,
Mikor keveredik enynyi sok félékbenn,
Azt gondoljuk, vagyon fő ditsőségébenn,
Angyaloknak poltzán a' tizedik égbenn.

Igaz, hogy úgy tartjuk, ő az állatoknak
Ura, ő parantsol oktalan barmoknak,
Meg lehet, de még is az oroszlányoknak
Ordítását féli, 's nem megy barlangjoknak.

El hagyván e' kérdést, ha Tátra' hegyébenn
Tévelyedett vadász, medve' elejébenn
Jutván, mosolyog e valylyon a' szemébenn,
'S el nem változik e, jámbor a' színébenn?

Nem tudom, ha valylyon Tisza' lapáljábann,
Társ nélkűl bolyongó ember sűrű nádbann
Megyen, ha félelem nints e' gatyájábann,
'S körűl nem néz, van e' farkas az inábann.

Vagy Bátskai Síknak szinte közepébenn,
Ember uram menvén királyi képébenn,
El búsúlt bömbölő bika' ösvényébenn
Akadván, dobogást nem érez szívébenn.

Azt tudom, ha, ámbár szívének dagályja
Bátorságot ád is, ilylyes nem hátrálja,
Van ezek helyébenn még is több királyja
Embernek, kit, szükség, hogy még is uralja.

Rendetlen szerelem, átkozott fösvénység,
Nagyra vágyás, harag, boszszúság, írígység,
Nem de fogva tartják? 's melylyik az erőség?
Ki mentt mind ezektől? ez ám a' fényesség.

Alig hogy setétség a' földet bé vonta,
Gyertyáját tsak éppen mostan el óltotta,
Leplét tsak szinte most magára takarta,
Alig hogy szemeit szegény bé húnhatta:

Íme kolompoznak ajtaján házának,
El jött kapitánya küldött hajójának,
Parantsolat nintsen bóltos sáfárjának,
Jó áron most kérik részét partékának,

Tsendes nyugodalmat félbenn kell hát hagyni,
Gabonát hajókkal meg kell indítani,
Reggel kelt munkásnak a' helyt meg mutatni,
Hol kell szántót, kaszást, gyűjtőt állítani.

Nehéz, való dolog, de mit van mit tenni?
Az el kezdett úton tsak így kell meg lenni.
Bírjuk meg magunkat, kintset kell szerezni,
Kedves tsemetéknek most illik gyűjteni.

Meg tér szegény ember meg unott sorsábann,
Látván mint aggódik élete' folytábann,
Ilylyen panaszt tészen elme haragjábann,
Lévén más világnak szinte pitvarábann:

Minek ilyly törődés, ilyly nyughatatlanság?
Mire való e' sok munka és fáradság?
Minek, 's kire marad a' gyűjtött gazdagság?
Így lótni, így futni, e' merő bolondság.

Éhezni, szomjazni, álmot szakasztani,
Szárazon, vizen is veszélybenn úszkálni,
Törödni, aggódni, soha nem nyugodni,
Tsendesebb élettől ilyly messze távozni.

Hiszen mind ezeket nem viszszük magunkkal,
Talám, kire jutnak, el költi kurvákkal,
Bolond, ki vesződik veszendő javakkal,
Nem birkozom tovább ilylyen mulandókkal.

Mert bátor bírjak is Strattmannak pénzével,
Góából járjanak hajóim gyömbérrel,
Ambrát és pamukot tseréljek Törökkel,
Fel kell egyszer hagyni e' kereskedéssel.

Vagyon sok, ki határt vét a' fösvénységnek,
Nem örűl a' pénznek, öszve vert kintseknek,
De rabja ellenbenn ama' ditsőségnek,
S életét szenteli durvasz vitézségnek.

Az ilylyen hasonló nyughatatlanságnak
Tengerébe merűl, nagyra vágy, tzéljának,
S nyomozza teteit Julius' karjának,
Bástyáit meg mászni akarja Trójának.

Ezer veszély közé vakon avatkozik,
Vágás lövés között vitézűl bírkozik,
Le omlott falakon, síkon hadakozik,
Vérrel, sebbel, tűzzel, öléssel áldozik.

Vakmerő; szerentést mind addig boszontja,
Míg valamelyly tagját golyóbis meg rontja,
Szerentsés, ha épen meg marad a' tsontja,
Mikor kegyetlenül borbély bontogatja.

