Régi magyar levél – régi magyar irodalom

(XVI. sz. közepe – XVII. sz.)

„… eb a török, kutya a német és ezek ketten megemésztenek bennünket” – írta a neves erdélyi politikus és önéletírás–szerző, Bethlen Miklós a nagyhatalmú kancellárnak, Teleki Mihálynak 1677-ben (238. sz.).* A hasonlat, amellett, hogy írójának indulatairól híven árulkodik, jól jellemzi nemcsak a XVII. század végi erdélyi helyzetet, de általánosítható az egész török hódoltság kori Magyarországra, a korábbi időszakokat is beleértve. A történelmi körülmények megítélésében a legtisztábban látó kortársak véleménye a XVI. század közepétől a XVII. század végéig megegyezett abban, hogy a magyarság a „két császár” közötti kilátástalan helyzet áldozata, csupán ennek a ténynek az egyre nyomatékosabb megfogalmazása figyelhető meg az idő előrehaladtával. Sok tragédia okozója volt pedig az, hogy a korabeli társadalom vezető rétegeinek véleménye a körülmények orvoslását illetően soha nem egyezett meg. Az ingadozás gyakran egy-egy életpályán belül is megfigyelhető. 1541, Buda török kézre kerülése, az ország három részre szakadása után lényegében ugyanaz a történelmi helyzet merevedett meg változó mellékkörülményekkel a XVII. század végéig. E több mint másfél százados időszak alatt a Magyarország és Erdély számára legfontosabb történelmi tendenciák három nagy korszak elkülönítését indokolják. 1541–1606: a török birodalom berendezkedése, megszilárdulása, az erdélyi fejedelemség kialakulása, ezzel párhuzamosan a Habsburg-abszolutizmus kezdetei s az ellene fellépő első nagy felkelés: Bocskai István mozgalma. 1606–1648: a Habsburg-abszolutizmus további fokozódása, ugyanakkor az erdélyi fejedelemség Bethlen Gábor uralkodása alatti virágkora, s a Magyarországot közvetlenül is érintő európai harmincéves háború időszaka; végül 1648–1699: az erdélyi fejedelemség hanyatlása, a Lipót-kori abszolutizmus ideje az ellene irányuló küzdelmek visszahatásával és a török kiűzése európai koalíció segítségével.

A korabeli politikai eseményekkel elválaszthatatlanul összefonódva jelentkeztek az irodalomban lecsapódó ideológiai jelenségek, küzdelmek. A protestantizmus valamennyi jelentős irányzata megtalálható volt Magyarországon, méghozzá viszonylag gyorsan követve az európai változásokat. Luther fellépése (1517) után néhány évvel már volt nyoma tanai hazai recepciójának, a kálvinizmus már a XVI. század közepétől országszerte terjedt, Erdélyben 1638-tól hivatalosan is államvallás lett, az antitrinitarizmus János Zsigmond fejedelemsége alatt talált táptalajra, a szűkebb kisugárzású szombatosság pedig a századfordulót megelőző egy-két évtizedben már hatott. A legfontosabb új vallási eszme a XVII. századi Magyarországon a kálvinizmuson belül kialakuló, annak ortodox iránya ellen fellépő puritanizmus, amelynek a század közepe előtt már megjelentek képviselői Erdélyben és a vele határos magyarországi területeken. A pápa hatalmát elismerő „pápista” vagy „régi”, azaz katolikus vallás képviselőinek antiprotestáns küzdelme ugyancsak az európai ellenreformáció törekvéseinek nyomában járt. A Loyola Ignác által alapított jezsuita rend (1540-től) tagjai már 1561-ben megjelentek Nagyszombatban, majd a katolikus Báthori István Erdélyében (1579-ben), s Pázmány Péterről (1570–1637) némi túlzással ugyan, de elmondható, hogy „protestáns Magyarországban született és katolikus Magyarországban halt meg” (Riedl Frigyes). Mindez az erősödő Habsburg-abszolutizmus következménye volt, amelynek további fokozódása nyomán a század hetvenes éveiben a kérlelhetetlen ellenreformáció protestáns prédikátorokat gályarabságra juttatott (232., 235. sz.). E vallási-politikai küzdelmek meghatározóak voltak a korabeli művelődési törekvésekre: az iskolák, nyomdák működésére, a tudományos, hitvitázó, prédikációs művekre és a szépirodalmi alkotásokra egyaránt, de a levelezésre is.

A korszakból fennmaradt misszilis levelezés sok tízezer darabja árnyalt képet ad a hódoltság időszakának hétköznapjairól és történelmi sorsfordulóiról. Igen értékesek azok a szövegek is, amelyek „fonákjáról”, szubjektív hangon és ábrázolásmóddal ismertetik meg velünk a történelemkönyvekből csupán száraz adatként tudott eseményeket. Csupán néhány példát kiragadva a sok közül, melyeket nem véletlenül vettek tollukra későbbi regényíróink: Buda 1541-es elfoglalásáról Izabella királyné egyik szolgálója tudósít bennünket, betekintést engedve a történelmi jelentőségű esemény szereplőinek elgondolásaiba, érzelmi állapotába (6. sz.); itt olvashatjuk az egri parancsnokok (köztük Dobó István) levelét, melyben híres, 1552. évi törökellenes győzelmükről számolnak be (13. sz.); vagy a szemtanúk leírását-híradását Báthori István, Bocskai István és Bethlen Gábor haláláról (44., 81., 137. sz.). Szerepel kötetünkben dokumentum Zrínyi Ilona halhatatlan munkácsi várvédésének idejéből (252., 253. sz.), de elolvashatjuk Thököly Imrének mostohafiához, II. Rákóczi Ferenchez írott levelét, melyben a „kuruc király” élete végéig tartó kisázsiai száműzetésében is abban reménykedik, hogy részt vállalhat a szabadságharcban (262. sz.). Jellemző adatokat találhatnak a gyűjteményben a művelődéstörténet szerteágazó kérdései iránt érdeklődők is. Itt szerepel Budai Parmenius István beszámolója, aki Magyarországról elszármazva 1583-ban részt vett egy Amerika-kutató (számára tragikus végű) expedícióban (38. sz.), majd egy évvel későbbről ismeretlen magyar jezsuita részletes tudósítása ördögök által megszállt emberekről és az ördögűzés módjairól (39. sz.). Megtudhatjuk, milyen szerek tették könnyebbé a szülést 1663-ban (214. sz.), és hogy gályarab prédikátorainknak mi okozta a legnagyobb szenvedést az itáliai vizeken. Némelyik külföldön tanuló, utazó magyar diák peregrinációs levele arról tudósít, hogy milyenek voltak a nyugat-európai királyi udvarok (129. sz.), Borsos Tamás pedig beszámol Bethlen Gábor érdekeit védő 1619. évi konstantinápolyi tárgyalásainak körülményeiről (114. sz.). A levelek közül jó néhányban olvashatunk a könyvek kiadásáról, áráról, iskolai-tanítási problémákról, egyszóval a korabeli „irodalmi életről”. A három részben tárgyalt, 1541–1699 közötti időszak irodalomtörténetileg legjelentősebb alakjainak (Balassi Bálint, Zrínyi Miklós) levelezéséből részletesebben válogattunk, de viszonylag sok levelet talál az olvasó Szenci Molnár Alberttől, Pázmány Pétertől, Kemény Jánostól és Teleki Mihálytól is. E levelek egymás után való olvasása módot ad életük legfontosabb eseményeinek és törekvéseinek vázlatos megismerésére.

