Mirkó királyfi*

Ëgysző vót, hó vót, hó nem vót ëgy király, ennek vót három fia. A király örült három fiának, s elvégezte magába, hogy azokot jó móddal kitaníttassa, s osztán országoltassa, hogy maga után országának derék örökösököt hadhasson.

Elkűdötte tehát fiait a kolégyomba tanóni; azok ëgy darabég jól is forgódtak, de ëgysző csak félbehatták a kolégyomot, s mind a hárman hazamöntek, s többet nem is möntek vissza a kolégyomba. Ezön a király erőssen megboszonkodott s eltította fiait, hogy elejtbe ne mönjenek, maga pedig béhúzódott lakni a királyt rezsedencia napkeleti szabájába, ahó mindég az ablakba űt, s nözött napkeletre, minha onnét valamit várt vóna, s ëgyik szemivel mindörökké sírt, a másikkal pedig mindörökké kacagott.

Ëgysző, mikor a királyfiak má jókorára főnöveködtek, ësszetanakodnak, hogy megtudják a király atyjoktól, mi az oka annak, hogy mindég a napkeleti szabájába ül, s ëgyik szöme* örökké sír, a más pedig kacag. Legelőbb is béporóbát a legüdösebbik királyfi, s kérdést tött a királyhoz:

– Főségös király atyám, én azé jöttem, hogy megtudjam: mi az oka annak, hogy főségös király atyám ëgyik szömivel* örökké sír, a mással pedig örökké kacag, s örökösön napkelet felé nöz?

A király megnözte fiát tetőtő fogva talpig, s ëgyet sem szólott, henem* kapta a pallossát, amelyik az ablak közi* fő vót támasztva, s úgy a fiához hajította, hogy a ház ajtajába markolatig mönt belé; de a királyfi kiugrott az ajtón, s e szërént elkerűte a rëá mért csapást.

Mikor ez a más két tesvérihöz érközött, azok kérdözték, hogy milyen szöröncsével járt. Ő pedig azt mondá:

– Poróbáljátok meg tü is, majt* megtudjátok.

Azután béporóbát a második királyfi, s az is csak aval a szöröncsével járt, amivel a bátyja; végre bémönt a harmadik királyfi is, akit Mirkónak híttak, s ez is, mind a bátyjai, jelentötte bémenetele okát, de a király ennek sem felelt sömmit, henem* a pallossát még mérgesebben kirántotta, s úgy dobta utánna, hogy a pallos a ház kőfalába maroklatig haladott belé. De Mirkó nem ugrott ki a szaba ajtaján, hanem féreugrott a pallos elől, s a pallost kihúzta a kőfalbó, s odavitte király atyjához, s elejibe az asztalra fektette. Ezt látván a király megszólamlott, s azt mondta Mirkó királyfinak:

– No, fiam, látom, hogy te valamivel több bücsületöt tudsz más két tesvérödné, neköd hát megfelelök a kérdésödre. Neköm ëgyik szömöm* azé sír mindörökké, mett búsulok rétatok, hogy élhetetlenök, nem uralkodásra valók vattok, a másik szömöm pedig azé kacag, mett neköm éfiú koromba vót egy jó pajtásom, a Mezei vitéz, akivel ëgyütt csatáztam, s ez ígérte neköm, hogy ha az ellenségit legyőzheti, hëzzám jő lakni, hogy ëgyütt tőtsük el öregségünk napjait, s azér is ülök örökké a napkeleti ablakba, hogy arró felől várom őtöt; de a Mezei vitéznek, aki a selyömrétbe lakik, mindönnap annyi ellensége szokott támadni, mind a fűszál, s azt mindönnap ëgyedül këll levágni; s amíg mindön ellensége el nem fogy, addig nem jöhet hëzzám.

Evel Mirkó királyfi elhatta apja szabáját, s tesvéreihöz mönt, s megmondta nekik a király beszédjit. Ësszetanakodtak hát újbó, hogy kérezzenek el apjoktó szöröncseporóbáni. Legelőbb is elmönt a legüdösebbik királyfi, a jelentötte a királynál, hogy ő szöröncsét akar poróbáni, s a király belé is ëgyezött, hogy mönjön el s poróbáljon ëgyet. Az üdösebb királyfiú tehát bémönt a királyi istálóba, onnét ëgy jó paripát kiválasztott, azt főnyergeltette, főtarisnyátatott, s másnap útra indút. Mikor egy álló esztendeig odaútazott vóna, ëgysző csak hazadobban, hozott a vállán ëgy réz hídlásocskát, s azt ledobta a királyi rezsedencia elejibe, bémönt a királyhoz, s béjelentötte, hogy ő hó járt s mit hozott. A király végighallgatta fia beszédjit, s azt mondá:

– Haj, fiam, mikor én olyan legén vótam, mind te, az az út neköm csak két órára való vót, ahonnat te a réz hídlást elhoztad; gyönge vitéz vagy, nem lösz belőlled gálickő, elmehetsz.

Evel a legüdösebb királyfi kimönt az apja szabájából.

Utánna bémönt a második királyfiú is, az is elkéredzött szöröncseporóbáni a királytó, s a király azt is eleresztötte*; az is kiválasztott a királyi istálóból ëgy jó paripát, azt főnyergeltette, főtarisnyátatott, s útra indút. Esztendő múva ez is visszaérközött, hozott magával ëgy ezüst hídlásocskát, ledobta a királyi rezsedencia elejibe, s jelentötte a királynál magát, hogy hó vót s mit hozott.

