Forgách Ferenc+

Emlékirat Magyarország állapotáról*

Perényi Gábor+ annak a Péternek a fia, aki Bécsben Ferdinánd+ fogságában halt meg, nem volt egyedüli gyermek. Ferenc nevű testvérét apjuk annak idején Grittinek adta kezesként, amíg bizonyos feltételeknek eleget nem tesz. De az apának fontosabb volt Péterváradja+ és Zalánkemén+ várának birtoka, mint fiának megtartása, így hát apjától magára hagyatva Bizáncba+ vitték. Hosszú évek elmúltával visszatért, de Gábor semmiképpen sem ismerte el testvérének, az viszont bizonygatta, hogy ő az; anyjuk is elismerte fiának, s magához vette, hasonlóképpen erősködött a dajka is. Sokáig viszálykodtak egymással; az ügy nem egyszer került Ferdinánd elé bíráskodás végett, miközben anyjuk ezt védelmezte és elszántan küzdött érette, amaz viszont senkit sem óhajtott az apai vagyonból részesedni társul. Ennek a viszálykodásnak nagy sokára az lett a vége, hogy Gábor mint édes fiú, tulajdon anyját házasságtöréssel vádolta meg (azért fogta volna amannak pártját), és javaiból, jövedelmeiből kiforgatta, végül az is kóborlásra adta fejét*, úgy tették el láb alól ellene küldött bérgyilkosok. Mi úgy igyekeztünk előadni a dolgot, ahogyan történt.

Egyébként, mint ahogy az anya és fia közti ügy mindig nehezen elbírálhatónak mutatkozott, mi sem tudjuk egyik vagy a másik fél igazát bizonyítani vagy cáfolni. Gábor azóta mindig gyűlölettel fordult anyja felé; az, mikor anyagi támaszaitól elesett, keserves szegénységben tengődött. Apjuk, akit János nagy ajándékokkal és birtokokkal tett gazdaggá (rábízta a királyi korona őrizetét és Visegrád várát is, ahol ősi szokás szerint őrzik): a koronát mégis rögtön átadta Ferdinándnak. De amint látta Ferdinánd tehetetlenségét, nagyon megjött az önbizalma; gyakran mondogatta: „Ha János lehetett, Péter miért ne lehetne?” Merészségében azt kérte Szulejmántól+, hogy tegye önálló fejedelemmé, és fogadja a hűbéres uralkodók sorába, miután önmagát már nem is alattvalónak, hanem önálló fejedelemnek tartotta, és azt szerette volna, ha mások is annak tartják. De Szulejmán+ János iránti jóindulatában (hiszen háborút is azért indított, hogy Jánost korábbi királyi méltóságába visszaállítsa) magához hívatta és intette, hogy ne vitassa el János uralmát; lesz rá gondja, hogy megbékéljenek, csak adja meg neki a köteles hűséget, továbbá adja át neki a koronát a visegrádi várral együtt, valamint Péterváradját+ és Zalánkemént+, a két királyi várost; fiát pedig adja kezesül, amíg e föltételeket teljesítik. Bár Ibrahim nagyvezír+ fölöttébb emberségesen tárgyalt vele, mégis nyíltan minden feltételt elutasított, csak azt az egyet nem, hogy Szulejmán+ tegye őt önálló fejedelemmé, függetlenül János uralmától. Ezt a fejedelemséget – tekintettel Ferdinánd gyengeségére és Szulejmán+ kegyességére (aki azonban látta és nagyon helytelenítette hűtlenségét) – oktalanságában és hűtlenségében minél nagyobbnak remélte.

Szulejmánt+ bosszantotta konoksága (mert nem volt hajlandó kijózanodni még akkor sem, ha saját fejét, sőt az országot is kockáztatja), ezért ellenséggé nyilvánította, mint aki nem akarja tudomásul venni annak a Jánosnak mérsékelt uralmát, aki nemcsak az ő hűbérese, hanem a főurak korábbi egyetértő határozata alapján Magyarországnak is királya, és őrizetbe vetette. Így történt, hogy minden vagyontárgyát és kísérőit zsákmánynak tekintvén, közülük sok előkelő embert felkoncoltak. Szulejmán+ mégsem büntette súlyosan, csak éppen arra kényszerítette, hogy – ha meg akarja tartani tisztességét, méltóságát és hazáját – fogadja el a súlyos, de önként vállalandó feltételeket, és kisebbik fiát kezesként adja oda Grittinek. Ezek után visszaküldte Jánoshoz, azzal a kéréssel, hogy kegyesen járjon el vele; mint ahogy János csakugyan szívesen fogadta, és úgy is bocsátotta el.

