A deákot erővel királlyá teszik*

Útra ment egy deák, s amind a mezőbe ment, talált valami kipattogzott borsószemekre; gondulta, hogy azoknak hasznát veheti, mett ő szegén legény; hiszen az apja azt es tanácsolta vót neki, hogy ami többet ér egy bolhánál, azt ha találja, vegye fel. Felszedte hát a borsót, s a zsebibe rakta.

Útjába elestéledett egy királyi városba, béjelentette magát a királynál, s útikőtséget kért, s az éjjelre szállást.

A deák jóforma legén vót, helyesen beszélt, s ügyesen viselte magát. A királynénak e figyelmire esett, s minthogy eladó leány a vót, úgy véllekedett, hogy hátha ő királyfiú, s leánnézőbe jött, s csak azét őtözött deáknak, hogy ne esmerjék meg! Ezt a gondolatját megmondta az urának, s a király es helyesnek vëtte. Ketten megegyeztek, hogy tudják ki, igazán királyfiú-e. Megmarasztották vaj két napra.

Első écakára nem igen pompás ágyat vettek neki, azétt, hogy ha aval megelégszik, úgy csak deák, de ha nem, akkor királyfiú. Az ágyat megvették egy ódalházba, s egy bizadalmas emberit a király annak az ablakára állította, hogy lesse meg a deákot, mit csinál. Megmutatták a deáknak az ágyat, s ő vetkezni kezd ott egyedül; de amind vetkeznék, a borsó a zsebiből mind az ágyba hull alája; ő keresgélni kezdi, s egyenként esszeszedegetni; hajnal lett, míg essze tudta szedni.

A vigyázó nem látta, mivel dógozik a deák, de látta, hogy nem aluszik, hanem mind csak az ágyát igazgassa, s csak hajnalra aludt egy cseppecskét. Azt jelentette a királynak, hogy a szálló nem aludt, csak az ágyával bajlódott, úgy látszik, hogy nem afféle ágyhoz van szokva.

Felkőt a deák, s reggeli ebéd* alatt a király megkérdette: hogy aludt? A deák azt mondta:

– Egy kicsit nyughatatlanul, de annak es magam valék az oka!

Ebből azt húzták ki, hogy megbánta, miétt nem adta ki magát, hogy ahoz való jó ágyat vessenek neki. Hitték, hogy királyfiú, s ahozléve* bántak vélle.

Más este esmént oda vettek ágyat, de királyi módra. A deák, hogy a múlt éjjel nem aludt vót, mihentes a fejit letette, úgy elaludt, mind a tök, viradtig meg sem moccant. Most a borsóval nem kellett hogy baja legyen, mett azt a küsruhája szegibe kötte vót, mikor az ágyból esszekeresgélte. A vigyázó azt jelentette reggel, hogy az útazó végig jól aludt.

Csakugyan most mán* meghitték, hogy a deák csak deák-képet vett, de királyfiú; reafogták, hogy királyfiú, s királyfiúnak szóllítgatták.

A király leánya jól járt utánna a deáknak, nem nagy dologba került, hogy magát vélle megszerettesse; s ketten esszekőtek.

Álló esztendeje vót, hogy együtt élnek; akkor őköt felrakták, s útnak eresztették, hogy a deákkirály es mutassa meg feleséginek a maga országát.

A deák még most ijedt meg, hogy kurucoson tanál* járni. Szepegett, szepegett, de csak elszánta magát, hogy úgy legyen, ahogy jő. Mondá magába: „Elindulok véllik, s ha nem egyéb, elszököm tőllik, visszamegyek a kolégyomba!” A deákköntöst sohasem hatta el magától.

Elindulnak, s addig mennek, míg egy nagy erdőbe érnek; ott egy helyt a deák férremenyen, s egy mély árokba vetkeződni kezd, hogy a deákgúnyába őtözzék s elszökjék.

Éppen ott hevert egy hétfejű sárkán, s ez őt megszóllította:

– Ki vagy? Mit keressz itt? Mit akarsz?

A deák elbeszélte a sárkánnak az egész dógát, s azt es, hogy most eppen szökni akar el. A sárkán azt mondta rea:

– Nem szükség elszökni; kár vóna! Csak folytasd útadot, s amind az erdőből kiérsz, meglátsz egy lúdlábon forduló rézvárat, menj bé abba, s lakjál ott békével feleségestől, kutyástól, macskástól, addig, míg a vár mozogni s forogni kezd; de akkor osztán kotródj onnét, met akkor én menyek oda haza, s ha benne kaplak, vége életednek.

Visszament hát a deák az úti társasághoz, s tovébb útaztak, míg az erdőből kiérve a várat meglátta; oda mind bémentek, s megtelepedtek, mind az övébe. Jól találták magikot két esztendőn keresztül, s maga es hinni kezdte, hogy ő mán* igazán király. De hát egyszer a vár csak mozogni, forogni kezd nagy gyorsan! Megbúsul a deák, s kimenyen a vár élire, ott sétál nagy búson alá s fel. Talál ott egy vén banyót, aki azt kérdi tőlle:

– Mi bajod van, felséges király?

– Hm! Az a baj, anyó – azt mondja a deák –, hogy nem vagyok király, de méges annak kell lennem!

Elbeszélli egész dógát mostanig.

– A még nem baj, fiam – azt mondja a banyó –, köszönd, hogy nem titkoltad el előllem dógodot! Én a kuruzsos királyné vagyok, a hétfejű sárkánnak legfélelmesebb ellensége, azétt azt tanácsolom: igen hirtelen süttess egy cipót, egymásután hét sütéssel azt a cipót mindenkor legelőbb tétesd bé a kemencébe, s legutoljára vétesd ki; azt hónap egyszerre, mikor a hétfejű sárkán megérkezik, tétesd ki a várkapuba, s az a sárkánnak úgy megfelel, hogy a téged sohasem fog háborgatni, s a vár mindenestől neked marad!

A deák a cipót eppen* úgy elkészíttette, s már éfél után egy órakor a cipó ki vót téve a várkapuba. Mikor a nap bútt fel, a hétfejű sárkán a várkapura ment, de őt a cipó így szóllította meg:

– Hó! Itt én vagyok az őrző, ide az én engedelmem nékül nem bé! Ha bé akarsz menni, előbb ki kell állanod azt, amit én kiállottam!

– Nekem ide csak bé kell mennem! – azt mondja a sárkán –; micsoda próbákot állottál ki hát?

A cipó elbeszélte, hogy őt, mikor mag vót, felásott fődbe takarták, elrothadt, kikőt, felnőtt, sok hideget, meleget, essőt, havat kiállott, méges megtermett, levágták, esszekötözték, megcsépelték, esszemorzsálták, meggyúrták; azután hétszer egymás után, mindannyiszor minden társainál előbb, a tüzes kemencébe bévették.

– Ha ezt mind így kiállod, akkor hiszem, béeresztlek*, de máskülönben ide nem bé!

A sárkán tudva, hogy mindazt ki nem állhassa, úgy nekiharagudt, hogy mérgibe kihasadt s így elpusztult. A deák pedig az naptól fogva annak a várnak ura lett; apóssa s anyóssa halála után két országnak lett királya; s ha meg nem hót, ma es uralkodik.

Ha tudnám, hogy ilyen szerencsésen járok, mind az a deák, én es a mái szentséges nap béállanék deáknak!




Hátra Kezdőlap Előre