– Aj – azt mondja rëa a király –, mikor én olyan fiatal vótam, mind te, a neköm csak három óra járás távóság vót. Gyönge vitéz vagy, fiam, te is, belőlled sem lösz sömmi.

Aval a második fiát is elutasította.

Végre bémönt Mirkó királyfi is, s ő is elkéredzött szöröncseporóbáni, őtöt is elbocsátotta a király, kimönt hát ő is a királyi istálóba, hogy magának útra való paripát válasszon, de ëgyet sem talát alkalmatosnak; henem* elmönt a királyi ménösbe, hogy ott válasszon ëgyet maga alá, rendre vizsgáta a ménöst, de nem tudta elhatározni, hogy melyiköt válassza. Ekkor ëgy vén banya, aki ott történetösön jelön vót, kérdezé tőlle, hogy mit akarna. Mirkó királyfi megmondta, hogy mi szándékkal van, s hogy az útra magának paripát akar választani.

– Hej, uram – azt mondá a vén banya –, itt nem kapsz kévánságodhoz való lovat, henem* megtanítlak én, hogy kaphatod föl azt. Mönj el király atyádhoz, s kérd el azt a kürtjit, amelyikkel éfiú* korába ësszekürtölte az aranyszőrű ménössit, azt a kürtöt fúdd meg, s az aranyszőrű ménös ëgyszőre megjelönik; de ne válaszd azok közül az aranyszőrűeköt, henem* leghátú jő ëgy borzos, horgas lábú kanca, arról is megüsmeröd, hogy amikor a királyi vár kapuján béjő a ménös, ő leghátú jő, s a várlapu oszlopját úgy megsújtsa a farkával, hogy az egéssz vár megrezdül belé, azt válaszd ki magad alá, aval poróbálj szöröncsét.

Mirkó királyfi meg is fogadta a vén banya tanáccsát, elmönt a királyhoz, s főszólította:

– Király apám, azé jöttem, hogy adja átal neköm azt a kürtjit, amelyikkel éfiú* korába az aranyszőrű ménössit ëssze szokta vót kürtőni.

A király kérdé tőlle:

– Erre tégöd ki tanított?

De Mirkó királyfi azt felelte, hogy sönki sem tanította.

– No, édös fiam – mondá a király –, ha sönki sem tanított, s ezt magadtó talátad föl, úgy okos embör vagy ; ha pedig valaki tanított erre, úgy a neköd nem rosszakaród; megmondom tehát, hó találhatod föl azt a kürtöt, de azt eddig a rozsda is megötte. A hetedik pincébe ëgy vaklikba bé van a vakolva, lásd meg, vödd ki s ha használhatod, használd.

Mirkó királyfi azonnal kőmíjest* hozatott, elmönt vélle a nevezött pincébe, a vaklikat mëgtaláta s kibontotta, a kürtöt belőlle kivötte s magával vitte. Ekkó kiállott a királyi rezsedencia tornáncába* s megfuvintotta keletre, nyugotra, dére s északra, s kevés űdővártatva hát egysző hallja, hogy az arany tótlantok* úgy szólnak, hogy a város zúgott belé; hát jőnek bé ëgymás után a királyi vár kapuján a szöbbné szöbb s fáinabb aranyszőrű paripák; még messzüről meglátta az a borzos, horgas lábú tátost, amelyik leghátú jött. Uram isten, mikor ez a várkapuhoz érközött, úgy megsújtotta annak oszlopját a farkával, hogy az egéssz királyi rezsedencia megrezdült belé.

Mihelyt a ménös a királyi udvaron megállapodott, mindjár elmönt a borzos, horgas lábú tátoshoz, azt a többi közű kifogatta, a királyi istálóba békötte, s jelentötte, hogy azér fogta ki a ménösbő, hogy szöröncseporóbáni mönjön vélle. De a tátos azt válaszóta:

– Jó van, uram királyfi! De előbb hát abrakolj ki jól, mett anékű bajos a hosszú útat kiállani.

– Micsoda abrakot kévánsz hát tőllem? Met ami király atyám birtokába van, abbó jó szűvel adok – mondá a királyfi, de a tátos azt felelé:

– Jó, uram királyfi! De a lovat nem akkó szokták abrakóni, mikor indúnak vélle, henem* előre.

– Már én most ëgyebet nem tudok tönni – mondá a királyfi –, henem* ami van, abból ezúttal jó szűvel szógálok.

– No hát, hozz neköm ëgyszőre egy köböl árpát, s tőtsd belé a vállumba!

Mirkó teljesitté a tátos kévánságát, a pedig a köböl árpát mind megötte; osztán hozatott ëgy köböl kölest, azt is megötte, s azután mondá Mirkó királyfinak:

– No má most hozz ëgy fél véka tüzes parázsát s azt is tőtsd a vállumba – s mikor a tüzes parázsát megötte vóna, hát olyan aranyszőrű paripa vált belőlle, mind egy hajnalcsillag, s azt mondá tovább Mirkó királyfinak: – No uram királyfi, mönj el má most a királyhoz, s kérd el tőlle azt a nyerögszört, amelyikkel ingömöt fő szokott vót nyergelni, mikor éfiú* korába rétam járt.