De ő volt az, aki Várday Pál+ esztergomi érsekkel egyetemben megint csak ugyanilyen hűtlen módon pártolt el tőle. […]

Perényi pedig amint kiszabadult, egyáltalán semmit sem tett, hanem inkább elnézte, hogy fiát Bizáncba+ vigyék, és Szulejmán+ a Duna menti várakat, Belgrád+ elvesztése óta az ország legerősebb védőbástyáit, elfoglalja, de elmondhatatlan hatalomvágyából semmit sem engedett. Hatalmas birtokain és termékeny földjein kívül, melyeket Felső-Magyarországon – Sárospatak mint fő hely körül – még János adományozott neki, a mohácsi vész után egyéb nagyobb kiterjedésű és termékeny birtokokat is szerzett: Zalánkemén+ és Péterváradja+ királyi városait. A kapitányok ugyanis nem bíztak saját erejükben, és őrségképpen befogadták Perényi Péter+ csapatait. Így végül is magának tartotta fenn mind a kettőt, a korábbi Belgrád+ helyett szolgáló védőbástyákat, amelyek megakadályozhatták, hogy a törökök az ország belsejébe hatoljanak. Ezek elvesztése után, ha addig még volt is remény az ország megtartására, ez a remény végképp semmivé lett. Ha az emberek – és nem inkább az ország elvesztésére született undok szörnyetegek – minden, tulajdonképpen az ő javukra szolgáló meggondolást nem utasítottak volna el, akkor még mindig elviselhető helyzetbe juthattunk volna vissza, és valamilyen hazánk mégiscsak maradhatott volna, ha a végzet rendeléséből, az eszeveszettség ösztökélésére a polgári hálátlanság megtestesítői, ezek a mindenkinél förtelmesebb halandók nem őrjöngenek a végső pusztulásig. De Perényi, a jótéteményről megfeledkezvén, mihelyt Ferdinándhoz pártolt, feleségével együtt hamarosan Kessereő Mihály nádor fogságába esett, és feleségével együtt magát is csak a korona ellenében válthatta ki. Így a korona megint visszakerült Jánoshoz*.

Végül azonban Ferdinánd előtt sem lett kedves, mert fájlalta, hogy a koronától miatta esett el, és állhatatlansága miatt szerfölött nagy hatalmától is tartott. Ezért sikertelen pesti vállalkozása után küldött embereivel Esztergomban elfogatta, és Bécsben börtönbe záratta, ahol aztán meghalt.

Gábor pedig, miután Izabella+ és János királyfi+ Erdélybe visszatért, égett a vágytól, hogy apja halálát megbosszulja: ezért elpártolván Ferdinándtól, Izabellához szegődött; majd semmi egyéb okból, csakis jellemének gyengesége folytán ismét Ferdinándhoz állott, de hirtelen támadt ízületi betegségének következtében kezére-lábára megbénult; végül családjának utolsó tagjaként, akivel nemzetségének még a neve is kiveszett, semmiféle említésre méltó tettet végre nem hajtván, Pozsonyban+ kimúlt.

Felesége Országh Kristófnak volt a nővére, előkelő asszony; kivel, halála előtt mérget itatott, hogy ne élje őt túl, mert amikor oktalanul arra kérte az asszonyt, hogy halála után ne menjen máshoz feleségül, az azt válaszolta, hogy ő az ura hosszabb életéért imádkozik, egyébként a jövőre nézve semmi bizonyosat sem ígérhet, csak azt szeretné, ha jobb reménnyel volna felőle. Ezért kardot rántván, azonnali halállal fenyegette az orvos Balsaráti Vitus Jánost+, úgy kényszerítette méreg keverésére* és annak megitatására. Az asszony tagjai és érzékszervei lassan bágyadtak el, amint a méreg ereje hatott, majd nem sokkal férje halála után, éltének virágjában, szánandó módon pusztult el. És ezt [Perényi Gábor+] nem szeretetből művelte, mert a szeretet ugyan hogyan férne meg a bűnnel; hanem csak hiú önteltségből, mert ez a hihetetlenül nagyravágyó és felfuvalkodott ember bizalmas beszélgetései során korábban is méltatlan dologként vette, hogy az ő feleségét más valaha is ölelhesse. Ritka és hallatlan vadságában az asszonyt soha más étkezéséhez nem engedte, de még tulajdon asztalához sem; nem tűrte, hogy férfival beszéljen, vagy akár csak reá tekintsen; ki sem volt szabad néznie: távollétében lepecsételtette az ablakokat. Ez az ember annyira túlbecsülte önmagát; másokat meg lenézett, hogy amikor egyszer betegen feküdt a felesége pedig – az istenfélő és férjéért fáradozó asszony – egy Semsey István nevű nemesifjút véletlenül a ruhájával érinteni talált, annyira felbőszült, hogy szidalmakkal halmozta el, majd parancsot adott élve befalazására, és éhhalállal való elsenyvesztésére; meg is tette volna, ha bizalmas hívei nagy nehezen le nem beszélik. Az illető nemesifjút fogságra vetette, és nemsokára megmérgeztette.

Borzsák István fordítása




Hátra Kezdőlap Előre