17 Huszár Gál Heinrich Blingernek

1557. október 26. Bécs

A jámborságban és tudományban legállhatatosabb férfiúra: Blinger Henrik úrra, a zürichi egyház szolgájára, az Atyaisten kegyelmét kérjük a Krisztus Jézusban, ki az üdvösség szerzője és a hivők egyetlen főpapja.

Kiváló lelkipásztor! Igen sok olyan közérdekű és magánjellegű ügy van, amelyekről rendre írnom kellett volna Kegyelmességednek. Minthogy azonban az idő nem ad alkalmas lehetőséget arra, hogy mindent írótollra bízzak, csak arra nyílott lehetőségem, hogy röviden arról írjak, amiről legfontosabb tudnod: a mi nagy bajba sodródott Magyarországunkon szétszórt egyházaink állapotáról. Tudd meg tehát, hogy nálunk a Krisztus vérével szerzett egyházat már sok esztendő óta kemény és nagyon keserves szolgaság járma nyomja, olyannyira, hogy vasból legyen annak a szíve, aki elgyötört arculatának láttán vissza tudja tartani sóhajait és könnyeit. Ugyanis a török, ki a mi fővárosunkat, Budát már hosszú ideje markában tartja – anélkül, hogy bárki is szembeszegülne vele, vagy segítő karját nyújtaná ellene –, az ország még megmaradt részét is folytonosan dúlja, pusztítja. Nyomorúságos, örökétig siratandó szolgaságba hajtja a szüzek, hitvestársak, gyermekek nagy sokaságát, úgy, mintha barmok lennének. Láthatod itt azt, hogy a szerfölött boldogtalan szülőket hogyan szakítják el és fosztják meg legédesebb gyermekeiktől, kiket már soha többé nem fognak látni, s kiket a földkerekség különböző részein bocsátanak majd áruba. Hasonlóképpen azt is láthatod, hogy a legtisztább szüzek és tisztes asszonyok a zsákmány szétosztásakor milyen vad és mennyire iszonyatos katonák kezére kerülnek; s azt is, hogy a rabszolgapiacon, amit az ő török nyelvükön Haracz-nak* neveznek, hogyan cipelik őket ide-oda, mint eladó tárgyakat, egész csapatokban, vasláncokkal, kötelekkel nyakuknál fogva összekötözötten. E vásárokon a venni szándékozók először néhányszor tüzetesen megvizsgálják, és körültekintően megnézik szájukat, fogaikat, végül minden ízüket s lemeztelenített tagjaikat, hogy vajon nincs-e valamiféle hiba egész testükön. Mindennek nemcsak látványa borzalmas (azon kívül, hogy időközben a foglyok nagy részét – mint a vágóállatokat – a legcsekélyebb szánalom nélkül leöldösik), hanem még hallásra is a legnagyobb szerencsétlenség a jóakaratú ember füle számára. De nem vagyunk mentesek a belső bajoktól sem. Ugyanis azon kívül, hogy nálunk mindenfelé a háború tüze pusztít, a római Antikrisztus is annyira dühöng a tiszta evangéliumi tanítás és az isteni Ige hűséges szolgái ellen, különösen azokon a területeken, amelyeket az ádáz török még nem foglalt el, hogy az összes városokat, mezővárosokat és falvakat megfosztotta ezeknek az egyházaknak szolgáitól és pásztoraitól* Az egyház szolgái közül senki sehol el nem kerülheti e kegyetlen üldöztetést, hacsak menedéket nem kap a töröktől megszállott területen. A török ugyanis azok között, akiket már uralkodójának alattvalóiként birtokol, annyiban kedvez az evangélium becsületes szolgáinak, és annyi emberséggel van irántuk (s ez minden bizonnyal isteni rendelés), hogy nem zaklatja őket gáncsoskodással, hacsak az egyházi férfiak közülük valakit ebédre meg nem hívnak, avagy más alkalommal be nem fogadnak valakit közülük házaikba. Sőt: gyakran az is megtörténik, hogy maguk a törökök is csapatostul részt vesznek az egyházi gyülekezetben, egészen addig, míg a keresztény néphez szóló prédikáció tart; rögtön eltávoznak azonban, amikor a legszentebb úrvacsoraosztás elkezdődik. Talán nem lesz hiábavaló dolog, ha röviden tudósítlak arról, hogy napjainkban mi történt a közvetlen szomszédságunkban, abban az üldözésben, amit ama véres kezű püspökök szerveznek az Isten választottjai ellen. Oláh Miklós, a mi esztergomi érseki egyházunk érseke (most ugyan a török helyettesíti őt székhelyén),* ki egyébként Ferdinánd úrnak, a római császárnak főkancellárja, egyházunk szolgái közül Pozsonyban hármat bilincsbe veretett. Kettejük nyilvánosan, a szószékről megtagadta Jézus urunk igaz tanítását, ezeket el is engedték, a harmadik azonban állhatatos maradt az igazság megvallásában, de már nem tudjuk, hogy hová jutott a börtönből. Azoknak egyike, kik Krisztus tanításának ellene mondottak, alighogy hazaért, s éppen esküvőre készülődött azzal a tisztes hajadonnal, akit hittagadása előtt jegyzett el, lelkiismeretfurdalásaitól gyötörten betegeskedni kezdett, s mielőtt nyomorultul kilehelte volna lelkét, egy egész hétre megnémult. A másik pedig azóta is úgy bolyong a városokban és a falvakban, mint a bolond, mert nem ura eszének már. Mindezt főként azért akartam megírni, hogy egyházatok szorgosan, állandó könyörgésekkel és forró imádsággal eszközölje ki Istennél, hogy enyhítse felettünk büntető kezét, és adjon békésebb állapotokat a mi egyházunknak.