Mirkó királyfi elmönt az öreg királyhoz, s kérte tőlle a nyerget, de a király azt mondá, hogy az eddig nem is használható, mett rég hogy a kocsiszénbe hányódik, s eddig el is szakadt; de ha megkapja, lássa, használja. Mirkó királyfi elmönt a kocsiszénbe, a nyerget meg is taláta ott, de a tyúkok, pulykák mind legazóták vót; azér mégis fővötte s elvitte a tátoshoz, hogy főnyergelje vélle; de a tátos azt mondá, hogy ëgy királyfinak nem illik ilyen takarítatlan szörszámmal járni, mikor is a királyfi elindittá a nyerget, hogy kitakaríttassa, de a tátos azt mondá:

– Tartsd csak ide előmbe.

Mirkó odatartá a nyerögszört, s a tátos csak rëafuvintott lehölletével, s ëgyszöribe olyan arannyas szörszám lén belőlle, hogy nem vót párja hét országba, s aval megnyergelte Mirkó királyfi vélle a tátost. Ez után azt mondá a tátos a királyfinak:

– No, édös gazdám, má most esmég* mönj el apádhoz, s kérd el azt a pár pistalyát s azt a kardját, amelyikkel vitézködött akkó, mikó velem járt.

Mirkó királyfi ezököt is megkérte az apjátó, de az öreg király azt válaszóta, hogy azok mán* elrozsdásodtak, haszonvehetetlenök löttek, de ha csakugyan szüksége van rëjok, lássa; megmutatá azokot a fogason, Mirkó királyfi pedig levötte a fogasró s elvitte magával a tátoshoz, a tátos azokot is maga elejibe tétette, s rëjok fútt, s ëgyszöribe a legszöbb arannyas kard s pistaly lött belőllök. Mirkó a kardot főkötte, a pistalyokot pedig a nyeregkápába tokba tötte. Mikó mindezek így készön vótak, kérdé a tátos:

– Hát, édös gazdám, hó van immán* a kantár?

Mirkó királyfi hozta a kantárt is a kocsiszénből, a tátos arra is rëafútt, s abból is a legszöbb arannyas kantár lött. Ekkó főkantározta vélle Mirkó a tátost, kivezette az istálóbó s rëa akart űni, de a tátos azt mondá:

– Várj csak, édös gazdám, vezess ki a városbó, s csak ott ülj rëám. – Mirkó királyfi megfogadta a tátos szovát, kivezette a városból, ott a tátos megállott, s Mirkó fölült rëa. Ekkor a tátos azt mondá:

– No, édös gazdám, hogy vigyelek: úgy-ë, mind a sebös forgószél, vaj úgy, mind a sebös gondolat? – Mirkó pedig azt felelé:

– Lássad, édös lovam, akarhogy vígy, csak arra ügyel, hogy úgy vígy, hogy a sebös mönetelt én is meglábbalhassam.

Ekkor azt mondá a tátos:

– No hun’ bé a szömödöt* s csippeszködj belém jól!

Mirkó béhunta a szömit*, a tátos pedig megsirült*, mind a forgószél, s kicsid üdő* múva a fődre toppantott a lábával, s mondá Mirkó királyfinak:

– Nyisd ki a szömödöt*! Mit látsz?

– Látok – azt mondja Mirkó királyfi – ëgy nagy folyót, s réta ëgy rézhídat.

– No, édös gazdám – azt mondja a tátos –, ez az a híd, honnét a hídpadlást a nagyobbik tesvéröd hazavitte! Né, hó van az üres helye.

– Látom – mondá Mirkó királyfi –, hát innet hova mönyünk?

– Hun’ bé csak a szömödöt*, majt* elviszlek én. Evel megin megsirült*, mind a sebös gondolat, s ëgynehán pillanat múva megint a fődre toppantott, megállott, s mondta Mirkónak:

– No nyisd ki a szömödöt*! Mit látsz?

– Látok – azt mondja Mirkó királyfi – ëgy nagy folyót, s réta ëgy ezüshídat.

– No, édös gazdám – mondá a tátos –, ez az a híd, melyikről a hídpadlást a második tesvéröd hazavitte, né, hó van az üres helye.

– Látom – mondá Mirkó királyfi –, de hát innet hova mönyünk?

– Hun’ bé csak a szömödöt* – mondta a tátos –, majt* elviszlek én!

Aval megin megsirült*, mind a sebös villámlás, s ëgy pillantásra megint a fődre toppantott, megállott, s mondá a királyfinak:

– No nyisd ki a szömödöt*! Mit látsz?

– Látok – azt mondja Mirkó királyfi – egy véghetetlen széjös s mély folyóvizet, s rajta körösztül ëgy aranyhídat, a híd végin pedig innet s túl négy kegyetlen nagy oroszlánt. Itt má hogy mönyünk körösztű?

– Számba se vödd – mondá a tátos –, eligazittom én, csak hun’ bé a szömödöt*.

Mirkó királyfi béhunta a szömit*, a tátos pedig megsirűt, s mind a sebös sólyommadár, úgy körösztűrepűt a hídon; kevés üdő* várva esmég* a fődre toppantott, s azt mondta a királyfinak, hogy nyissa ki a szömit*, s kérdötte, hogy mit lát.

– Látok – azt mondja Mirkó királyfi –, ëgy véghetetlen magoss éveg* kősziklát, olyan meredököt, mind a ház ódala.