Végre ha kérdezik, mi jutalmát' vette,
Felel, hogy Maternik újságbann fel tette,
Nevét, gyözedelmét világnak hirdette,
S több Nagy Vitézeknek Számábann jegyzette.

De ilyly bér magábann a' romlott tagoknak
Ízetlen kis flastrom, 's nem köszönöm Mársnak,
Ha ilylyen fizetést ád a' Katonáknak,
Kik a' ditsőségnek mezejét strázsálnak.

Mondhatja valaki, tréfálj tsinosabban,
Satyrádat győzzed, írjál módosabban,
Miolta világ áll Mars' oskolájábann,
Nagy Lelkek forgottak, 's vagynak most is abbann.

Nem hiba hír' névért nagy munkát fel venni,
Máskép sok nagy Vezért le kellene tenni,
Nagy Sándort, Caesart is el kell felejteni,
Sok Károlyt, Fridriket, elménkből törleni.

Azt mondom, ezek is balgatagok vóltak,
Noha fegyverekkel népet hódítottak,
Téres országokat magoknak foglaltak,
Mert nem úgy, mint kellett, 's roszúl uralkodtak.

El hagyván a' többit, szóllok Nagy Sándorról,
Ama' nevezetes híres Pirátáról,
Kevély Görögöknek Harambasájáról,
Részeg, gyilkos, búja világ' tsodájáról.

Ki nem elégedvén királyi székével,
Kibenn ülhet vala tsendes ditsőséggel,
Kormányozván népét törvény' szentségével,
Világot el bírni indúlt fegyverével.

Útjábann hány népet, hány királyt el rontott?
Menynyi várat, kastélyt, tornyokat el bontott?
Hány ezer ártatlant bú bajra juttatott?
Nézzük, melyly bódúltan, 's miért hadakozott.

Hogy ura lehessen az egész világnak,
Szükség vólt bomlani érte országoknak,
Meg kellett réműlni tengernek, Száraznak,
Hogy lelné határát szíve' vágyásának.

Rabbá kellett esni békés Dáriusnak,
Térden könyörögni leg szebb Királynénak,
Életet koldúlni a' leg jobb Anyának,
Kurvává téttetni Király' Leányának.

Kevés vólt fel dúlni Istennek házait,
Fel bontani szentelt Vitézek' sírjait,
Meg kellett próbálni Hammon' bálványait,
Hallgatni, meg vetni Szent népnek Papjait.

És végre Istennek akart neveztetni,
Ki fő barátjának nem tudott engedni,
Noha egy ebédnél kétszer részegedni
Szokott, ennek térdről kellett esedezni.

Ez ama' bölts Király, kinek nagy munkáit
Olvasván, dítsérjük véghezz vitt tsodáit,
El hallgatván egyéb tetemes hibáit,
Babylon' várábann tett comaediáit.

Azt mondom, hogy ha most élne még világban,
Nem nyugodna bizony Persák' tronusábann,
Ilyly embert ítélnénk a' Pesti Nagy Házbann,
Fejét, kezét, lábát öltöztetnénk vasbann.

Több ilylyen Nagyokról most tehát hallgatok,
Mivel sok vagyon még, a' miről szóllhatok,
Ember' tsúfságára a' mit koholhatok.
Doctor, Philosophus erre hallgassatok!

Íme tí az embert ilyly nagyra viszitek,
Tselekedeteit, dolgát dítsíritek,
Hívságos tettébenn mire vezetitek?
Tsak nem az Istennek székébenn teszitek.

Hogy ő az, ki épít roppant várasakat,
Ő magának választ Bírát, Királyokat,
Ő virágoztatja a' Relligiókat.
Neveli, formálja a' Professiókat.

Ő tartja nagy betsbenn, Ő ád törvényeket,
Magistratusokra bíz ítéleteket,
Országoknak szerez békés kötéseket,
Társaságbann marad, öszve köt népeket.

A' jó szokásokat ő tudja bé hozni,
A' rosz erkőltsöket ő szokta zablázni,
Ő tud sokaságot böltsen kormányozni,
Erő ellen erőt ő tud meg kötözni.

Az úgy van, de nézzük már az állatokat,
'S ha tetszik először a' fene vadokat,
Prédából élődő szárnyas tolvajokat,
Négy lábú portázó vad haramiákat.