Most az következik, hogy néhány kétes kérdésről írjak neked – már csak tanácskérés szempontjából is. Gyakran megtörténik ugyanis mifelénk az, hogy a törvényes házastársakat a portyázó barbárok erőszakos keze elszakítja egymástól, úgy, hogy például a férfi megmenekül az ellenség kezétől, de feleségét elrabolták, és [a férj] még ha összes javait feláldozza is, akkor sem tudja meg soha már, hogy merrefelé hurcolták el hitvestársát, s ki sem tudja őt váltani a rabságból. Közben azonban az ilyen asszony férje, háza tájára gondot viselvén, nagyon sokáig nem tudja nélkülözni a feleségét. Ezen felül hajtja őt a test gyarlósága is, és hogy a Sátán bilincseitől megóvja magát, második feleséget visz házához, és olyan sokáig él együtt vele, hogy az gyermekeket is szül neki. Amint telik-múlik az idő, előfordul az, hogy az ilyen férjek előző felesége a zsarnoki kezekből – az Isten irgalmassága folytán – megszabadul és hazatér; ekkor aztán elkezdődnek a különböző házassági viszályok. Mert úgy áll a dolog, hogy a legtöbb férj jobban ragaszkodik az első feleségéhez, és vissza is fogadja (ti. azt az asszonyt, aki rabságba került előzőleg); sok férj viszont elutasítja, ahogyan a durvalelkűek között tapasztalhatók is voltak ilyen rútságok azért, mert az ilyen férjeknek az utóbbi asszonyok gyermekeket szültek, s ezeket az asszonyokat jobban meg is szerették, az előző feleségüket viszont nem szerették annyira, s azok gyermekeket sem szültek nekik. Továbbá: ha az egykor fogságba elhurcolt asszonyoknak nem teljesedik az a reménységük, hogy visszakerülnek ismét házasságuk régi állapotába, inkább elviselik – akár életük végéig is – ama gyalázatos szolgaságot, semhogy saját gyalázatuknak legyenek okozói, azzal, hogy hazatérnek övéikhez. Ámbár tudjuk az ilyen esetekre vonatkozó főpapi törvényt,* de ez a törvény nem nyugtatja meg lelkünket ezekben a bonyolult ügyekben. Mivel pedig Krisztus egyháza a kétnejűséget semmiképpen sem engedélyezi, ezekben az esetekben nem tudjuk, mitévők legyünk, s határozatlan, zűrzavaros megítélés gyötör bennünket. Nagy jót tennél tehát a mi egyházainknak, ha összehívnád az egyházi férfiak zsinatát, és a nálatok élő, nagyobb tudományú hittudósok körében ebben az ügyben valami biztosat határoznátok, hogy ezen az úton elkerülhessük a botrányt Krisztus egyházában. Ezt az ügyet a te buzgalmadra bízzuk, mert erősen bizakodunk abban, hogy te mindazt nagyon szívesen megteszed majd az igaz vallás javára, ami csak Krisztus hív szolgájához és igéjének hirdetőjéhez illik.