Azt mondja rëa a tátos:

– No, édös gazdám, ezen is ki köll mönnünk.

– Hiszöm a lehetetlenség – azt mondja a királyfi; de a tátos biztatta Mirkót:

– Ne búsulj, édös gazdám, mett még rétam vannak azok a patkók, amiket apád ezelőtt hatszáz esztendővel gyémántszögekkel rëám veretött vót, csak hun’ bé a szömödöt*, s fogontozz* jól belém.

Most megugrotta magát a tátos, s ëgy pillantásra az éveg* kőszikla tetejin termött, ott esmé’ megállott, toppantott, s azt mondta a királyfinak:

– Nyisd ki a szömödöt*! Mit látsz?

– Látok – azt mondja Mirkó királyfi –, ha hátranözök, magam alatt valami fetekét, akkorát, mind egy jó nagy tál.

– No, édös gazdám, az a főd kereksége; de hát magad előtt mit látsz?

– Látok – azt mondja Mirkó királyfi – egy kesköny domború évegösvent*, s mellette innet s túl feneketlen mély ürességöt.

– No, édös gazdám – mondá a tátos –, azon nekünk körösztű këll mönnünk, de az átalmönetel olyan kényös, hogy akar erre, akar tova csak legküssebbet csuszamodjék meg a láb, vége az életünknek, hanem bízd csak rëám magadot, hun’ bé a szömödöt*, s csipeszködj jól belém, majt* eligazittom én.

Aval megsirűt, s ëgy pillantásra megin megtoppantotta a fődet, s mondá:

– Nyisd ki a szömödöt*! Mit látsz?

– Látok – azt mondja Mirkó királyfi – magamon hátul messze valami gyönge világosságot, magam előtt pedig olyan vastag sötétségöt, hogy ha az újomot főtartom a szömömhöz*, úgy sem látom.

– No, édös gazdám, még ezön is körösztű kë mönnünk, csak hun’ bé a szömödöt*, s csipeszködj belém! – Megsirűt ujjolag, s esmét toppintott:

– No nyisd ki a szömödöt*! Hát mos’ mit látsz?

– Látok – azt mondja Mirkó királyfi – gyönyörű világosságot, ëgy szép havast, a havas közepibe ëgy selyömrétet, a rét közepin ëgy feteke valamit.

– No, édös gazdám, ez a selyömrét a Mezei vitéz rétje, az a feteke a közepibe az ő feteke selyömbő szőtt sátra; immán* akar hun’ bé a szömöd*, akar ne, oda csak elmönyünk.

Aval Mirkó királyfi megsorkantyúzta a tátost, s ëgyszöribe odaérköztek a sátorhoz.

Mirkó leugrott a lováró, megakasztotta a sátorhoz a Mezei vitéz lova mellé, s maga bémönt a sátorba; hát benn egy vitéz a selyömgyepön hosszan feküdt s aluszik, de ëgy kard fölötte úgy vagdalkozik mindönfelé, hogy még csak a légy sem szállhatott rëa. „No – gondolja magába Mirkó királyfi – ez ugyan jó vitéz lehet, de attól most aluva meg tudnám ölni, henem* e nem vóna bücsület, hogy aluvó vitézt megöljek, megvárom, hogy keljön föl.” Aval kijött a sátorból, a lovát megkötte jól a sátor fájához a másik mellé, s osztán ő is hosszan nyúlt a selyömfűbe, s a kardjának poroncsolá*: „Kard, ki hüvelyből”, s a kard éppeg úgy vagdalódzott fölötte is, mind a Mezei vitéz fölött, hogy a légy sem szállhatott rëa.

Egyször a Mezei vitéz megöbred*, lássa, hogy az ő lova mellé egy más ló is van kötve, elbámul, s azt mondja:

– Uram isten, mi dolog ez? Hatszáz esztendeje, hogy itt az én lovam mellett más idegen lovat nem láttam! Kié lehet ez?

Főkel, kimönyön a sátorbó s meglássa Mirkó királyfit, a sátoránál hogy aluszik, s a kardja hogy vagdalkozik fölötte.

– No – azt mondja –, e még jó vitéz lehet, de ő sem ölt meg ingöm, mikor aludtam, neköm sem vóna illendő őtöt most megölni.

Ekkor a lábával az aluvó vitéz lábát megtaszittsa, az ëgybe megöbred*, fölugrik. Kérdi tőlle a Mezei vitéz: – Ki vagy, mi járásbeli vagy?

Mirkó királyfi megmondja, hogy ő kinek a fia, s hogy mi járásbeli.

– Isten hozott, édös öcsém* – mondá a Mezei vitéz –, apád jó barátom, te is, látom, jó vitéz vagy, mind apád, de szükségöm is van rëád, mett látod-ë ezt a nagy selyömrétet: e mindönnap megtelik ellenséggel, s azt neköm mindönnap le ké vágnom, de má most, hogy te is itt vagy, nem sietök véllök. Jere bé, ögyünk, igyunk, hadd gyűljenek meg jól, ketten csak elbánunk véllök hamar.

Aval bémöntek a sátorba, öttek, ittak; de ëgysző hát az ellenség anyira szaporodott, hogy szinte eléértek a sátorig, ekkó talpra kap a Mezei vitéz:

– No talpra, pajtás, mett most mindjár vége!

