Egysző vót, hó nem vót, hetedhét országon túl, még azon is túl, kidőt kemöncének bédőt ódalába ëgy jegönyefa, annak a jegönyefának vót hatvanöt ága, s azon mindön ágán hatvanhat varjú; aki az én beszédömöt meg nem hallgassa, vájja ki a szömit*.
Vót egy olyan kevély mónárlegén, hogy ha tojásra lépött vóna, a sem törött vóna el. De szorgos vót a malom, örökké csak a sok lótás-futás, jóllakott vót az ehözéssel is, ëgyször azt mondja:
– Én istenem, vígy ki ebből a malomból!
S vót annak a mónárlegénnek egy fúrúja s egy fűréssze s egy bárdja. Mönyön* ő hetedhét ország ellen körösztű, de úgy meghallgassa az Isten az ő beszédjit, hogy ő suhutt malmot nem talál magának. De addig jár, addig bolyog, hogy itt a Gagy vize mellett Martonoson alol talál egy rözsnyice malmot* (építetlen, puszta malom), még a csihán is bénőtte vót (úgy láttam, min most). Építötte s addig építötte, amíg nem maradt egyebe, csak a harisnya korca s a harisnya szíjja benne. Mikor főkészítötte vóna azt a malmot, várt vóna őllőt, de nem mönt sönki sem. Henem* egy királynak vót tizönkét jágere, azoknak, uram, a kopói hajtottak egy rókát. Azt mondja a róka a mónárnak:
– Dugj el ingömöt valahova, te mónár, me jótétel helyibe jót várhatsz.
– Uddeg, te róka, hát én hova dugjalak el tégödöt, mikó látod, hogy csak a testöm s a lelköm, s ami gúnya rétam*.
Azt mondja a róka:
– Te mónár, úgy látom, hogy a vállú előtt egy rossz zsák van, vesd rëám; mikor azok a kopók ide talának jőni, a seprűvel hajtsd el róllam.
Mikor már azok a vadászok odaérköztek, kérdözék: – Te mónár, nem látál-ë egy rókát errefelé jőni?
– De honnét láttam vóna, lássátok, hogy csak a testöm s a lelköm van.
Aval elmöntek a vadászok is onnét.
Mikor a vadászok elmöntek vóna, egy küs üdő* múlva hát azt mondja a róka:
– Te mónár, köszönöm neköd ezt e baráttságot, hogy te ingömöt megtartottál, s az én életömöt megmöntötted eddig; jó szűvel megszógálnám neköd, amivel tehetném, ugyan mon meg, nem vóna-ë kedved megházasodni?
– Édös kicsi rókám – azt mondja a mónár –, ha én kapnék úgy feleségöt, hogy magától ide jőne, nem mondom, hogy meg nem házasodnám, de különben nem tudok kapni, met nem lehet neköm guzsalyasba* mönni, ilyen anyaszűt mezittelen.
Elbúcsúzik a szegén róka ahajt* a mónártól.
Nem telik egy fertály óra, mönyön* a róka vissza a mónárhoz. Viszön egy darab rezet a szájába.
– Mesze, te mónár, tödd el ezt a rezet, met ide hátrébb hasznát vöszöd!
Eltöszi a mónár. Mönyön* esmét a róka. Hogy elmönyön, viszön egy darab arannyat újra a szájába.
– Ezt is tödd el, met ide hátrébb hasznát vöszöd. Nem házasodnál-ë meg? – azt kérdi megint a róka.
– Én biz, édös kicsi rókám, jószűvvel házasodnám mindön órába, mer az életöm ott van.
Eltűnik a róka esmét aharról. Viszön csakhamar a szájába egy darab gyémántot.
– No – azt mondja –, te mónár, nem kérlek többet, hogy házasodjá, me megházasítlak én tégödöt! – Azt mondja a mónárnak: – Te mónár, hoccide azt a darab rezet!
Kapja magát a róka, fogja a szájába, megindul hetedhét ország ellen körösztű, mindaddig útazik, amég a Sármán királyt föltalálja. Bémönyön a Sármán királyhoz, s köszön:
– Adjon isten jó napot, főségös király, Sármán király! – azt mondja a róka. – Főségös király, életöm, halálom kezedbe; azt hallottam, hogy egy leányod van férhöz adó. Hát én követ vagyok, Csihán királyúrfi kűdött ingömöt, hogy add neki a leányodot feleségül.
– Jó szűvel od’adom, édös kicsi rókám, meg nem húzom, még adnám jobb szűvel, ha látnám, kinek adom, de így se vonom meg.