Bár nintsen ezeknél sem bíró, sem polgár,
Sem hajdú, sem drabant, hadnagy, vagy barjaktár,
Mindenütt négy lábú állat szabadon jár,
Úgy, mint a' felhőkbenn repdes égi madár.

Még sem tapasztaljuk hogy borz a' medvével
Háborút indítson, vagy szarvas az őzzel,
Oroszlány meg egyez bak a' nyöstényével,
Bátran társolkodik párdutz a' tigrissel.

'S nem hallottam soha, hogy medve rókától
Perrel győzettetvén el esett lyukától,
Vagy félvén a' bagoly sas' actiojától,
Meg alkudott, 's el ment üres odújától.

Nints ezeknél szükség az akasztó fára,
Béklóra, bilintsre, tömlötz, tortúrára,
Még is ölyv az ölyvre, sas nem támad sasra,
A' sólyom, a' karoly nem dúl a' héjára.

Ki látta, hogy ki jött oroszlány erdőből,
'S nyúlakat el űzött a' téres mezőből,
Vagy öszve gyűlt tábort ki látott ürgékből,
Kik a' mókusokat hajkásznák hegyekből.

Leg vadabb állat is maga hasonlóját
Szereti, 's képébenn szenvedi formáját,
És együtt egymással közöli prédáját,
Betsűli társábann világ' alkotóját.

Egyedűl az ember nem fér meg párjával,
Perel, tusakodik szomszéd szomszédjával,
Viaskodik dúl fúl barát barátjával,
Sokszor meg nem férhet fiú az atyjával.

A' tsírke nem cital katsát a' táblára,
Polka panaszt nem tesz' lúd' gágogására,
Szamár nem protestált hamis bírájára,
Ló átkot nem mondott váras' tanátsára,

A' farkas nem kérte soha Jeszenákot,
Változtassa jobbra allegátiókat,
Soha nem unszolta róka az Urakat,
Nézzék, és olvassák az extractusokat.

Medve nem élt soha grátiás novummal,
Contentus vólt tábla' sententiájával,
Szarvast nem ijesztett az appellátával,
Az őz nem élt soha oppositióval.

Soha bíró nálok nem vett discretiót,
Aranyat, ezüstöt, jószágból portiót,
Valahogy természet deliberatiót
Tett, meg nem másolták az executiót.

Fő tanáts, al tanáts, nagy, kis parlamentum
Nintsen nálok, 's ehezz kötött juramentum,
Egyűgyű természet nálok sacramentum,
Azt el nem ronthatja egyéb argumentum.

Nézzük már az ember' életének módját,
Ki az, ki mérheti meg veszett haragját'
Betsűletnek tartja, hogy meg feni kardját,
'S ártatlan társának el ütheti gombját.

Kevés vólt lobbanó tüzet ki gondolni,
Melylyel távúlról is lehessen meg dobni,
Ezen gyilkossághozz mást kellett koholni,
Kivel szép szín alatt lehessen rontani.

Sok balgatag szóból könyvet tsináltanak,
Ezt Codexnek híják, 's néhol Decretumnak,
Ennek erejével ha nem hadakoznak,
Emberek egymástól jószágot fosztanak.

Lassan, jámbor, lassan! győzd meg haragodat,
Mert máskép el veszted az actorságodat,
Emendára hozom ma vastag pennádat,
Hogy ha nem szűnteted tsúf calumniádat.

Mért kellett enynyi sok buszma szót költeni,
Kiket alig lehet immár meg érteni,
Hát külön tudományt kellet abból tenni,
Az igaz keresményt mint kell meg menteni?

Al peres, Fel peres, Causae Procurator,
In causam attractus, Actor, és Evictor,
Ingerens, Opponens, Creditor, Debitor,
Állatok nem értik, mi az Instigátor.

Ebbenn vólt hijányos ember' boldogsága,
Hogy szaporább lenne elme' gondossága,
Ilylyeken aggódna sokak' álnoksága,
Jobban ki sűlhetne ember' bolondsága.

Pandecták, Digesták, Compilaták, Acták,
Justinianusból hozott Sententiák,
A' sok féle Glóssák, a' sok Cynosúrak,
Ember' méltóságát kitsinynek mutatják.

Mit mondasz, vegyd észre, betsűld meg magadat,
Magad ne prédikáld alatsonyságodat,
Ne nevesd anynyira tulajdon formádat,
Esmérd meg tsinosabb 's boldogabb sorsodat.