Lóra pattannak mind a ketten, az ellenség közi* ugratnak, s mind a ketten főkiátanak: „Kard, ki hüvelybő!”, s a két kard egy pillanatra mind fejit vöszi az ellenségnek, úgy, hogy elig* lehetött a hóttesttő járni. Utoljára a hátuljából tizenkét vitéz az ellenség közül megfutamodik, a Mezei vitéz s Mirkó királyfi is utánnok, elérnek egy éveg* kőszikláig, ott a tizenkét vitéz kinyargal, de Mirkó is utánnok vágtat. Hát a kőszikla tetejin szép térség van, s lássa, hogy azon szaladnak a vitézök, de Mirkó királyfi is a tátossal utánnok ered, hát ëgysző csak odalösznek a szép sima helyön, minha a főd elnyelte vóna. Odaugrat hát, ahó látta, hogy eltűntek, hát ott ëgy lappancs van, s a lappancs alatt ëgy mély lik csigagarádiccsal, de a tátos egéssz tartozatlanul* igyenöst béugrat a likba, s hát az éppeg az alvilágba szógát. Mirkó királyfi az alvilágba széjjeltekéntött, hát meglát egy fényös gyémántkastélyt, mi az alvilágnak nap helyëtt szógát, s lássa, hogy a tizenkét vitéz arra tartanak. Utánnok iramodik, s „kard, ki hüvelyből”, ëgy pillantatra mind a tizenkettőnek elüti a fejit, ekkor eléugrat a kastély mellé, hát abba olyan zörgés, csattogás van, ugyan döngött a helység belé. Leszáll a lováró, bémönyön a kastélyba, hát benn ëgy vén ördöngös szüle sző, s a dönget olyan erőssen, s a ház má teli* van esmét katonákkal, hát azokot az ördöngös szüle szövi: mikó jobbra vette a vetöllőt, mindonkó két húszár ugrott ki lovastól a vetöllőből, mikó pedig balra vette, mindonkó* két gyalog ugrott ki belőlle fegyverestől. Aló ëgyszöribe „kard, ki hüvelybő!”, leaprittsa a meglévő katonákat, de az ördöngös esmét másokot szőtt. De gondolja magába Mirkó királyfi: „Így én innet sohasem szabadulok meg”, henem* nekiporoncsol* a kardjának, s mind ízzé-porrá aprittsa az ördöngös szülét, s az osztovátát kihordja az udvarra, ott egy kaszaj* vót, arra rëarakja, a kaszajt* meggyútsa s ësszeégeti. De amikó legjobban égtek vóna, az ördöngös szülének kiugrik ëgy ódalcsontikája*, forogni kezd a porba, s újból egy ördöngös szüle lösz belőlle. Esmét poroncsol* Mirkó királyfi a kardjának, hogy aprittsa ëssze, de az ördöngös szüle főszóllal:

– Hadd* meg az életömöt, Mirkó, mett jótétet helyibe jót vársz; ha ingömöt elposztítasz*, ki sem tudsz innét mönni; ihol adok neköd négy patkóbeli gyémántszöget, tödd el, s hasznát vöszöd.

Mirkó királyfi elvöszi a patkószögeköt s eltöszi, de gondolja magába: „Ha én ezt az ördöngöst élve hagyom, újra fölállittsa a szövőjit, s a Mezei vitéz soha az ellenségtő meg nem szabadulhat.” Újbó poroncsol* hát a kardjának, ësszeaprittsa az ördöngöst, a tűzbe hánya s ësszeégeti, többet osztán nem támadott föl; azutan a lovára űt, béjárta az alvilágot, de suhutt ëgy élő lelköt sem kapott benne. Aval sorkantyúba vötte a tátost, odaugratott a kijáró csigagarádicshoz, s ëgy pillantásra följött a főső világra. Mikor elérközött az éveg* kőszikla széjihöz, ott le akart szállani a lováró, s megállította a tátost, de a tátos azt kérdözte:

– Te mit akarsz, Mirkó királyfi?

– Le akarok szállani, mett igön nagy a meredök, lóháton nem lehet itt bémönni.

– Úgy édös gazdám itt maradsz, mett magadra ezön a meredökön soha bé nem jössz, henem* maradj csak rétam, csipeszködjél a sörényömbe, s hun’ bé a szömödöt*, majt* elviszlek én.

Aval a tátos nekiereszködött az éveg* kősziklának, s mind ëgy jó csáklyás fickó, úgy lecsáklyázott a tetőrő, s alatt talpra ugrott, s mondotta Mirkó királyfinak:

– No má kinyithatod a szömödöt*.

Mirkó kinyitotta a szömit*, s látta, hogy a selyömmezőbe vannak.

Megindútak a Mezei vitéz sátra felé, de a Mezei vitéz már azt hitte, hogy Mirkó el is posztút. Ëgysző csak meglássa, hogy mönyön, elejibe mönt hát Mirkó királyfinak nagy örömmel, őtöt bévezette a sátorába s megvendégőte, s hogy nem vót maradéka, fölajánlotta neki a selyömrétjit, s mindön királyi birodalmát, de Mirkó azt válaszolá:

– Édös bátya, én immá* mindön ellenségödöt elposztítottam*, attó nem félhetsz, hogy a birodalmadot az ellenség elfoglalja, henem* azt kévánnám már tőlled, hogy velem jöjj el királyi apámhoz, ki régtő fogva vár rëád.