A török hódoltság időszakában a levelezés a mainál fontosabb és nélkülözhetetlenebb szerepet töltött be. A hírek átadásának, az egymással való kapcsolat tartásának, a „communicálásnak” a „nyelvvel való üzenés”, vagyis követ, illetve küldönc bocsátása mellett az egyetlen formája a levél volt. A leírt szöveg azonban két igen nagy előnnyel rendelkezett: az egyik leírt, rögzített, tehát pontos voltából, a másik titoktartási képességéből fakadt. Amikor a levélírónak nem volt módja bizalmasát, illetve politikailag megbízható embert, követet küldeni, még a lezárt levelet sem tartotta elég biztonságosnak. Ezért a korabeli szokás szerint még boríték nélkül összehajtott, különböző színű viaszba nyomott pecsétekkel ellátott leveleket vagy azok egyes részleteit gyakran számok, illetve számok és betűk kombinációjából álló titkosírással írták, a titkosírási kulcsot időnként változtatva. (169., 193., 224.; Thököly még azt is megjegyzi utóiratában, hogy „Ezen levelet régi clavissával [titkosírási kulccsal] írtam.” – 243. sz.) A levélnek a szóbeli üzenetet helyettesítő funkciója csak fokozatosan, a levelezési szokás széles körű elterjedésével párhuzamosan alakult ki. Még a XVII. században is gyakori volt, hogy a levélíró mondanivalójának egy részét – gyakran fontosabb részét – nem írta le, hanem a levélvivő bizalmi helyzetétől, személyétől függően szóbeli közlésre bízta.

A levél mint önálló közlési forma szorosan összefügg a magyar nyelvűségnek az irodalomban, ezen belül a levelezésben való elterjedésével, általánossá válásával. A magyar nyelvű levelezés a XV. század végén alakult ki. Először csak latin nyelvű levélhez illesztett utóiratok, toldások formájában, később pedig a latin nyelvű megszólító és datálási formák közé ékelt, lényegében a levél törzsét jelentő szövegként. A magyar nyelvűség irányába mutató fejlődés ezzel lényegében hosszú időre le is zárult, mivel a latin elemek, ha nem is mindig a formákban, de a magyar szövegben szórványként vagy a grammatikai szerkezetben szinte mindig jelen voltak. A magyar nyelvűség irodalmi szerepének széles körűvé válása tette lehetővé a családi levelezés kialakulását. (Az első ismert – e kötetben nem közölt – szerelmes levél 1528-ból való.) A leánynevelés-oktatás lassúbb elterjedése miatt ugyanis a középkori írásbeliségben hivatalosan használt latin nyelven a családnak nem minden tagja értette meg egymást. A nők általában csak a (talán hétköznapi beszédben is) gyakran használt latin kifejezéseket ismerték. Ilyen átlagos, de a kor igényeinek megfelelő műveltsége lehetett Teleki Mihály édesanyjának, Teleki Jánosné Bornemisza Annának, vagy a költőnő Petrőczy Kata Szidóniának. Az átlagosnál magasabb műveltségről tanúskodik Telegdi Kata a XVI. század végéről. Rokona, Várday Kata, férje, Nyáry Pál egyik levele tanúsága szerint, csak kb. harmincéves korában tanult meg írni (67. sz.).

A magyar nyelvűség elterjedésével a XVI. század első felében tehát létrejöhetett a családi levelezés, ezzel együtt pedig erősödhetett a leírt szöveg önállósulási, a szóbeli hírvivéstől való függetlenedési folyamata. Mind a latin, mind a magyar levelek igen sokfajta funkciót töltöttek be. A levélírás korabeli gyakorlatát tekintve a misszilisek tartalmuk és a bennük található megnevezések alapján több tucat típusba sorolhatók. (Pl. gratuláló, biztató, könyörgő, tudósító, fenyegetőző, szerelmes, köszöntő levél, lakodalomba, keresztelőre vagy temetésre hívó levél stb.) Ezek tulajdonképpen nem nevezhetők műfajoknak, a többi irodalmi műfaj analógiájára, mert szinte egyikükben sincs semmiféle esztétikai igényű törekvés arra, hogy valamilyen, tankönyvszerűen összefoglalt szabályszerűségnek, mintának, retorikai eszménynek tegyen eleget. A levelek „műfaját” túlnyomórészt a gyakorlati, mindennapi igények határozták meg.

