Szabó Pál

Két hete, vagy három,
Múta rúzsám várom,
Amoda gyün, amint látom,
Sütét pej paripán.
Sütét pej lovának
Arany a kantárja,
A rúzsámnak, Szabó Pálnak
Én vagyok a párja.
– Nyisd ki rúzsám, nyisd ki
Szobádnak ajtaját,
Ehen gyün egy hírös betyár,
Úgy néz, mint Szabó Pál!
– Jó estét, hát rúzsám,
Régön nem láttalak,
Tennap mult el három hete,
Múta mendég várlak!
– Gyüttem vóna, rúzsám,
De ha nem löhetött,
A vármögye nyomomba vót,
Erre nem eresztött…
Isten hozzád, rúzsám,
Vöszöm végbúcsúmat,
El köll mönni messzi útra,
Kirül ne várj vissza!
– Mondd mög néköm rúzsám,
Möddég fogsz elmönni?
– Perjámosi nagy kocsmába
Ott fogok möghálni!…
Kocsmárosné, hallja!
Zárva a kapuja;
Nyissa kend föl szép csöndesen,
Hogy mögyök be rajta!
Kocsmárosné, hallja!
Van-é vacsorája?
– Van vacsorám, jó paprikás
Szabó Pál számára!
– Kocsmárosné, hallja!
Van-é istállója?
– Van istállóm, szénám, zabom
Szabó Pál lovának!
– Kocsmárosné, hallja!
Hányat üt az óra?
– Még kilencet el nem veri,
Mulathatunk rajta.
– Hallom, üt az óra,
Hallom, kilenc óra,
Feküdjünk le, Mihály öcsém,
El vagyunk fáradva!
Perjámosi csárda
Körül van sáncolva,
Dúzs Istvánnak kis pej lova
Körösztül ugrotta.
– Tizet üt az óra,
Rajtunk csaptak máma,
Még jól el sem aludhattunk
Az első álomba.
Hét vármögye hajtott,
Soha mög nem fogott,
Ez a három csuda rongyos
Jaj, de rajtunk csapott!
Oda az életöm,
Mindön reménységöm,
Az öcsémet agyonlütték,
Éngöm levasaltak.
Vas alatt késérnek,
A kocsira tösznek,
Még röggelre kis-zombori
Nagy tömlöcbe tösznek.
Letösznek messzire,
A legfenekire,
Magam vagyok, kedves rúzsám
A nagy sütétségbe!
Lovam, édös lovam,
Le vagy-é te zárva?
Ládd a gazdád keze-lába
Hogy le van láncolva.
Látom a törvénbe
Tizönketten ülnek,
Tudom, mind a tizönketten
Rúlam törvénköznek.
Rúlam beszélgetnek,
Rúlam törvénköznek,
Tudom, azt a törvént töszik:
Hogy fölakasszanak.
Kéröm az urakat,
Még egy szavam vóna:
A lovamra fölülhetnék,
Majd könnyen beszélnék.
Lovamra ülhetnék,
Majd könnyen beszélnék,
Kis-zombori törvénházat
Majd körülkerülném.
Áldja mög az Isten
Kis-Zombor faluját,
De verje mög az Úristen
Dúzst egyedül magát!
Szállj el madár, szállj el
Vásárhely városba,
Ott lakik az édösanyám
Egy alacsony házba!
Szállj az udvarába,
Szállj a szobájába,
Vidd el ezt a bús levelet,
Tödd az asztalára.
Ha kérdi, hogy vagyok?
Mondjad, hogy rab vagyok,
Kis-zombori nagy tömlöcbe
Térgyig vasba vagyok.
Térgyig vasba vagyok,
Könyékig bilincsbe,
Szerdán, Illés napján, délbe
Visznek a vesztésre.
Se eső nem esik,
Se harmat nem látszik,
Mégis az én üngöm-gatyám
Két oldalrúl ázik.
Édösanyám vót kend,
Mér nem tanított kend,
Gyönge vessző ága vótam,
Mér nem hajlított kend!
Szögént nem bántottam,
Gazdagot raboltam,
Pajtásomat emböröltem,
Szép asszont öleltem.
Möghalok, möghalok,
Még beteg sem vagyok,
Kis-zombori szőlők alatt
Lészön möghalásom.
Nem bánom, nem bánom,
A rúzsám sajnálom,
Nincsen kinyérkeresője,
De van elvesztője! –
Szerdán, Illés napján
Féltizenkettőre,
Szól a hóhér Szabó Pálnak:
Lépjön föl a székre!
Főlépött a székre,
Főnézött az égre,
Akkó jutott az eszibe,
Mit tött életibe.
Szerdán, Illés napján
Húzzák a harangot,
Szabó Pali nyakára rá-
Hurkolták a láncot.

Monostori tanyák (Torontál)


Kálmány Lajos: Szeged népe I-III. Arad, 1881-1882, Szeged, 1891., III. 23-25.



Hátra Kezdőlap Előre