Aval lóra ültek, s elindútak az öreg király birodalma felé, el is möntek szöröncsésön éppeg addig, hol az éveg* kősziklán Mirkó kiugratott vót, itt a Mezei vitéz megállapodik, s azt mondja Mirkó királyfinak:

– No, édös öcsém*, én ennél tovább nem tudok mönni, met a lovam patkójából a gyémántszögek rég kivástak, s nem fog a lába.

Mirkónak eszibe jut, hogy az ördöngös neki gyémántszögeköt adott vót, s azt mondja:

– Sömmit se búsulj, bátya, vannak nállam szögek, újbó vasalom én a lovakot.

S a szögeköt elévöszi, s a Mezei vitéz tátossát újravasalja a gyémántszögekkel; aval lóra űnek megint, s mind jó két csáklyás fiak, úgy lesikolándnak az éveg* kősziklán, s mind a sebös gondolat, úgy haladtak hazafelé.

Az öreg király akkor is a keleti ablakba űt, várta a Mezei vitézt. Ëgysző meglássa, hogy két lovas jő feléje, elévöszi a perspekciáját, s megüsmeri, hogy az ő régi jó pajtássa, a Mezei vitéz jő a fiával, Mirkó királyfival, ëgyszöribe kiszalad, a tornáncró* leporoncsol* a tiszttartónak s tizenkét ësztendős tulkot levágat, s amíg a Mezei vitéz Mirkóval megérköztek, má kész vót a nagy ebéd*, s ahogy megérköztek, őköt örömmel fogadta, megölelgette s megcsókógatta, s mind a két szömivel* kacagott. Azután ebédhöz* űtek, vígon öttek s ittak.

Ebéd alatt a Mezei vitéz elbeszéli a Mirkó vitéz dógait, s a többek között azt mondja a vén királynak: – No, pajtás, Mirkó fiadbó még jobb vitéz lött, mind mű vótunk; ez immán* derék fiú, ürülhetsz neki. – Azt mondja az öreg király:

– No hiszöm, csak meg is kezdöttem vélle elégödni, kivát, hogy tégödöt is elhozott, de mégsem hiszöm, hogy ő is a Kutyafejűvel meg merne mérközni.

Mirkó királyfi hallgatta a beszélgetést, de nem szólott hëzza, henem* ebéd* utána Mezei vitézt külön szólította, s megkérdözte, hogy ki az a Kutyafejű, s merrefelé lakik. A Mezei vitéz elbeszélte neki, hogy az északra lakik, de egy olyan vitéz, amilyen a nap alatt több egy sincsen.

Mirkó királyfi ëgybe rendölést tött a készülődésre, főtarisnyátatott, s másnap a tátossal elindút a Kutyafejűhöz. Szokás szërént fölűt a tátosra, belécsipeszködött, s a szömit* béhunta. A tátos megsirült*, s úgy röpűt, mind a sebös forgószél; egysző megáll, megtoppantsa magát, s azt mondja Mirkó királyfinak:

– Nyisd ki a szömöd*! Mit látsz?

– Látok – azt mondja a királyfi – ëgy hatemeletös gyémántkastélyt, de olyan fényöst, hogy a napra lehet nözni, de arra nem.

– No, itt lakik a Kutyafejű – azt mondja a tátos –, ez az ő királyi kastélya.

Odaugrat Mirkó királyfi éppeg az ablak alá, s nagyot kiát:

– Kutyafejű! Itthon vagy-ë? Gyere ki; mett számvetésöm van veled!

A Kutyafejű maga nem vót hon, de otthon vót a lánya, egy olyan gyönyörű királyi küsasszon, kinek párját nem lehetött vóna főtaláni az egéssz főd kerekségin. Amind ez az ablakba hímöt varrt, s a magoss élös hangot meghallotta, olyan mérgesön tekéntött ki az ablakon az ő gyönyörű égő feteke szömivel*, hogy azoknak sugárátó Mirkó királyfi a tátossal ëgyütt ëgyszöribe kőbálvánnyá vátoztak. Azomba gondókozni kezdött magába, hátha az az éfiú* úriembör valami királyfi lehetött, s látóba mönt hëzza, s megbánta, hogy olyan hamar kőbálvánnyá vátoztatta őtöt, lesietött hát hëzza, elévött ëgy aranyvesszőt, kerűni kezdte a kőbálvánt, verögetni kezdte az ódalát az aranyvesszővel, s hát csak pattogni kezd le rólla a kő, s ëgysző Mirkó királyfi lovastól ëgyütt elevenön áll elé belőlle. Ekkó főkérte a küsasszon Mirkót:

– Ki vagy, s mi járásbeli vagy?

S Mirkó megmondja, hogy királyfi, s látóul jött a Kutyafejű küsasszonyához. A küsasszon szömire* veti ugyan, hogy igön mérgesön kiátott föl az ablakba az apja után, de ëgyszöribe belé is szeretött Mirkó királyfiba, őtöt fővezette a hatemeletös gyémántkastélyba, s ott jó szűvel látta.