Van azonban a korabeli levelezésnek egy olyan „irodalmi” vonulata, amely stílusában, szerkesztésmódjában, irodalmi igényességében jóval többet nyújt az imént említett „funkcionális” levélfajtánál. Ennek egy részében felismerhető a korábbi humanista levélstílus eszményeinek bizonyos követése, más része ugyanennek az eszménynek korlátozottabb felhasználását és egyénibbé alakítását mutatja. A latin nyelvű humanista levél magyarországi történetében megfigyelhető, hogy a klasszikus retorika, elsősorban a Cicero-imitatio alapján álló szerkesztési eszmény a XVI. század első harmadában, kimutathatóan Luther praktikus célokat ajánló hatására, távolról sem kizárólagos. Néhány késő-humanista magyarországi író tollán mégis továbbélnek a korábbi hagyományok. Gyűjteményünkben ez elsősorban a magyarországi Lipsius-kör (Dudith András, Forgách Mihály, Révay Péter, Rimay János, Zsámboky János) tagjainak levelein figyelhető meg. Kétségtelen, hogy számukra a németalföldi humanistával együtt filozófiailag a sztoikus Cicero volt az elfogadandó, ugyanakkor korábbi műveinek díszítettebb (ún. asianus) stílusát igyekeztek követni. Az ide tartozó, eredetileg is magyar nyelven írt levelek közül a legfontosabb az I. Rákóczi Györgynek írt levél (132. sz.), amely „Rimay retorikájának a kulcsa” (Eckhardt Sándor). Közös ezekben a levelekben a közvetlen funkcionalitáson túl meglevő díszítettség, a nyelvtani alakzatok, gyakori alárendelések a mondatszerkesztésben. Mindez csak szerkezetileg marad racionális – érzelmi hatásában (a túlzó, felsőfokú jelzők használata következtében is) nyeri el fontosabb szerepét. E levelek témája szinte kizárólag irodalmi eszmecsere antik szerzők műveiről, azok gyakori idézésével, de főleg saját irodalmi tevékenységükről, egymást dicsérve, sokszor nyakatekertnek tűnő, a mai magyar nyelvre átültető minden leleményét próbára tevő udvariassági formák halmazával, körülírásokkal. Feltűnő még bennük a máshol ritkán tapasztalható nagyfokú tudatosság, mellyel tulajdonképpen nem is levelet, hanem inkább tökéletessé szerkeszteni igyekezett irodalmi művet alkotnak meg. E felfogás nyomán Lipsius is (akárcsak Cicero) kötetekbe gyűjtötte s kiadta levelezésének egy részét, benne Zsámboky és Dudith missziliseit is (45. sz.). A ciceronianizmus természetesen nem volt általános és egységes, Cicero követésének jogosultságáról és a Ciceroimitatio módjáról sok vita folyt Európa-szerte; Lipsius is csak bizonyos jellegzetességek követését ajánlotta a Cicero-életműből. Ez a híres szónok filozófiai és stilisztikai eklekticizmusából következett, a recepció sokféleségére módot adva. Az antikvitás hagyományain épülő írói tudatosság a másik vonás, ami XVI. század végi-XVII. század eleji említett íróinkat feltétlenül rokonítja száz évvel korábbi (Janus Pannonius életművében a legnagyobb magaslatokra jutó) humanista irodalmunkkal.

A humanista erudíció még jó néhány levélben kimutatható egészen Zrínyiig, de ezekben az írásokban már erőteljesebben jelentkezik a saját egyéniség és írói tehetség által létrehozott emelkedett irodalmi stílus, amely a misszilis levél műfaját ugyancsak képes túlemelni az ad hoc jellegű funkcionalitáson, mindezzel emlékeztetve a XV. századi humanista és a XVI. század végi késő-humanista jellegzetességekre. Az e típusba sorolható levelek különböző céllal és különböző történelmi környezetben íródtak, csupán az imént említett sajátosság rokonítja őket. Itt kell megemlítenünk Batthyány Ádám anyjához írt verses levelét 1627-ből (128. sz.) s az ennél még költőibb, a maga nemében páratlan Telegdi Kata-féle verses levelet a XVI. század végéről (63. sz.). (Megjegyezzük, hogy a korabeli kéziratok nem alkalmaztak következetes interpunkciót és ezzel összefüggő nagybetű-használatot, ugyanakkor a verses szövegeket is sokáig prózaszerű elrendezésben írták. A Batthyány- és Telegdi-levél egyes részeinek vers-mivolta azonban még így is nyilvánvaló.)

Igen figyelemreméltó a levelek protestáns humanista csoportja. Természetesen itt is külföldi hatással kell számolnunk (pl. Melanchton, 4. sz.). A világi és a vallásos műveltség egysége nyilván meg több irodalmi igényű, még évtizedekkel későbbi írásban is (pl. Gyalui Torda Zsigmond, Huszár Gál, Beythe András, Szenci Molnár Albert, Kanizsai Pálfi János, Miskolci Csulyak István levelei).

Felekezeti állásponttól független közös jellemzője ezeknek a leveleknek az egyházi prédikációkhoz való retorikai-stiláris hasonlatosság. Az említett humanista vonásoknak is újabb bizonyítéka ez, hiszen a klasszikus retorikában a szónoklat és az episztola szerkesztési elvei, stíluskövetelményei szinte azonosak voltak. Általában vett céljuk: az értelmi és érzelmi eszközökkel való meggyőzni akarás az, ami feltétlenül elárulja a két műfaj rokonságát. A meggyőzés gyakran csak azt jelenti, hogy a levélíró nagyrabecsülését igyekszik elhitetni a címzettel, máskor valamilyen kérés teljesítésének érdekében érvel. A klasszikus szónoki beszéd (törvényszéki, tanácskozó és alkalmi beszéd) legáltalánosabb szerkezete is ennek megfelelően módosult a prédikációs jellegű misszilisekben. A hét fő részből álló szerkezet (1. prooemium – bevezetés, 2. narratio – elbeszélés, 3. egressio – kitérés, 4. propositio – részletezés, 5. argumentatio – bizonyítás, 6. refutatio – cáfolás, 7. peroratio – befejezés) a levél legáltalánosabb szerkezeti képletében leegyszerűsödött a salutatio (üdvözlés), captatio benevolentiae (a jóindulat megnyerése), narratio (elbeszélés), petitio (kérés), conclusio (befejezés) részekre. Ebben az általános levélszerkezetben hangsúlyt kapott a captatio benevolentiae (a szónoklatban ez a prooemium része) és a petitio, ami a szónoklatnak lehetett fő tartalmi része, de csupán részlete is.

