26 Verancsics Antal Forgách Ferencnek

1567. május 22. Bécs

Az igen tisztelt váradi Forgách Ferenc úrnak. Úgy tűnik, hogy tisztelendő Uram túlságosan is buzgón, hogy úgy ne mondjam, kínos módon ajánlja nekem Vianics Rafaelt, ki inkább csak rokonom, semmint unokaöcsém. Annyira távoli rokonom anyai ágon, hogy bizony még a szent kánonok átvizsgálása és kételkedése nélkül is könnyen köttethetnénk kölcsönösen házasságokat egymás között, ha gyermekeink lennének. De kétségkívül kegyességből tettem, hogy az „unokaöcs” nevet és címet ráruháztam, minthogy még idegenek elöl sem zárom el jótéteményeimnek forrását, ha tehetem. De bármi módon, a legkevésbé sem akaratom ellenére, szerezte magának e címet, megengedem neki, még ha a testvéremnek nevezi is magát, ha olyan kiváló s olyan erkölcsei lennének, amelyek miatt nem kell szégyenkeznem, és sohasem kell rá megneheztelve megharagudnom. Nem hagytál fel azzal, hogy szakadatlan segítsed őt gondjaiban, és nyomorúságában gyámolítsad a szükségtől sújtottat és a sok számkivetettségtől megtörtet. Csakhogy ez folyton visszatért eredeti természetéhez, valahányszor pénzem helyre hozta, ezzel egyszersmind megsokszorozta gondjaimat és még szégyent is hozott rám. De nem is beszélek a többi dolgokról. Ha tisztelendő Uram mélyen, a bőre alatt is megismerte volna ezt az embert, kétségtelen, hogy egészen másként formálta volna meg vele kapcsolatos ajánlását. Most azonban mégiscsak felhagyok azzal, hogy ehhez hasonló más dolgokat érintsek, és megvallom, hogy neki tartozom a legtöbbel, és nagyon hálás vagyok, hogy ami tisztséget és támogatást neki Pornóban [Pornóapátiban] juttatott, azt nevemnek adta, ahogy érdekemben sokkal nagyobb dolgokat is meg szokott tenni, és mindezt a legnagyobb emberséggel (amely egyedülálló jóindulatának tanújele) az én méltóságomnak szokta tulajdonítani. Ezekkel engem felékesít, önmagát pedig megvédi. Így azután, hogy világosan kitűnjék, milyen súlya van nálam akaratának, tisztelendősége kérésének és ajánlásának és mindannak, amiben még részeltette, visszafogadtam kegyeimbe Rafaelt, és immár jobb dolgokat remélhet tőlem, mint amit bizony még sokáig nem remélhetett volna, ha nem bukkant volna ilyen tekintélyes ajánlóra és pártfogóra, akit én mindig is nagynak és ékesnek tartottam, és főleg a legméltóbbnak arra, hogy lelkemet és minden indulatomat neki engedelmesen alárendeljem, és haragom és méltatlankodásom is megenyhüljön.

Nem marad más hátra, mint hogy tisztelendő Uramat bizonyossá tegyem afelől a határozatom felől, hogy a béke ügyében követként Törökországba megyek, s hogy igen nagy remény van a békére, mert az ellenség is annyira kéri, hogy szinte szomjúhozni látszik utána.* Vigye véghez az égi atya, hogy sikerüljön, és ostorát tartsa vissza, minket pedig világosítson meg, hogy kiengesztelhessük.

Az Ön saját ügyéről* nem tudok mást mondani most, amit még ehhez hozzátehetnék, mint hogy tanácskozásunk közös levelét elviszik majd tisztelendő Uramhoz. Kérem, hogy addig fontolja meg ítéletének megváltoztatását, amíg az ügy még csírájában van, és lelkét gyötörve ne szálljon szembe ilyen hatalmas császárral. Mert szokott dolog ősi tapasztalat alapján, hogy méltányossággal és tűréssel könnyebb a fejedelmektől tisztségeket és kitüntetéseket nyerni, mint bármily férfiúnak, legyen az bár a legtekintélyesebb is, a befolyásából, a szükségre hivatkozva. Ők is, mint a többi halandó, nem mindig képesek akaratuk szerint cselekedni, és gyorsabban ontják jótéteményeiket azokra, akik okosabban becsülik meg képességüket. A többi ehhez tartozó dologról majd a legközelebbi országgyűlésen. Éljen boldogul, engem pedig szeressen!

Bécs, 1567. május 22.

Téglásy Imre fordítása latinból

Szalay-Wenzel, 213–215. Nr. 89.




Hátra Kezdőlap Előre