Asztal fölött azonba beszéd közbe kivallotta Mirkó királyfi, hogy ő biz azé jött ide, hagy a Kutyafejűvel megmérközzék; de a Kutyafejű lánya erre azt mondá, hogy azt ne tögye, met olyan embör egy sincs a főd kerekségin, akit az ő apja meg ne bírna. De amikó látta, hogy Mirkó nem mond le szándékáró, megsajnáta őt, hogyha ki talál fogyni belőlle, megtanította tehát, hogy hogy győzhessön az apján.

– Mönj le – azt mondá – a kastély hetedik pincéjibe, ott találsz egy hordót pöcsétöletlen, abba tartsa apám az erejit; ihol adok ëgy palackot ezüsből, ezt tőtsd meg abból a hordóbó, de ne dugd bé a palackot, henem* úgy ügyelj rëa, hogy örökké a nyakadba lögyön akasztva dugatlan, s mikor az erőd lankadni kezd, akkó csak a küsújjod értesd belé, mindonkor ötezer embör erejivel szaporodik az erőd; igyál is belőlle, mett mindön csöpp bor abból ötezer embör erejivel ér fő.

Mirkó királyfi meghallgatta jól a tanácsot, az ezüspalackot a nyakába akasztotta, s lemönt a pincébe, rëaakadt a nevezött borra, s abból előbb jól ivutt, osztán megtőtötte belőlle a palackját, de gondóta magába, hogy e má neki elég, s hogy a Kutyafejű ne hasznáhassa a bort, elöntötte mind ëgy csöppig; vót a pincébe hat köböl búzaliszt, aval fölitatta úgy, hogy sömmi nedvessége nem maradt; azután főmönt a küsasszonhoz s jelentötte, hogy ő má készön van, s ëgyszösmind meg is köszönte útasittását, s főfogadta neki, hogy ennyi jóságáér el fogja vönni, s örök hűségöt esküdt neki. A szép királyi küsasszon mindönbe beléëgyezött, csak annyit kötött ki, hogy ha Mirkó királyfi az apját meggyőzné is, de életétő ne fossza meg.

Azt kérdi Mirkó királyfi a szép királyküsasszonytó, hogy mikó lehet remélni, hogy az apja hazajöjjön, s merrő felő, mire a királyküsasszony azt felelte, hogy most a napnyuguti* tartománnyaiba mönt, hogy azoknak székhelyeit megvizsgálja, de csakhamar hazaérközik, mett már eljött a hazajövetele üdeje, de azt könnyű előre megtudni, mer mikó negyven méfődnyire van, akkor ëgy negyven mázsás buzugányját előköszönőnek úgy hazadobja, hogy ahova leesik, a fődből ëgybe forrás fokad.

Kimöntek hát Mirkó királyfi a királyküsasszonnyal a királyi palota tornáncába*, s várták a Kutyafejű jövetelit. Ëgyször uram isten, megsötétödik a levögő, hát ëgy negyven mázsás buzugány úgy bésuppan a királyi vár udvarára, hogy a helyiről úgy főfostatott a víz, mind ëgy szivárván. Mirkó királyfi ëgybe leszaladt a vár udvarára, hogy megporóbálja, mennyire növeködött az ereje, főkapja a buzugánt, megforgassa a feje fölött, s úgy visszadobja, hogy éppeg a Kutyafejű elejibe esött. A Kutyafejű lova megbotlott a buzugánba*, mire a Kutyafejű megboszonkodott:

– Co tovább, farkasok, kutyák megögyenek – nekiriaszkodik a lónak a Kutyafejű –, hatszáz esztendeje, hogy rétad* járok, még eddig soha meg nem botlottá; mi az oka, hogy mos’ botlani kezdesz?

– Jaj, édös gazdám – azt feleli a tátos –, otthon nagy baj van, mett valaki a buzugányodot*, akit hazahajítottá, visszadobta, s én abba botlottam meg.

– Sömmi baj – mondá a Kutyafejű –, még ezelőtt hatszáz esztendővel megláttam vót ámamba, hogy Mirkó királyfival ügyem lösz, ő van nállam, de mi ő neköm? A kicsid újjamba is több erő van, min benne.

Aval sebössen megiramodott, s otthon termött. Mirkó királyfi a vár udvarán várta a Kutyafejűt; mikor a Kutyafejű meglátta Mirkó királyfit, igyenössen* hëzzavágtatott, s azt mondá neki:

– No, Mirkó, tudom, hogy ingöm vársz, immá* jelön vagyok, hogy akarod hát, hogy megvíjjunk: karddal-ë vagy birokra?

– Nem bánom, akarhogy, amin’ neköd tetszik – mondá Mirkó.

– Poróbáljunk hát karddal ëgyelőre – mondá a Kutyafejű.

Leszállott a lováró, szömbe* állottak, mind a kettő nekiporoncsola* kardjának: „Kard, ki hüvelyből”, s a két kard kiugrott a hüvelybő, s a vetélködők feje fölött úgy ësszevagdalkoztak, hogy a hely csöngött belé, úgy okádták a szikrát az erőss vereködésbe, hogy a fődet a tűz ellepte, s nem lehetött miatta helyt megállani. Ekkor a Kutyafejű azt mondja Mirkónak:

– Ne rontassuk ëssze kardjainkot ëgymással, henem* tögyük hüvelyökbe, s poróbáljunk birokra!