A prédikációs levéltípusra igen jó példa Pázmánynak Batthyány Ádámhoz 1629-ben kelt írása (136. sz.). Ez a rövid levél egy miniatűr prédikáció is egyben. Ezt tapasztaljuk, ha megkeressük benne az általános szerkezeti egységeket. A salutatio: „Szolgálok kegyelmednek mint szerelmes fiam uramnak, és az Istentül szűből kívánok kegyelmednek minden mennyei és földi áldomásokat.” Ezután következik a captatio benevolentiae, amely nem más, mint az, hogy Pázmány bejelenti: Batthyánytól való távollétében is imádkozik a címzett örök boldogságáért („az Úristent kérem…”). A harmadik rész a narratio: ebben Pázmány a katolikus hit melletti kitartásra biztatja Batthyányt, még ha ez nehézségeket okoz is számára („Nem kétlem…”). Érvelését szentírási hivatkozással is alátámasztja, tehát még az „igeolvasás” sem hiányzik ebből a prédikációs levélből. A negyedik szerkezeti egységben, a petitióban Pázmány kettős kérést intéz Batthyányhoz: imádkozzon, és ha szükséges, végezzen szentgyónást (ez tulajdonképpen még a narratio befejező része), valamint kéri, hogy válaszoljon neki. A conclusio ezután a záró formákat tartalmazza. Pázmány prédikációs kötetének bevezető szavaiban írta, hogy beszédeiben tudatosan kerülte a latin kifejezéseket, illetve ha annak használata elkerülhetetlen volt, akkor rögtön meg is magyarázta azokat, így akarta beszédeit a „község” előtt minden szempontból érthetővé tenni. Pázmány ebben a tekintetben is megfelel ezúttal saját prédikációs követelményeinek: a szöveg két idegen szava (fundamentoma, martyromságot) a korban teljesen közhasznú, külön magyarázatot nem igénylő, általánosan érthető kifejezés lehetett.

Az irodalmi igényű levelek közül Zrínyi írásainak egy csoportját feltétlenül meg kell említeni, a nyilvánosság számára is készített, agitatív szándékú publicisztikai iratokat. Ebbe a típusba tartozik például a Montecuccolinak írt „nyílt levél” 1662-ből (174. sz.). Hasonló jellegzetességei vannak Eszterházy Miklós nádor I. Rákóczi Györggyel vitatkozó, 1644-ben ki is nyomtatott leveleinek. Szerkesztésmód szempontjából erre a típusra is állnak a prédikációs levélszerkesztésről mondottak.

A humanista hagyományt közvetlenül folytató és annak tradícióit csak részben átvevő „irodalmibb” levéltípusok után ismét a funkcionális misszilisekre kell visszatérnünk, amelyek a korszak levelezésében jóval nagyobb arányt jelentenek. Szerkezetüket tekintve ezek egyszerűsödést mutatnak. Ez azt jelenti, hogy ebben az igénytelenebb formában öt helyett három szerkezeti egység kap helyet, melyek közül az első és harmadik lényegében forma, tehát a levél középső, törzsrészének kialakítása teljes mértékben a levélíróra van bízva. A salutatio és a captatio benevolentiae megszólításból és üdvözlésből álló bevezető formává – exordium – olvad össze. Ez után következik a narratio, a levél tulajdonképpeni tárgya, együtt a petitióval. A conclusio és a köszöntés itt szintén egy formát alkot. Hogy a képlet teljes legyen: meg kell említenünk a datálást és az aláírást (subscriptio). A levélpapír külső oldalán pedig a címzés szerepel. Nyilvánvaló, hogy ebben az egyszerű, mondhatni modern szerkesztésmódban a levélírói leleményesség nagy lehetőségekhez jut. Természetesen e feladat megoldásának sikere függ mind az írói-szerkesztői tehetségtől, mind a levelezést befolyásoló hagyományoktól. A korábbi időszakban, a XVI. század második felében, de még a XVII. században is jó néhány példával találkozhatunk, melyek azt bizonyítják, hogy ennek a „szerkezet nélküli” szerkezetnek az igényes kitöltése nem könnyű feladat. Különösen az anyanyelvű levélírás korai időszakában a levélíró úgy érezhette, hogy a levél megírásával az élőbeszédet nyújtja írásos formában. Tudjuk, hogy az élőbeszéd (egyébként kidolgozásra váró) grammatikája sokkal több kötetlenséget megenged, mint a kiművelt próza nyelvtana, ami a mai nyelvtan fogalmát is jelenti. Az élőbeszéd ismétlésekkel, lezáratlan mondategységekkel, sőt nyelvtani szabálytalanságokkal teli szerkesztésmódja ma is jellemző a hétköznapi nyelvre, régen is annak kellett lennie. A leírt, de eléggé meg nem szerkesztett élőbeszéd kapkodó, szétszórt szöveget eredményez. Innen van az, hogy sok XVI. századi, de még későbbi misszilisben is a levélíró szinte minden mondata után más témához nyúl. Például az irodalmi téren egyébként jelentőset alkotó Ecsedi Báthori István egyik, Bocskainak írt utószórészlete így hangzik (72. sz.): „Ezen is kérem Nagyságodat, mikor Nagyságod ide akar küldeni, adja értésemre Nagyságod egynéhány nappal, várhassa[m] itthon az Nagyságod emberét, ezen is felette igen kérem Nagyságodat, Nagyságod küldjön oly Nagyságod emberét, kivel én is tudjak beszélleni az Nagyságod izenetiről etc. Látja Nagyságod csudás az üdő, magával sokat hozott az emberek köziben.” Ezt a jelenséget természetesen nem elítélnünk, hanem magyaráznunk kell.

