Bátori Bódizsár*

Asztalnál ül vala gyönge Júdit asszon,
Lábánál röngette szép arany bőcsőjit:
Beli, fiam, beli! szép futkosó fiam!
Mett neköd nem apád Bátori Bódizsár;
Im az a te apád, erdélyi kapitány,
Aki adta neköd szép arany bőcsőjit,
Annak négy szarvába négy arany perecöt,
Osztán a fejedre bozsonyi süvegöt. –
Hát ajtón hallgassa Bátori Bódizsár:
Mëg ne tagadd, asszon, mostan beszédödöt! –
Bizon nem tagadom, lelköm jámbor uram,
Lëányokot szidom, a rossz lëányokot:
Virágomnak szépit nyílatlan leszödték,
Bokrétába kötték, legényöknek tötték. –
Mëgtagadád, asszon, mostan beszédödöt?
Nyiss ajtót, nyiss ajtót, asszon, feleségöm! –
Minnyát nyitok, minnyát*, lelköm jámbor uram!
Hadd húzzam lábamba karmazsin csidmámot,
Hadd vessem nyakamba vont arany szoknyámot. –
De nem győzé várni, bérúgá az ajtót:
Készülj, asszon, készülj hónap álló dére,
A rózsapiacra, a fővövő helyre. –
Hol vagy, édös szógám, legkedvesebb postám?
Készítsd elé neköm hat lovam, hintómot! –
Ők elkészülének, el is indulának,
El is indulának, oda is jutának.
Várj kicsit, várj kicsit, te feteke hóhér!
Mett a halottnak is hármat harangoznak,
Lám árva fejemnek ëgyet sem kondítnak! –
Azomba érközik erdélyi kapitány:
Ëgyször mëgfordittsa, ketször megcsókolja,
Ketször mëgfordittsa, százszor megcsókolja:
Enyim vagy, nem másé, te asszonyi állat! –



Hátra Kezdőlap Előre