Állatoknak nintsen Academiájok,
Hol vagynak erdőbenn Universitások?
Vagynak e medvéknél a' Négy Facultások?
Vagy Doctor köpönyeg? Vagy Graduatusok?

Igaz, nem találni nálok Doctorokat,
Sem Törvénytudókat, 's büszke Orvosokat,
De ugyan ez oka, hogy a' patikákat
Meg vetik, 's nem isznak mérges italokat.

Bátor feketére az embert festetted,
Roszabb erköltseit már mind ki petyegted,
Szép tulajdonságát még is nem rejtetted,
Elméje nagyságát el nem temethetted.

Ki nagy böltseség vólt olyly hidat tsinálni,
Kin a' tengereken lehessen sétálni,
Mi haszna ezekről ilyly sokat firkálni?
Melyly állat mert vólna ilyly módon tzirkálni?

Medve fel nem lelte titkát mágnes kőnek,
Ember vólt, ki hinni mert egy kis vas tőnek,
Köszönetet mondhat világ e' vezérnek,
Mert ez kalauza sok milliom népnek.

Meg vallom, ez igen gyönyörű találmány,
Nem lehet e' nélkűl Londoni Kapitány,
De ha böltseségre juthat a' tanítvány,
Mondd meg, betsűletet szerez melyly tudomány?

Ki egész életét tölté a' könyvekbenn,
Törte az elméjét rejtett kérdésekbenn,
El fáradt Szent Atyák' egyeztetésébenn,
Bé merűltt Pál', János' titkos értelmébenn:

Nem nagy bérét vette kétes munkájának,
Bár magyarázója vólt a' Bibliának,
Több betse vagyon most Jó Calculistának,
Mint a' Zsidó Thalmud' Commentátorának.

Ha hoszszú számokat jól tudsz öszve rakni,
És ezerből százat szépen tudsz ragadni,
Ha mersz tízes számból nullat le faragni,
Meg indúlhatsz bízvást Böltseket katzagni.

Azt mondotta minap Apja a' fiának,
Hagyj békét, fiatskám, Philosophiának,
Szenteld az idődet Arithmeticának,
Tanúld ki titkait a' bölts Practicának.

Scotust Szent Tamással vesd a' kementzébenn,
Talám meg egyeznek hamarább a' tűzbenn,
Plátó penészedjék kályha' szegletébenn,
Nintsen hasznos letzke semmi tzikkelyébenn.

Keresd ki, mit hozhat bánya egy hónapbann,
Menynyi só kelhet el az egész országbann,
Mit fizethet Nemes, mit Paraszt hazábann,
Menynyi haszon lehet harmintz adóságbann.

Húnd bé a' szemedet paraszt' kérésére,
Fend meg a' fogadat kapás' kenyerére,
Enyvezd meg kezedet Görög' erszényére,
Találj fel új adót Zsidók' innepére.

Tudd meg, melylyik tisztség ád sok gazdagságot,
Oda tarts, ne nézzél semmi rokonságot,
Akár mint, akár hogy kerűlj rongyosságot,
Mert, el higyd, egyedűl kints ád okosságot.

És, hogy ha pénzed van, lészsz Aristoteles,
Nagyobb Vitéz lészesz, mint hajdant Perilles,
Ha írni nem tudsz is, te lészesz Apelles,
Bár nem hadakozol, te vagy Themistocles.

Sőt téged' Görögűl, Deákúl versekkel
Köszöntnek, elődbenn jönnek új könyvekkel,
Hat árkúst bé írnak szép ditséretekkel,
Körűl vesznek, el higyd, nyomtatott képekkel.

Pompás titulussal te fogsz tündökleni,
Caesar, Pompejushozz fognak téged' tenni,
Mecaenást, Augustust te fogod előzni,
Nagy régi nemedet ki fogják hirdetni.

Nemesség, böltseség foly a' gazdagságtól,
Érdem és Vitézség, Erkölts is jön attól,
Kinek pénze vagyon, van betse világtól,
Paptól, Procatortól, és a' Poetáktol.

Tanúlj tsak, fiatskám! hármat hétből tsípni,
Tudd meg, nagyobb számból mit lehet le tépni,
Öt meg négy az kilentz, kettőt el kell venni,
Így mát tsak hét marad, ezt zsebbenn kell tenni.