Említettük: a korszak legtöbb levele ilyen végletesen egyszerű szerkezetű, és a levélíró egyénisége-tehetsége töltheti meg esztétikailag értékelhető tartalommal. Legnagyobb levélíróink ki is használták ezt a lehetőséget: igen gyakran az irodalmi igény szintjére emelkedik például Nádasdy Tamás, Balassi Bálint, Bocskai István, Bethlen Gábor, Rimay János, Szenci Molnár Albert, Pázmány Péter, Zrínyi Miklós, Teleki Mihály és Bethlen Miklós stílusa. Felvetődik természetesen a kérdés: a jó szerkesztőképesség mögött esetleg mennyire kell számolni a megtanult íráskészséggel. A kérdés jogos, hiszen „Az oklevél- és levélszerkesztés művészetének elmélete már a XII. század első felében kialakult”, s Franciaországban ezt magas szinten tanították is (Bónis György). Ennek a törekvésnek a nyomai eljutottak Magyarországra is, amennyire a XVI–XVII. századi, nem túl magas fokú iskolai képzés lehetőségei megengedték; az iskolai oktatásban helyet kapott ez a gyakorlati stúdium. Egy, a XVI–XVII. század fordulójáról Abaúj megyéből fennmaradt iskolai jegyzetkönyv tanúsága szerint a XVII. században gimnáziumnak (nagyjából a mai általános iskola felső tagozatának megfelelő) nevezett iskolában intenzíven tanítottak általános levélszerkesztést. A jegyzetkönyvben a legnagyobb fejezetet magyarból latinra való fordítási gyakorlatok teszik ki. Ezek levél formában íródtak, de többnyire csak egy-egy témát fejtettek ki, tehát részletes levélszerkezetről nincs szó. (Érdekes néhány, a frázisgyűjtemény-részbe bekerült, aktualitást őrző mondat, például: „Vajha lenne valaki, ki az mi megnyomorodott hazánkat békességgel megoltalmazná és őrizné.” Erre mintha rímelne a IV. fejezet címéül választott Zrínyi-levélrészlet: „Vajha… én magamot annak esmérném, az ki az fenn való veszedelemből kimenthetné szegény hazánkat s nemzetünket.” – 173. sz.) A különböző formáskönyvek – melyek közül sokról tudunk Kovachich Márton György XVIII. század végi munkája alapján – bizonyára el voltak terjedve azokon a helyeken, ahol szükség volt rájuk. Igaz, hogy Thurzó György és Szaniszló XVII. század eleji kancelláriájából sok egyéb irat között csak egy jobbágykezeslevél-forma maradt fönn, viszont megmaradt egy címzésminta. Amint Ila Bálint írja: „ebben a korban mindenkit csak ,rendi szerint' becsültek meg és ennek kifejezésre kellett jutni a levelek címzésében is. Czobor Anna pl. szégyenkezve kér bocsánatot Thurzó Szaniszló nádor feleségétől, mert hozzá intézett levelének címzésébe hiba csúszott be, de mint írja – nem ő, hanem a ,hitvány deák' hibás. Thurzó György bécsi titkára a vezető osztrák, morva, cseh, német és sziléziai politikusok teljes címeit összegyűjtötte és megküldte urának felhasználásra.”

A magyar nyelvű címzések és befejező formák kialakulásának történetét tekintve figyelemre méltó, hogy a XVI. század második felében a latin mintáktól függetlenedés határozottan megállapítható. A bevezető formák, megszólítások nem szolgai fordítások csupán. Általában véve azt mondhatjuk, hogy a XVI. századi magyar levelekben sokkal kevesebb a lexikális és grammatikai latin elem, mint a következő század szövegeiben. Ez a későbbi „visszalatinosodás” egyrészt a stíluseszmény változásának, másrészt – érdekes paradoxonként a magyar nyelv növekvő írásbeli népszerűsödésének a következménye. A magyar szövegekben előforduló latin szórványok használatát az tette szükségessé, hogy a levélíró gyakran úgy találta: a magyarban nem lel megfelelő szót, kifejezést, ha egészen pontos kifejezést akar alkalmazni. Például Pázmány – kötetünkben nem közölt – egyik, Eszterházy Miklóshoz írt levelében, a Thurzó-hagyatékkal kapcsolatos örökösödési birtokügyet említve, olyan mértékben használja a latin kifejezéseket, hogy mondatainak csak a tartópillérei (kötő- és utalószavai) maradnak magyarok: „Kegyelmednek sincs ebbe semmi gyalázatja: mert ha partes consenserunt, sőt instanter supplicarunt, hogy őfelsége sine dilatione megláttassa per judices Regei, és nem specificálván, quos et quot judices szabad őfelsége vélte, kiket adhibeál ex judicibus ordinariis. Bezzeg, ha judicia ordinaria, et non ex partium assensu volna a törvény, talán kegyelmed neheztelhetné, hogy kegyelmedet non adhibent. De ez nem úgy vagyon.” Általában jogi, egyházi, tudományos, orvosi terminológia esetében maradnak meg a latin kifejezéseknél XVII. századi levélíróink. Az alkalmazott kifejezések gyakran csak árnyalatukban térnek el a szintén használt magyar szavak jelentésétől, ezek pontos lefordítása nem is lehetséges. Jól megfigyelhető ez Rimay Jánosnak Bocskai fejedelem haláláról írt levélrészletében (81. sz.): „Az dagadás felette kiment vala mind lábából, derekából, sőt ugyan száradni is tért vala már, annyira megemésztette vala magát, … az erekre térvén, azokot depascalá [emészté meg] előbb, azután az szívére és májára térvén, azokot emészté meg.” A túlságosan sok latin szakszó használatát igénylő szövegeket a XVI. században teljes egészükben latinul írták meg, később azonban a magyar nyelvhasználat terjedése következtében már az anyanyelvhez ragaszkodtak, ugyanakkor bizonyos latin terminológia a pontosság érdekében mellőzhetetlen volt. Az eddig mondottakat a funkcionális latin szóhasználat további példája is alátámasztja. Egyes misszilis-típusokban, hogy a levélíró nagyobb súlyt adjon védekezésének vagy a maga igazának, esetleg kérésének, a latin kifejezések bástyáját vonta maga köré. Elsősorban tehát a vitatkozó- védekező levelek és a supplicatiók (folyamodvány, kérvény) között találunk erre példákat (148., 195., 223., 249. sz. stb.). Bethlen János a nagyenyedi főiskola ügyében Apafi fejedelemhez írt levelében csak az írás második részében zsúfolja tele szövegét latin szavakkal, ott, ahol általános bevezető után (captatio benevalentiae) rátér tényleges mondanivalójára, a fejedelmi segítség kieszközlésére. Ez a jelenség aligha lehet teljesen szándékolt, inkább a korstílus egy reflexszerűen alkalmazott sajátosságára világít rá.