Elmátkásittsa a róka azon este ëgyszőre. Hogy elmátkásittsa hát, napot tösznek, azt, hogy melyik nap mönjenek a leány után. Jó van! Elbúcsúzik a róka a Sármán királytól, elviszi a jegygyűrűt a mónárlegénnek.
– No, te mónár – azt mondja a róka –, te többet nem vagy mónár, me te vagy Csihán királyúrfi. Henem* ezön a nap s ezön az órán légy készön.
Azt mondja ëgyször a róka:
– Hoccide, te Csihán királyúrfi, azt a darab arannyat, hogy vigyem a Sármán király őfőséginek, ne gondolja, hogy te valami hitvány embör vagy.
Ahajt* elmönyön a róka esmét a Sármán királyhoz, köszön:
– Adjon isten jó napot, főségös király atyám! Főségös király atyámnak kűdte Csihán királyúrfi ezt a darab arannyat, hogy kőttsön a lakadalomra aprópénzt, me neki mind ilyenök vadnak.
Így gondókozik a Sármán király: „Bizon talám nem adám rossz helyre a leányomot, met én király vagyok, de neköm is ilyen darab arannyaim nem hevernek.” Evel a róka elbúcsúzik onnét. Elmönyön haza a Csihán királyúrfihoz.
– No, te Csihán királyúrfi, megérközém szöröncsésön. Hónap járj abba, hogy induljunk.
Megjelenik röggel a róka Csihán királyúrfinál: – Készön vagy-ë, te Csihán királyúrfi?
– Készön biz én – azt mondja –, met én mindön pillantásba mehetök, rég el vagyok készülve.
De megindúnak hetedhét ország ellen körösztű. Mikó mönnének ehelyt a rugonfali csere mellett, azt mondja a róka a Csihán királyúrfinak:
– Te Csihán úrfi, látod-ë eme fényös kastélyt?
– Hogyne látnám, édös kicsi rókám!
– Abba van a te feleségöd – azt mondja.
Mönnek, mönnek, azt mondja a róka egysző:
– Te Csihán királyúrfi, vesd le talám, ami rétad* gúnya van, azt is. Rakjuk belé ehelyré egy fauduba, égessük el azt is, hogy ne lögyön.
– Azt bizon jól mondod, e se lösz s majt* ilyen sem.
Azt mondja egyször a róka:
– Te Csihán királyúrfi, mönj belé a vízbe, s förödjél meg amúgy ügyesön.
Azt mondja egyször a Csihán királyúrfi a rókának:
– No, meg vagyok förödve.
Azt mondja neki a róka:
– Ülj veszteg ehelyt az erdőbe, hadd mönjek én előre bé a királyhoz.
Bémönyön a róka a Sármán király palotájába.
– Jaj, főségös király, életöm, halálom kezedbe van. Megindultam Csihán királyúrfival három tál(r)szekérrel, hat lóval, hintóval. Csihán királyúrfit elig* tudtam anyaszült mezittelen kifogni a vízből.
Esszecsapja a Sármán király a kezit:
– Hol hattad a kedves vejemöt, édös kicsi rókám?
– Itt s itt hattam, főségös király, az erdőn.
Egyszöribe a király két lovat hintó elejibe fogat, egyszöribe a legénkori gúnyát elékeresi a király, egyszöribe kiviszik a hintóba, fölülteti az inast, kocsist, a rókát melléje fáinul. Mikor kimönnének az erdőre, leszáll a róka a hintóból, az inas vöszi a gúnyát a karjára, viszi a Csihán királyúrfihoz; azt mondja az inasnak:
– No, őtöztesd föl azt az úrfit, te inas!
Fölőtözik fáinul Csihán királyúrfi. Féreinti a róka:
– Jösszte erre, te Csihán királyúrfi. Nehogy te nözögesd magadot abba gúnyába, me majt* azt gondolja a király, hogy neköd vaj különb gúnyád vót, vaj ilyen sem.
Jó van, fölőtözik, de hogy fölőtözött hát, beléűnek a hintóba s mönnek haza a Sármán királyhoz. Mikor megérköznek, a Sármán király kapja az ölibe a vejit.
– Lögyön hálá az Istennek, kedves vejemre lévendő, hogy megmarasztott az Isten tégödöt abba nagy vizekbe.
Jó van! De egyszöribe papot, hóhért, megeskötik őköt.
Eltelik a nagy lakadalom. Ott űnek a Sármán király udvarába egy hónapig, kettőig. Azt mondja egysző Csihán királyúrfinak a felesége:
– Édös kéncsöm, nem mönnénk-ë el immán* a tiédbe is?