Pénzt szerezz, ebből áll világi boldogság,
Tűr, szenved, és fázik e' nélkűl okosság,
Igen alkalmatlan szegénység 's koldússág,
Vegyd fejedbenn, fiam! ez a' fő tanúltság.

Könyvek forgatását hagyd a' Doctorokra,
Írjanak, ha tetszik, Luther s' Calvinusra,
Munkájokat küldjék Bétsre, Sorbónára,
Ne aggódj ezeken, menj a' Camarára.

Ilyly útat mutatván atyja a' fiának,
Midőn a' veszendő pénzt teszi tzéljának,
Adhat e nagyobb jelt ostobaságának,
Igazabb festéket oktalanságának?

Mert, hogy viszsza jöjjek régi beszédemre,
'S az embert fel vegyem vádoló nyelvemre,
Melylyik medve vitte kölkét ilyly veszélyre,
'S mikor tanitotta ilyly rosz mesterségre?

Öszvér nem tanúlta soha az Algebrát,
Azért, hogy koldússá tegye a' vad bikát,
Szamár fel nem vette Doctorok' palástját,
Hogy a' bárányoknál tanítson Éthicát.

Az ember egyedűl ment hibák' útjára,
'S jutott elméjének szinte vakságára,
Hogy már nem akadna valódi tzéljára,
Habozván szűntelen dolgozna kárára.

Ah Doctor! hallgass meg, még egy dolgot mondok,
Már az ember felől többet nem is szóllok,
Mert noha némelyly jót közöttök találok,
Tsúfos még is, a' mit magambann gondolok.

Láttál e valaha oktalan barmokat,
Kik hasonlójoknak tettek óltárokat,
S annak bé nyújtották az áldozatokat,
Aranyból öntöttek Istent, 's bálványokat?

De én azt mondhatom, láttam embereket,
Kik crocodylusnak gyújtottak tüzeket,
Majomnak füstöltek szagos temjényeket,
Tőle, le borúlván, kértek jobb időket.

Ha nem hiszed, menj el Nylus' partjaira,
Homokos Aegyptom' kopasz halmaira,
Rá akadsz útadbann jeles bolondokra,
Emberi formábann füles szamarakra.

Mire vetemedtem Epilogusombann,
Íme öltöztettem embert olyly állatbann,
Kit majd minden barmok tartanak tsúfságbann,
'S nevetséget okoz tsúfos formájábann.

De ne nevesd, Doctor, e' füles állatot,
Nem hoz ő nemének soha gyalázatot,
Adott vólna neki természet szózatot,
Látnád, mint katzagná ő a' bolondokat.

Tudhatd e, mit gondol jövén a' városbann,
Midőn a' sok népet látja az útszábann,
Zöldbenn, feketébenn, ezt barna kámsábann,
Amazt köpönyegbenn, ezt pedig palástbann.

Hogy ha nem érti is emberek' szóllását,
De hallja sokaknak hasztalan zajgását,
Úgy tartom, neveti a' halandók' sorsát,
Látván minden felé népnek toldúlását.

Hát ha fel mehetne a' nagy palotákbann,
Vagy bé tekínthetne, a' tanáts házakbann,
Fényes ebédekre, tántzoló szobákbann,
Bé tsúszhatna néha Pártérbann, Logibann!

Úgy tartom, meg fúlna talám nevettébenn,
Vagy nyargalna régi ura' elejébenn,
'S kérné, fabulákat költene nevébenn,
'S tenné viszsza embert előbbi fényébenn.

Ő pedig tsüggesztett fejjel a' jászolhozz
Állván, édesdeden nyúlna a' szalmáhozz,
Mondaná rikoltva régi gazdájáhozz:
Kí sok bolondság fér az ember' fiáhozz.

 

A' SZEGÉNY PARASZT NÉPHEZZ BESZÉD.
1756.

A' kit ártatlanúl az írígy kevélység
Vetett kisded sorsra, kibenn nints ditsőség,
Ki második ízen nem tudod atyádat,
'S munkáddal szolgálod hazád' 's királyodat:

Sok hasznos polgárból álló díszes község!
Kit betsűl Bölts, meg vét udvari Nemesség,
Ó szegény paraszt nép! múljon boszszúságod,
Hallgasd, meg mutatom a' te méltóságod.