A latin elemek használatában természetesen ennél sokkal mélyebben megmutatkozott e nyelvnek korábbi, erős gyökerű, fél évezredes használata. A grammatikai szerkezetben kitapintható latinizmusok arra utalnak, hogy az írott nyelv teljes mértékben asszimilált – ma már csupán régiségnek érezhető – idegenszerűségeket. Gyakoriak „a közlés okszerű rendjét látható eszközökkel is biztosítani kívánó kötőszók és határozószók” (Kerecsényi Dezső): „ezen kérlek”, „azért könyörgök” stb., valamint a latin igevonzat megtartása a magyar szövegben: pl. „akiknek incumbál”, vagyis akikre támaszkodik vagy akiken nyugszik. A latin lexikai és grammatikai elemek kiszorulása nyelvünkből csak évszázadok hosszú fejlődése nyomán következett be. A XVI–XVII. században irodalmi és levélstílusunk egyik sajátos jelensége volt.

Az idegen nyelvűséggel kapcsolatban szükséges megemlíteni a török levelezési szokásokat is, mert a török hatóságok túlnyomórészt magyarul írt levelei jellegzetesen illeszkednek be az anyanyelvű irodalmiság emlékei közé. Mivel a törököknél általában nem volt megbízható német tolmács, ezért nemcsak a magyarországiakkal, de a XVI. században még a „bécsi királlyal” is magyar nyelvű diplomáciai levelezést folytattak. A tyatyóknak nevezett magyar íródeákok „az elfogott magyar deákfiúk közül kerültek ki, vagy földönfutóvá lett öreg deákok adták fejüket erre a mesterségre. Pasa íródeákjának lenni nem volt könnyű feladat. Ha mást írt, mint amit diktáltak neki, vagy a levélnek nem lett meg a kellő foganatja, a fejével játszott. Más esetekben viszont jutalmat is könnyen kaphatott” (Izsépy Edit). Előfordult, hogy a magyar deák nemcsak a „sorok között” fejezte ki véleményét, hanem – nyilván török ura aláírása után – a levélhez írta saját véleményét is. 1669-ben például Huszein szpáhi adót, ajándékot sürgető leveléhez a deák odaírta: „Jó uraim, kegyelmetek mellett sokat szóllottam, hogy felét adjátok meg. Azért, jó uraim, az miben lehet, magatokat oltalmazzátok, én is az miben tudok, kegyelmetek mellett szolgálok.” (225. sz.) A magyar nyelvű levelekbe a török stílus néhány eleme átkerült. Így sajátos, a korabeli magyar levélstílustól némileg eltérő szövegek jöttek létre. Ez mindenekelőtt két stílusjegyben mutatkozik meg: a török formákat leghívebben utánzó körmondatos, keletiesen zsúfolt megszólításokban, valamint egy ezzel látszólag ellentétes sajátosságban, a fokozott durvaság kifejezésében. Különösen az utóbbira jó példa a Kemény János fejedelem fiát, Simont ért fenyegetés (210. sz.).

A deákok szerepe a magyar hatóságok működésében is nélkülözhetetlen volt, sőt a nemesség középrétegei is foglalkoztatták őket. Utaltunk már rá, hogy Várday Kata szerelmes leveleit egy időben íródeák írta, de az írástudatlan jobbágyok kérelmeinek is nekik kellett végleges formát adni. A saját kezűség megállapítása különösen lényeges lehet a politikai tartalmú fejedelmi, főúri és főpapi levelezésekben. Bethlen Gábor minden fontosnak tartott ügyben – gyakran éjszakába nyúló virrasztással – saját kezűleg írta szubjektív hangú és lelkesítő erejű leveleit. A Thurzó nádorok XVII. század eleji, de a század első felében mindenesetre tipikusnak mondható kancelláriájáról tudjuk, hogy a mintegy harminc főt foglalkoztató hivatalban külön tanácsadók, fogalmazók és másolók voltak. Az úr gyakran csak aláírta a kész szöveget, máskor viszont nemcsak a fogalmazványba, de még a tisztázatba is belejavított. Mindezt figyelembe kell venni nemcsak az egyéni stílus, de a nagy jelentőségű politikai kijelentések elemzése-értékelése esetében is. Általában véve igaz, hogy minden levél, még a csupán aláírtak is a fölöttes utasításait és szándékait tükrözik, a nem saját kézzel írt leveleket azonban mégis óvatossággal kell kezelnünk.

A kancelláriák munkája jól működő, egyszerűsített szervezetű hivatal benyomását kelti. Pedig még olyan apróságokra is ügyeltek, mint a levelek érkezésének pontos ideje (nap, óra) szerinti rögzítése.

Esetenként ennek igen nagy jelentősége volt (pl. 160. sz.).

Az érkezési idő megjelölése a levelek hosszadalmas postai útja miatt is fontos volt. Gyakran előfordult, hogy különösen nagyobb távolságból levelezők írásai egymást keresztezték. A rendszeres postai szolgálat kiépítésére irányuló törekvések ellenére is ingadozó volt a levelek „feladása” és megérkezése között eltelt idő. Például Bécsből Pozsonyba jutott el egy nap alatt, de egy hétnél hosszabb idő alatt is levél. Ugyaninnen Erdélybe két hét-egy hónap volt a menetidő; Eger és Szeged között négy-hét nap alatt tette meg az utat a futár. A levélírók gyakran panaszkodtak arról, hogy nincs kivel elküldeni üzenetüket. Ebből következett elsősorban, hogy a régi levelek általában jóval hosszabbak voltak a maiaknál. Ha már tollat fogott valaki, a legkülönbözőbb kérdésekről bőven írt, gyakran mintha a korban még hiányzó újságot akarta volna hírközléseivel helyettesíteni. Erdélyben és Magyarországon különböző postarendszer működött. A meghatározott útvonalon közlekedő postáknak is nevezett futárok (cursores) ellátásáról, friss lovak biztosításáról Erdélyben a lakosság közvetlenül gondoskodott. A Habsburgok által Magyarországon létesített postaszervezetben a küldöncök állandóan fenntartott állomások között közlekedtek. Általában meg volt határozva, hogy az időjárástól függően mekkora távolságot kellett megtenniük. A királyi országrész postásai – ellentétben az erdélyiekkel – az uralkodó levelein kívül „magánküldemények” kézbesítésére is rendelkezésre álltak. Rendkívüli esetben küldöncöt menesztettek, aki külön királyi megbízással könnyebben juthatott friss lovakhoz, és így gyorsabban tette meg ugyanazt az utat a menetrendszerűen közlekedő futároknál. Az első önálló postarendszert II. Rákóczi Ferenc szervezte meg Magyarországon és Erdélyben, a postálkodással kapcsolatos jogokat és kötelességeket, védelmi rendelkezéseket többször is írásba foglalva.