A dolog természete megköveteli, hogy a mi szétszórtan működő egyházaink szertartásaira is felhívjam a figyelmedet. Mert csak puszta összehasonlítás kell hozzá, és bárki könnyen észreveheti, hogy az ilyen összeomlott országban ki milyen törvényt követ. Így van ez nálunk is, mert hiszen az egyházi szolgálatban mindenki úgy cselekszik, ahogyan éppen neki tetszik. És ámbár az igazság megvallása azonos és a tanítás is egybehangzó, Magyarországon csaknem minden gyülekezetben, amerre csak elhamvadt már ama római szolgaság (ugyanis a te írásaidat és Kálvin János úr tanításait veszik példaképnek a legtöbben), mégis: a szentségnek kiszolgáltatásában s az egyházi szertartásokban meghonosodott különböző gyakorlat a nép szemében nagyon is csökkenti az egyházi szolgálat tekintélyét, és a járatlanoknál igen nagy visszatetszés támad emiatt. Éppen ezért kérve kérünk, hogy szíveskedj – elsősorban az egyházi gyülekezeteink egysége és egyetértése érdekében – a ti egész egyházi tevékenységetek szertartásrendjét – amilyen szertartások például az énekeknek, a könyörgéseknek, a szent úrvacsorának, a keresztény házasság megáldásának és a hitoktatásnak a rendje-módja –, amelyet egyik jámbor férfiú készített el, latin nyelvre fordítva és kinyomtatva nekünk megküldeni, a mi gyülekezeteink épülésére és megerősítésére.* Így lesz biztosítható az, hogy csakis a te írásaidat fogadja el mindenki, s hogy nálunk senki se állítsa oda példaképnek saját elmeszüleményeit, s egymástól különböző szertartásokkal senki se zavarja meg a gyülekezetek egységét.

Azt is nagyon jól tennéd, ha Melanchton Fülöp urat arra buzdítanád, hogy az úrvacsora szentségéről szóló tanítását végre hozza nyilvánosságra, és idejekorán tegye közhírré. Eddigi késedelmeskedése ugyanis nem kevés nehézséget okozott már Krisztus egyházának.*

Minden egyébről, amiről csak Kegyelmességednek írnom kellett volna, majd beszámol neked nevemben a te fiad, ifjabb Blinger Henrik, ez a derék jellemű ifjú.* Bármit válaszolna is Kedvességed, leveleit küldje Hofhalter Ráfael bécsi nyomdászhoz.* Ő majd továbbítja e leveleket hozzánk. Köszöntenek téged a mi gyülekezeteinkbeli testvérek, akiknek ínsége áhítja szüntelenül Istenhez küldendő imáidat. Élj boldogul, s bocsáss meg e barbár, pallérozatlan stílusú levélért.

Kelt az ausztriai Bécsben, 1557. október 26-án.

Huszár Gál,

a magyarországi óvári egyház szolgája

Kenéz Győző fordítása latinból

Sinkovics, 1. 101–105. Nr. 17.




Hátra Kezdőlap Előre