Mások hízelkednek a' fényes Nagyoknak,
Én te néked írok meg vetett tsupornak.
Mikor te meg nézzed Urak' fényességét',
És hozzájok veted magad szenynyességét:

Írígy mord kedvedből szerentsét átkozod,
Nem tudod, nyomorúlt! saját boldogságod':
Te vagy, országoknak ki sulylyát viseled,
Bőség 's ditsőségét egyedűl te hinted.

Akár a' szerentsés király uralkodjon,
'S igaz törvény által népet kormányozzon,
Akár pedig község régi szabadságból
Nem szenved hatalmast, 's ki ment jobbágyságból.

Akár erőszakos nyertes fegyverével,
Székét támasztotta ki ontott sok vérrel,
És maga magának adott olyly hatalmat,
Hogy törvényt meg vetvén bírjon sokadalmat.

Te karod, te munkád tartja mind ezeket,
Te adsz Királyoknak erőt és népeket,
Sok száz Fejedelem sok nemes országnak
Mit adott egyebet vasat a' lábánál.

Nagy háborúk által földet pusztítottak,
Melylyet te kezeid plántáltak, arrattak:
Akárki mondja bár alylyas a' mesterség,
Nem hiszem, sőt tartom, tied az emberség.

Te kapád, te ásód, te baltád, gereblyéd,
Lemes vasad, villád, ostorod, és ekéd,
Szebben fénylik nálam, mint arany bárányka,
Arany kúlts, tsillagok, korona, 's pántlika,

Melylyeket szerentse el hány tronus körűl,
Kinek tsak balgatag, de okos nem örűl,
A' te mesterséged első a' világbann,
Eredete vagyon a' paraditsombann.

Hát ha a' mezőről, kit kezed' munkája
Meg rakott kévékkel, 's fénylik az adója,
Néked hízelkedni bé megyek városra,
És szememet vetem tsinos útszájára.

Nézek felhőt érő házakat, tornyokat,
Benne élő, mozgó, futosó Urakat,
A' sok féle színbenn öltözött Papokat,
Műhelyeket, drága partékás bóltokat.

A' föld kevélykedik ezen lakosibann,
Fényességét pedig neveti titokbann,
Itt minden mesterség vagyon virágjábann,
Kints a kintset szüli, vagy arany folytábann.

Mert akár van olylyán, kit tsak a' kevélység,
Ki gondolt, de hasznos az ilylyen mesterség,
Akár pedig olylyas, kit büszke embernek
Ezer móddal világ tett már szükségesnek.

Mind ezen mesterek te általad élnek,
Nálad nélkűl pedig városok éheznek,
A' te kalapátsod zubog vas hámorbann,
Te zörögsz, tsikorogsz lisztelő malmokbann.

Te símitod amaz erős bálványokat,
Te fejed, te nyírod a' szelíd juhokat,
És ha gyólts íngy, selyem ruhábann járhatunk,
Simább darótz, bársony leplet hordozhatunk,

Fonalát l'ányodnak orsóján pergették,
Te tsire társodnak rokkájáról szedték.
Márvány kezed által jö Isten' házábann',
Az arany általad fénylik palotbann.

És a' te tsákányod vágja ezt mélysébenn,
Te mí hívságunkért olvadsz melegségbenn,
És nem elégedel jót hozni hazádra,
Terjeszted munkádat az egész világra.

Hidat versz tengeren a' kintset meg hozod,
Kereskedés által mutatod jó voltod,
Ha a' Fejedelem főldet akar nyerni'
A' te fiaidnak kell azért perelni.

A' te tsemetéid országunk bástyája,
Te vagy a' hanyatló tronusnak istápja:
Akár el bírt hazát tűztől kell menteni,
Akár hív fegyverrel erőt kell ki verni.

De kisded előttem a' kevély uraság,
Kinek ditsősége a' lusta puhaság,
Ki alszik henyélve szerentse' keblébenn
Mint hasztalan here méhek' közepébenn.

Utálom ilylyenek veszett gyengeségét,
Tsak semmibenn tartom költsön nemességét,
Bátor fitogtassa aranyas galondját
Kitsiny én előttem, s' el vesztette rangját.

Hamis bírák vagyunk, ha más kép ítélünk,
És nagy fülű szamárt nyergéről dítsérünk.
Betsűlet abbann áll: köz jónak szolgáljunk,
Magunknak másoknak hasznára dolgozzunk.