Vázlatosan áttekintve a XVI–XVII. századi levelezéssel kapcsolatos legfontosabb irodalomszociológiai és esztétikai kérdéseket, összefoglalásul megállapíthatjuk, hogy a vizsgált időszak a levelezés fejlődésében igen fontos helyet foglal el. Tanúi lehetünk ebben az időszakban a magyar nyelvű funkcionális levélírás kialakulásának és elterjedésének, nyelvi önállósulásának s a további fejlődés átmeneti akadályainak is. Tapasztalhatjuk a latin nyelvű, irodalmi igényű misszilis levél átalakulását a XVI. század második felében, majd ennek a még ekkor is humanista hagyományokat őrző műfajnak a XVII. század elejére tehető elhalását, illetve a részben anyanyelvűségben, részben a protestáns humanizmus részeként való továbbélését. A levél e korban végül is a mindennapok igénye által támasztott és életre keltett alkotás, a közvetett emberi érintkezés legbensőségesebb formája. Ennek az időszaknak a régi magyar irodalma a történelmi hagyományok és körülmények következtében ugyancsak ilyen: szinte kivétel nélkül alkalmazott, funkcióhoz kötött alkotás. Kezdve a világi, lakodalmi versektől a hitvitázó, tudós irodalmon át a templomi prédikációkig. A régi magyar irodalom fogalma tehát az irodalmat szépirodalommal azonosító mai gondolkodásunkban relatív fogalom. Pontosabb, ha e korszakról szólva inkább irodalmiságról beszélünk: mindenről szinte, ami régi leírt szó s számunkra érték. Ilyen érték a régi magyar levél is és ebben a felfogásban része a régi magyar irodalomnak.


