A hegyi tolvaj

(A zsivány felesége)

Odvas fenyőfának vagyon három ága,
A legelső ága hajlott Moldovára,
A második ága hajlott Kolozsvárra,
A harmadik ága Kis-Magyarországra.
Annak tetejében egy kis flegoria
Kiben növelkedik egy nagy hegyi tolvaj.
– Szolgám, édes szolgám, menj le udvaromra,
Húzd elő félgyászos hintómat,
Fogd eleibe négy szürke csitkómat;
Én is hadd menjek el szerencse-próbálni
Király udvarára, királykisasszonyhoz.
Ő el is ment.
Felöltözött akkor, mint egy császár úrfi,
Beszállott királynak udvarába
Félgyászos hintóval,
Négy szürke csitkóval.
Megis-megkérte a király kisasszonyt hitestársul,
Fel is tette félgyászos hintóba
A királyi kisasszonyt,
Megcsapta ő szürke csitkóját,
Úgy elment ő hetedhét országon.
Amig utólérte a kis flegóriáját.
Felszállott ő kis flegóriájába,
Hát mondani kezdette:
– Feleség, feleség, készíts el engem,
Hadd menjek el én is szerencse-próbálni,
Keresztút-állani.
Ő fel is készítette.
El is elment a hegyi tolvaj.
Felesége ablakba üle,
Ott a könnye hullani kezde.
– Madár, kicsi madár,
Vidd el levelemet
Az én atyámnak.
Ugyan ada férjhez
Egy hegyi tolvajhoz,
Ki most is oda van
Keresztút-állani,
Ember-ölögetni.
Inkább adott volna engem
Egy szegény cigánynak. –
A tolvaj ajtaján hallgatta,
Hogy az ő felesége mint panaszol sírva.
Azt mondja a hegyi tolvaj:
– Asszony, feleségem, nyisd meg az ajtódat!
– Bizony mindjárt nyitom, édes jámbor uram,
Csakhogy vegyem én fel halni-való gúnyám.
Minden halottnak hármat harangoznak,
Én úri fejemnek még meg sem kondítják.
A tolvaj tovább nem állhatta,
Az ajtót már berugta.
– Mért sírsz, édes feleségem!
– Hogy ne sírnék, édes jámbor uram?
Konyhán forgolódtam, cserefát tüzeltem,
Cserefának füstje kihúzta az könnyem.
– Asszony, feleségem, inkább állasz-e te
Két asztalvendégnek vígan gyertyát tartani,
Mint most mindjárt fejed nélkül maradni?
– Szolgám, édes szolgám, menj le magad nekem a pincébe,
Hozz fel magad nekem két kászu szurkot
S két türedék vásznat. –
Lábánál kezdette, fejénél végezte a vászonba tekerést.
Mikor ő szurokkal kezdette csepegtetni,
Akkor már a tolvaj nem volt hogy hová fusson,
Mert ajtót, ablakot a királykisasszony
Nemzetsége elállott.
Ajtón, ablakokon reá lövődöztek,
A nagy hegyi tolvajt mindjárt meg is fogták.
A király megfogatta,
Udvarába vitette,
Négy délceg csitkónak
Farka után köttette
A nagy hegyi tolvajt.
A várost véle meg is kerülték.
Mikor már annyira ment, hogy megholt,
Akkor a városnak négy szegire tétették,
Onnét is fegyverekkel lelődözték.
Már a királyi kisasszonynak
Nem is volt, hogy hová legyen,
– A szurok a testén mind el volt olvadva, –
Mint harmadnapok alatt
Meg kellett, hogy haljon.

Zajzon (Bacsó)


Magyar Népköltési Gyűjtemény. I. Székelyföldi gyűjtés. Bp. 1882. 228-230.




Hátra Kezdőlap Előre