Balgatagság téged', köz nép! meg gyalázni,
Te tudsz országodért mind élni mind halni.
De még más jó vagyon, ki benned tündöklik,
Melyly a' nemességbenn ritkán találtatik:
Szelíd ártatlanság te nálad meg vagyon,
Vétkek uralkodnak tsak a' gazdagokon.

Gazdagoknak a' kints jóra akadálya,
Parasztnak jó erkölts 's igazság osztálya.
A' Királyok bírnak roppant országokkal,
A Nagyok birkoznak sok Méltóságokkal,
Te egyűgyű lévén a' fehért fehérnek
Mondod, embere vagy te ígéretidnek.

Mint tetszik én nékem paraszt egyenesség,
Kit el nem tsábított mostani veszettség!
Ennek darótz alatt a' szíve tündöklik,
Hasonló a' gyöngyhözz, ki sárbann feneklik.
Sok te dítséreted jó lelkü parasztság,
Nálad lakik mulat még az ártatlanság.

A' gyilkos kéz akar koronáhozz nyúlni,
Fel szentelt fejektől le kívánja húzni,
Vagy békés országot fel háborítani,
És a' törvényeket zúrni és zavarni.

Ilyly tselekedetbenn te nem avatkozol,
Árúlást, párt ütést soha nem okozol,
'S ha meg történt, szélvész téged el ragadott,
Akkor is Uraknak hájója hordozott.

Sőt, ha oroszlányok tigrissel ütköznek,
Ordítással hegyet völgyeket töltenek,
Te munkás hangyátska magad zsombikjábann
Kuppaszkodol, 's élést hordasz garmadábann.

Köszönön az égnek e' jó téteményét,
Hogy meg nem engedte sorsom veszedelmét,
Életemnek rendét olyly sorsbann ejtette,
Honnan az írígység alább nem vethette.

Mert kints, és gazdaság, 's a' többi fényesség,
Születéstől réank terjedett édesség,
Szerentsés életnek keleptzét vethetnek,
De alatson rendűk meszsze nem eshetnek.

Nem fényes palotán lakik a' boldogság,
Arany karpitok közt több a' szomorúság.
Bár nézzünk ezüsttel meg rakott táblákat,
Únalom rakja fel ide a' tálakat.

Hat pompás ló húzza az arany szekeret,
De bús komor Nagy Úr ablakán tekinget,
Fényes ugyan neve, kit vett ös atyjától,
De ő meszsze perdűlt régi jó fajától.

'S mi haszna, ha szíve nem hajlik emberhezz?
Keze ki nem terjed a' szűrös szegényhezz?
Ámbár késérőknek nagy legyen serege,
Kitsiny az ilylyennek belső tisztessége.

Bár menynyezet alatt dítsérve vezessék,
Térddel, fő hajtással útszán köszöngessék.
Ilyly színes semmiből nem mérem azokat,
Tőlem nem préselnek ők áldozatokat.

Többször az ilylyenek fényes nyomorúltak,
Noha szemeinkre hályogat fel húztak.
Nézd község Nagyoknak el bádjadt testeket,
Halálós beteghezz hasonló színeket.

Alig hágtak által harmintz esztendőket,
Már is támogatják reszkető térdeket,
A' sok gyönyörűség fogyasztja élteket,
Idején és korán töltnek temetőket.

Mert az írígységnek forr bennek epéje,
Boszszú állásokra törődik elméje,
Fáradván szűntelen terhelő munkával,
Gyulladnak vágyódás epesztő lángjával.

És a' bársony alatt szív dobogásával
Fedik haragjokat, 's közlik barátjával.
Te pedig jó köz rend ment vagy mind ezektől
Nem félsz, nem is rettegsz komor betegségtől.

Mert munkás fáradság erőt ád tagoknak,
Nem tartozol hinni hazug Doctoroknak,
Te zöld gyepen nyugszol, nyújtózol kedvesen,
Az Úr bársony párnán virrad keservesen.

Láttam én sok Nagyot anynyira botlani,
A' szent szokásokat akárván bontani,
Szívekből ki vettek leg szentebb neveket,
Nevezni nem mertek fiakat, férjeket.

Te pedig egyenlő a' régi atyákhozz,
Fiadat botsátván szomszéd leányáhozz,
Nem félted, nyúlhasson másnak falatjáhozz,
Ki halála utánn just kérjen osztályhozz.

