Hargita-környéki*

Kövecsös víz mellett palántált* viloja
Nem szereti helyit, ki akar ajszani;
Ki këll onnat vönni, el kë’ palántálni*,
Talán mëgfogonik az én szöröncsémre,
Neköm örömömre, másnak bujszujára.
Fölütték a zászlót kapum féfájára,
Mëgütték a dobot szűvem fájdalmára.
Neköm örömömre, másnak bujszujára.
Öngedd* meg, édösöm, hogy üljek ölödbe,
Két kicsi kezemöt tögyem kebelödbe!
Nem bánom, édösöm, ülj a göröbenbe,
Két kicsi kezedöt tödd az égő tűzbe.
Adj ëgy csókot, szűvem, útikőtségömre,
Mikor vijszajövök, százat adok érte!
Adjon apádurad, osztán anyádajszon,
Én bizon nem adok ezön a tavajszon.
De mégis mikor löjsz vijszafordulásod?
Mikor végezöd el hojszú útajzásod?
Mikor a vadlúdak görögül beszélnek.
Azt te tudod, rójzsám, hogy sohasem löjsz mëg.
Mikor löjszön, rójzsám, vijszafordulásod?
Mikor végezöd el hojszú útajzásod?
Mikor ëgy szöm* búzán száz kalongya löjszön.
Azt te tudod, rójzsám, hogy sohasem löjszön.
Mikor löjszön, szűvem, vijszafordulásod?
Mikor végezöd el hojszú útajzásod?
Mikor ëgy szöm* szőllőn száz vidör bor löjszön.
Azt te tudod, rójzsám, hogy sohasem löjszön.



Hátra Kezdőlap Előre