Féretötték hát a kardokot, birkozni kezdtek. Ëgyször a Kutyafejű dërékon kapja Mirkót, fölemeli, s úgy vágja belé a fődbe, hogy övig haladt abba. Mirkó megijedt, s hirtelen a küsújját a palackba értette, s ettől úgy megerősödött, hogy a fődbő kukkra ugrott fő, s nekifutott a Kutyafejűnek, s úgy vágta a fődhöz, hogy az úgy elterűt a fődön, mind egy kecskebéka, aval megfogta a haját, elvoncolta a rezsedencia háta megi, hol ëgy feneketlen tón ëgy aranyhíd vót építve; a hídra főhúzta, s a fejit a víz föli tartotta, s a kardjának poroncsót, s onnét levágatta, hogy a feneketlen tóba essék belé, s a testinek többi részit is utánna taszította.

A Kutyafejű lëánya mindezt látta, erőssen megboszonkodott Mirkó királyfira, s midőn főmönt hëzza, elfordította tőlle ábrázatját, szóba sem akart vélle ereszködni; de Mirkó királyfi megmagyarázta, hogy különben nem tehetött, mett ha életit meghatta vóna a Kutyafejűnek, akkor őtöt posztította* vóna el; henem* azt mondá, hogy amind előre is hűségöt esküdt a királyküsasszonnak, most is abb’ a szóba van, s őtöt elvöszi féleségül. Erre a királyi küsasszony is megjohászódott, s elhatározták, hogy készüljenek fő s induljanak a Mirkó királyfi országába. El is hozatták a lovakot, a Kutyafejű tátossát a szép királyküsasszonnak, s fölűtek a lovakra, de mikó meg akartak indúni, Mirkó királyfi erőssen bús vót. Kérdözte a szép királyküsasszon:

– Te mëé vagy olyan szomorú, Mirkó?

– Hát én bizon csak azé – mondá Mirkó –, mett kévánok ugyan hazámba mönni, de nehezen esik itt hadni* ezt a pompás hatemeletös gyémántkastélyt, melyik az apádé vót, mett a mü országunkba ilyen nincsen.

– Jaj, kedvesöm – mondá a küsasszony –, a könnyű dolog: én ezt a kastélyt egy aranyalmává vátoztatom mindjá, magam béülök a közepibe, te tödd bé az almát a zsebödbe, s így hazavihetöd a kastélyt is, ingömöt is, s otthon, ahó tetszik, újbó visszavátoztathatsz.

Evel a szép királyi küsasszon leugrott a lováról, azt átaladta Mirkónak, elévött egy gyémántvesszőt, a gyémántkastélyt kerűni kezdte, s ütögetni ódalba a gyémántvesszővel, hát a kastély csak húzódni kezd ëssze, s addig húzódott küssebbre, amíg akkora lött, mind egy katona faköpenyeg, akkó béugrott a küsasszon a közepibe, s az egéssz ësszehúzódott ëgy aranyalmává; a gyémántvessző pedig mellette maradt. Ekkó Mirkó királyfi az aranyalmát fővötte, úgy a gyémántvesszőt is, a zsebibe tötte, s aval lóra űt, vezetékre vötte a Kutyafejű tátossát, s szépön hazamönt.

Hogy hazaérközött Mirkó, s a lovakot elhelyhöztette, bémönt a királyi palotába, hol az öreg királyt a Mezei vitézzel megelégödve mulatva taláta. Jelentötte nekik, hogy ő a Kutyafejűt is legyőzte s elposztította*, de az öreg király s a Mezei vitéz kételködtek benne. Mirkó királyfi tehát kartőn fogta mind a kettőt, s azt mondta:

– Jertök csak velem, szömmel* láthatólag megbizonyittom, hogy a Kutyafejűt legyőztem, mett nemcsak a hatemeletös gyémántkastélyát, henem* abba a gyönyörű szép lëányát is elhoztam a győzedelöm jeléül.

Az öreg király s a Mezei vitéz bámútak a Mirkó beszédjin, s kételködve ugyan, de megindútak Mirkóval, aki őköt elvezette a királyi virágos kerbe; annak közepibe Mirkó királyfi kinözött a gyémántkastély számára ëgy szép teres helyet, oda az aranyalmát letötte, a gyémántvesszővel kerűni s verögetni kezdte ódalba, az aranyalma húzódni, terjedni kezdött négyszögre, nagyobbra-nagyobbra mindaddig, míg egy fáin hatemeletös gyémántkastély lött belőlle. Ekkor esmét karonfogta az öreg királyt s Mezei vitézt is, s a gyémántgarádicsokon fővitte a kastély szabáiba, ott pedig a világhírű szép királyi küsasszony elejökbe mönt, őköt jó szűvel fogadta, s leűtette, azután inasokot kűdött az öreg király többi fiai s az udvar jelösebb embörei után is. Az ebédlő házba vót ëgy nagy kétfelé nyíló asztal, annak poroncsót, s az asztal magátó megterűt, réta* különbné különbféle darága ételök, italok jelentek meg, s az ësszegyűlt vendégök vígon lakomáztak.

Az öreg király pedig megelégödék végre fiával, Mirkónak átaladta a királyságot s egéssz birodalmát, maga pedig a Mezei vitézzel csöndös magános életbe vonútak vissza, s hosszason bódogul éltek, az ësszekőtt királyi pár szép magzatokot nemzöttek, s máig is mind élnek, ha meg nem hótak.

Hónap lögyenek a kegyelmötök vendégei.




Hátra Kezdőlap Előre