Hány szegény üresen megy el Urak mellett,
Kit a' te házadbann vár jó meleg szeglet?
Kinek ha nem lehet segíteni sorsát,
Zokogod szívedből romlott állapotját.

Igaz, nem olyly színes, nem tsínos te módod
Életben, beszédbenn, 's a' te forgódásod,
Nem olyly formás, mint a' mostaní Grófoknak,
'Srófon járó mozgó tzifrázott Báróknak:

Kik szavakat szoktak kettősen ejteni,
Káros hazugsággal a' valót rejteni,
És hogy a' barátot külsővel tsalhassák,
Az ál ortzát szemek s' nyelvekre fel húzzák.

Valamint egyűgyű vagy te ruházatbann,
Olylyan vagy, és még jóbb beszédbenn szavadbann,
Tiszta, és ártatlan, édes is életed,
Nints roszszal keverve te gyönyörűséged.

Szurkos fiatskádnak hamis mosolygása,
Szeretett társodnak tzuppant tsókolása,
Szép idő, fris szellő, madarak szóllása,
Végzik örömedet, 's egy tál zsíros kása.

Ha az innep el jött fűz fa furuglyával
Bé elégszel, danolsz vígan a' dudával,
És jó szomszédodnak le ülvén padjára,
Mosolyogva nézel ifiak tántzára.

Végre közelítvén életed vég napja,
Bánat nélkűl látod, hogy el jött órája:
Törődött test vígan száll koporsojábann,
Lelked emelkedik Isten' országábann,
Úgy van, te a' halált nagy szívvel nézheted,
Mért hogy a' kis bíró nem gyötri lelkedet.

Szabadabb kőltözöl ez árnyék világból,
Mint nagy Úr, ki mézet ivott poharából,
Azonbann mind néked, Tsászárnak, Királynak,
Ki kell menni egyszer minden halandónak.

Még nagy külömbség vagyon el válásbann,
Könynyebben száll paraszt, mint király a' sírbann.
Tudod e, hogy napnak, időnek folytával,
Porod öszve vegyűl uradnak porával.

'S e' hoszszas álombann mit használ, ki vóltál?
Kapa vólt e, kard, király páltza, mit forgattál,
Nem kérdik jövendők: 's tsákot koronával
Öszve zúrnak, tsuklyát vitéz' sisakjával.

Köz nép! ne szidalmazd többé a' szerentsét,
Nem néked osztotta nehezebb bilintsét.
Betsűld életedet, ne félj a' haláltól,
Ez a' part, hová kell jutni a' világból.

Boldog a' te sorsod, nagy a' ditsőséged,
Meg marad, örökös lesz te fényességed.
Mert, minthogy a' virtus adja a' Nagyságot,
A' hibák, a' vétkek az alatsonyságot:
A' szelíd s' jó ember király lesz igazán,
Így emeltetik fel a' füstös katzagány.

 

FUTÓ GONDOLATOK.

Boldog a' halandó, ki félre szegletbenn
Sorsával elégszik, él mint esméretlen:
'S nem kap a' mulandó jókan, ditsőségen,
Rab nem vólt, szabadon járt egész éltébenn.


MÁS.

Múló tisztelete hitván laurusoknak
Bére Vitézeknek, úgy mint Tudósoknak:
Tsak azon halandók képei Istennek,
Kik jók, s' okossággal 's erkőltstsel fénylenek,
Ezek meg érdemlik, mint nemes alkotvány,
Nevek maradjon el ki múlások utánn.


MÁS.

Tanúld meg, halandó! ez a' tudományod,
E' határ, feljebb nem érhet okosságod:
Tanúld meg, ide le nints más boldogságod,
Ha nem ha eszeddel meg egyez jóságod.


MÁS.

Sok móddal az élőt világ édesgeti
Temérdek bú 's gonddal embert vesztegeti:
Menynyi szorosságbann, mi formán kergeti,
Lelkét melyly tsúfosan , 's hány felé vezeti!

Ah világ! józanabb lelkeknek fogháza,
Tsalárd hívságoknak tzifrázott tárháza!
A' böltset ajándék kintsed nem ruházza:
'S te ditsőséged a' jót nem koronázza.


Jegyzetek

1. Itt az Ánglusok értetődnek. [VISSZA]

2. Itt a hollandusok. [VISSZA]

3. Itt a helvétusok. [VISSZA]

4. Migazzi Kristófot érti a' Bétsi Érseket. [VISSZA]