Riedl Frigyes megállapítását idézi: Sík Sándor: Pázmány az ember és az író. Bp. 1939. 82. – A magyar irodalmi nyelv kialakulásának kérdéséről id. Istványi Géza: A magyarnyelvű írásbeliség kialakulása. Bp. 1934.; Pais Dezső: A magyar irodalmi nyelv. Bp. 1954. (A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai, 83.) 125-166.; Dolgozatok a magyar irodalmi nyelv és stílus történetéből. Bev., szerk. Pais Dezső. Bp. 1960. Bevezetés: 3–29.; Papp László: Nyelvjárás és nyelvi norma XVI. századi deákjaink gyakorlatában. Bp. 1966. (Nyelvtudományi értekezések, 25.); Bárczi Géza: A magyar nyelv életrajza. 2. kiad. Bp. 1966. 193–290. – XVI–XVII. századi levélirodalmunk átfogó esztétikai és fejlődéstörténeti elemzése, valamint irodalomtörténeti értékelése a mai napig még nem született meg. A szövegkiadások bevezetőiben olvasható megjegyzéseken kívül az alábbi tanulmányok, tanulmányrészletek érdemelnek figyelmet: Mikó Pál: Női magyar levélstílus a XVII. században. Székelyudvarhely, 1896.; Angyal Dávid: A XVII. század levélirodalma. A magyar irodalom története. Szerk. Beöthy Zsolt. Bp. 1899. I. köt. 347–352.; Kerecsényi Dezső: Humanizmus és reformáció között. In: K. D. válogatott írásai. Vál., bev., sajtó alá rend. Pálmai Kálmán. Bp. 1979. Elsősorban: 126–132.; Vizkelety András: A szép levél. Az Országos Széchenyi Könyvtár Évkönyve 1969. 409–434.; az alapvető szövegközlések és szakirodalom felsorolásával: Hopp Lajos: A levélműfaj történetéből. In: Irodalom és felvilágosodás. Szerk. Szauder József, Tarnai Andor. Bp. 1974. 501–566.; Tarnóc Márton: Erdély művelődése Bethlen Gábor és a két Rákóczi György korában. Bp. 1978. 116-121. – Az első ismert magyar nyelvű szerelmes levél: Thurzó Elek Ormosdi Székely Magdolnának, 1528. szeptember 9. Németújvár. Legutóbbi kiadása: Szeretők és házastársak. A leveleket vál., utószó, jegyz. Erdődy Edit. Bp. 1978. (Magyar tallózó) 21. (Nr. 2.) – Petrőczy Kata Szidónia műveltségéről: S. Sárdi Margit: Petrőczy Kata Szidónia költészete. Bp. 1976. (Irodalomtörténeti füzetek 90.) 53–75. – Várday Katáról és írni tudásáról: Benda Kálmán: Nyáry Pál és Várday Kata levelezése 1600–1607. Kisvárda, 1975. (A Kisvárdai Vármúzeum Kiadványai 7.) 5-9. 13, 45. – A levélfajták közül harmincat sorol fel Hopp Lajos a XVII-XVIII. század fordulójáról. I. m. 543. – A XV–XVI. századi magyarországi humanista levelezésről átfogó igényű tanulmányok: Gerézdi Rabán: A levélíró Váradi Péter. In: G. R.: Janus Pannoniustól Balassi Bálintig. Bp. 1968. 75-142. és V. Kovács Sándor: Humanista levelek, levélíró humanisták. In: Magyar humanisták levelei XV–XVI. század. Vál., bev., jegyz. V. K. S. Bp. 1971. (Nemzeti könyvtár) 5-50. – A ciceronianizmus hazai elterjedéséről szóló legújabb tanulmányok: Téglásy Imre: A ciceronianus viták magyarországi recepciójáról. In: Eszmei és poétikai kérdések a régi magyar prózairodalomban. Szerk. Hargittay Emil. Bp. 1977. (Acta Iuvenum, 1977/3). 73–91. és Vásárhelyi Judit: Két XVI. századi magyar ciceroniánus. Irodalomtörténeti Közlemények, 1978. 273–285. – A magyarországi Lipsius-körről és Lipsius későbbi hatásáról: Vargha Anna: Iustus Lipsius és a magyar szellemi élet. Bp. 1942.; Wittman Tibor: A magyarországi államelméleti tudományosság XVII. század eleji alapvetésének németalföldi forrásaihoz. J. Lipsius. Filológiai Közlöny, 1957. 53–66. – Klaniczay Tibor: A magyar későreneszánsz problémái. (Stoicizmus és manierizmus.) In: K. T.: Reneszánsz és barokk. Bp. 1961. 303–339.; Klaniczay Tibor: A németalföldi humanizmus és a magyar reneszánsz költészet. In: K. T.: A múlt nagy korszakai. Bp. 1973. 211–225.; Laskai János válogatott művei. Magyar Iustus Lipsius. Sajtó alá rend., bev., jegyz. Tarnóc Márton. Bp. 1970. (Régi magyar prózai emlékek 2.) Bevezetés: 13–61.; Antoine Coron: Justus Lipsius levelezése a magyarokkal és Révay Péter kiadatlan levele Lipsiushoz. Irodalomtörténeti Közlemények, 1976. 490–496. – Eckhardt Sándor megjegyzése Rimay Lipsiushoz írt leveléről: Rimay János összes művei. Összeáll. E. S. Bp. 1955. 441. A levél esztétikai-stilisztikai elemzése: Merényi Varga László: A manierista stíluseszmény Rimay levelében. Irodalomtörténeti Közlemények, 1970. 503–507. – A klasszikus szónoklat szerkesztési elveire vonatkozóan ld. M. Fabius Quintilianus szónoklattana tizenkét könyvben. Ford. Prácser Albert. 1-2. köt. Bp. 1913-1921.; Sárffy Aladár: A classicusok rhetorikája. Bp. 1890.; Visy József: Plinius panegyricusa és a görög retorikai elméletek. Szeged, 1936. – Pázmány a latin szóhasználat kerüléséről: Pázmány Péter… összes munkái. A budapesti kir. magyar Tudomány-egyetem megbízásából egybegyűjti és sajtó alá rend. ugyanazon egyetem Hittudományi Kara. Magyar sorozat 6. köt. Predikácziók. Sajtó alá rend. Kanyurszky György. Bp. 1903. XXV-XXVI. – Az irodalmi-fiktív levélforma publicisztikai változatáról ld. Hopp: i. m. 507–510. – A funkcionális levél szerkezeti egyszerűsödéséről ld. Hopp: i. m. 502-503. – A levélírásról mint középiskolai tananyagról és egy tankönyvtípusról: Bónis György: Az Ars Notaria mint retorikai és jogi tankönyv. Filológiai Közlöny, 1963. 373–388. – Az iskolai jegyzetkönyvről: Mészáros István: Iskolai jegyzetkönyv a XVI-XVII. század fordulójáról. Bp. 1976. (Nyelvtudományi értekezések 90.), a frázisgyűjteményből idézett mondat: 12. – Kovachich Márton György kiadványa: Formae solennes styli in cancellaria, curiaque regum, foris minoribus, ac locis credibilibus, authenticisque regni Hungariae olim usitati … Pesthini, 1799. – Ila Bálint tanulmánya a Thurzók kancelláriájáról: Magánkancelláriai ügyintézés és magánlevéltári rendszer a XVII. sz. első felében. Levéltári Közlemények, 1955. 123–147. (Az idézet a 130. oldalról van.) – A latin mintáktól való függetlenedésről: Papp László: Magyar nyelvű levelek és okiratok formái a XVI. században. Bp. 1964. (Nyelvtudományi értekezések 44.) 9-24. 67, 77.– A „visszalatinosodás” Istványi Géza szerint – főleg az iskolázás elterjedése következtében – már a XVI, században megfigyelhető: i. m. 100–101. – A Pázmány-idézet adatai: Pázmány Péter Eszterházy Miklósnak, 1637. január 23. Nagyszombat. Pázmány Péter… összegyűjtött levelei. Sajtó alá rend. Hanuy Ferenc. 2. köt. Bp. 1911. 749. (Nr. 1098.) – Bethlen János levelét kiadta Szabó Károly: Bethlen János erdélyi cancellarius levele Apafi Mihály fejedelemhez a hazai iskolaügy, s különösen a n.-enyedi főiskola ügyében. (1674. június 14. Kutyafalva.) Erdélyi Protestáns Közlöny, 133–135. – A grammatikai latinizmusokról: Kerecsényi: i. m. 128., az igevonzattal kapcsolatos példa Bethlen Gábor végrendeletéből, ld. Magyar történeti szöveggyűjtemény. II/1. köt. 1526–1790. Szerk. Sinkovics István. Bp. 1968. 489. – A török szolgálatban állt deákokról szóló idézet helye: Végvári levelek. (Egri és váradi pasák s szolnoki bégek levelezése magyar végvári kapitányokkal és hódoltsági helységekkel) 1660-1682. Sajtó alá rend., bev., jegyz. Izsépy Edit. Bp. 1962. (A budapesti Egyetemi Könyvtár kiadványai 17.) II. – A kancelláriai munkáról Ila Bálint idézett tanulmányán kívül ld. még: Papp László: Herceg Esterházy Pál nádor kancelláriájának működése (1681–1713). Levéltári Közlemények, 1942/45. 310–344. – A levélírás és -küldés technikai körülményeiről: Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig. Bp. 1946. 372–379, 514–516.; Vajda Endre: A posta története. Bp. 1967. 211–271.




Kezdőlap Előre