Kimönyön Csihán királyúrfi nagy szomorán az istáló felé a maga dógába, aminek igazittását má tovébb nem lehetött halasztani; de a róka ott hevert közél a ganédomb ódalába. Mikor ott mulatott vóna Csihán királyúrfi, hát a könyve sűrűn hullott a nyirkos szalmára. Azt mondja a róka:
– Mi lölt, Csihán királyúrfi?
– Elég lölt – azt mondja –, met az édös feleségöm azt mondá, édös kicsi rókám, hogy nem mönnénk-ë el immán* az enyimbe is.
Azt mondja a róka:
– Készülj, te Csihán királyúrfi, s mönjünk.
Bémönyön a feleségihöz:
– No, édös feleségöm, készülj, met egyszöribe indulunk.
Egybe hat lovat, hintót elé a király, három tál(r)szekeret kénccsel, pénzzel megrakat, hadd szegénységöt ne érjenek. Azt mondja a róka Csihán királyúrfinak:
– No, Csihán királyúrfi, amerre én mönyök, te is arra jöjj.
Megindulnak hetedhét ország ellen körösztül. Amikó mönnének, érnek egy ökörcsordát. Azt mondja a róka:
– Te pásztor, nehogy azt mondd hogy a Vasfogú bábáé ez a csorda, hát azt, hogy a Csihán királyúrfié, me jándékot fogsz kapni.
Abba helybe hagyja a róka őköt s eltűnik. Odalösz a róka, ők abba helybe megálltak, de a róka igyenössen* fut a Vasfogú bábához:
– Adjon isten jó napot, anyámasszon!
– Isten hozott, fiam – azt mondja –, szöröncséd, hogy anyádnak szólittál, me ma a máknál apróbb lött vóna csontod.
– Jaj, édösanyám – azt mondja –, hagyjuk el a haszontalanságot – azt mondja –, me jő az az átkozott farancia.
– Édös fiam, dugj el valahova!
Tudott a róka ëgy feneketlen tót, elviszi a martjára.
– No, édös öreganyám, ott mosogassa a lábait, ameddig én visszajövök,
Ott hagyja a róka a Vasfogú bábát, mosogassa a lábát. Mönyön* a Csihán királyúrfi eljibe, hát még abba helybe állnak, ahol elhatta vót, megkáromolja magát:
– Ördög adta, mé nem hajtál arra, merre én mönyök? Hajts már most utánnam!
Ahajt* bészállnak a nagy kastélyba, a Vasfogú bába életjire. De ott má mindön vagyon vót, ami egy gazdának kellött. Nyugusznak*; ott má vót mindön; hát eszibe jut a kicsi rókának, hogy még a Vasfogú bába nincsen jó helyt.
– Hallám, édös fiam, hogy megérköztek a csöngős-pöngős lovak, hát tégy el ingöm innét más helyrë.
Hëzzasullódik a róka, s belébukkik* a Vasfogú bába a tóba. Csihán királyúrfinak marada mindön vagyona. Elémöne a róka, azt mondá Csihán királyúrfinak:
– Most bódog napra születtél vót, te Csihán királyúrfi, me belétövélek a gazdaságba.
Örömébe Csihán királyúrfi lakadalmat hirdet esmé azon a városon, hogy Báncidától fogva Zsukhajnáig tál, tángyér elég vót, de istenös embör, aki egy csöpp levet kaphatott.
Gondolja magába a róka, hogy ez után a lakadalom után tögye magát, hogy má beteg lött, hadd* lám, hogy látnak hëzza a sok jótétel után. Olyan beteg lösz a róka, hogy! nyög, jajgat erősképpen. Mönyön* a panasz bé a Csihán királyúrfinak, hogy nem tudnak nyugunni* a rókától. Azt mondja egysző Csihán királyúrfi:
– Fogjátok meg, s vessétök ki a ganéra.
Kivetik a ganéra a rókát.
Egysző kimönyön Csihán királyúrfi dógát igazittani a ganédomb mögi. Elkezdögeli a róka:
– Te Csihán királyúrfi, vaj te csihánbó lött mónár! Akarsz-ë olyan gazda lönni, amilyen vótál a csihán-malomba?
Ahajt* szörnyűképpen megijed a róka beszédjire, szinte-szinte megütte a gutta.
– Jaj, édös kicsi rókám, nehogy te azt tödd velem – azt mondja –, me királyi hütömre fogadom, aval az étellel, itallal tartalak, amivel én élök, s mind legkedvesebb barátomot, jóltévőmöt mindonkó* megbücsüllek, bücsültetlek.
Béviteti a rókát a ganéról, s aval az étellel, itallal tartotta örökkétig, amivel ő élt, többet sohasem felejtközött meg rólla.
Még máig is élnek, ha meg nem hótak, hónap lögyenek a kijetök vendégök.