58 Rimay János Justus Lipsiusnak

1592. augusztus 20. Trencsén

Életemnek állapotát, kezdetét és folyását, ha előtted, tudósok legfinomabbika, idővel kellene mérnem, kis munkával (mondhatnám, könnyűvel) elvégezném, tudniillik Krisztus után másfél ezer fölött hatvankilencben születtem* és elértem most a kilencvenkettes esztendőt (1592). De ha ennyi idő megpróbáltatásait a veszedelmek nagy rémületével és sorsom gyakori viszontagságával lélekben átgondolom, úgy találom, hogy elég sokat éltem már, és mégsem öregedtem meg. A nyugalom utáni vágyat sűrűn és egész nyíltan csöpögtette belém a dolgoknak az a szomorú képe, hogy a törökök kezétől elűzetve lakóhelyemről, hozzátartozóimtól megfosztva és minden jószágomból kifosztva kénytelen lévén minden nemességnek díszeit és a testi javakat elhagyni, valamint az Oroszlán Vicsorításától szétszakadt és szétoszlott nemzetségemet. A korábbi bő vagyon ragyogása helyén, úgy érezném, kevésbé élnék dicsőn, de ennek a fájdalomnak a keménységét bölcs férfiak aranyelvei és vaskeze, melyekhez én (hogy a korábbi nemességnek dicsekvését, ti. a világiét és testiét, mással hozzam helyre, mely a lelki javakból származik) sokszor folyamodtam, nemcsak csökkentették, hanem ki is irtották belőlem: ezek között te, híres Lipsius, ennek a gyógyulásnak főszerzője voltál, mivel válogatott leveleidnek első Centuriájával* segítve rajta, abból bölcsebb nedvekkel itattál engem, és helyesen megtanítottál arra, hogy tulajdonképpen nem egyedül Isten az, aki így határoz felőlünk, hanem egyúttal atyánk is; tehát üdvösségünk, javunk, virágzásunk az, amit szemünk érzékeinkkel másképp lát és nem lehet semmi rosszat és kegyetlent vádolni benne, aki csupa jóság és kegyesség. Ezért pedig én téged a tieiddel együtt és a tieidben csak dicsérni, csodálni, szeretni tudtalak, érzékeimmel, szeretettel, szívből. Azontúl felgyújtotta bennem a te Centuriád az állhatatosság állandó kívánságát, ahol a te barátaidnak állhatatosságáról sokszor esik szó. S ez mindaddig rejtve volt előttem, míg jóemlékezetű nemes és nemzetes briberi Melith István, ő cs[ászári] felsége [II. Rudolf] belső tanácsosa és a szepesi kamarának felső-magyarországi elnöke, aki az irodalom kedvelőinek nagy pártfogója, ki kevéssel ezelőtt hunyt el stb., vendégségbe hívott meg (mivel ő nemcsak igen jó barátom volt, hanem rendkívül hűséges is), és rólad és dicséretedről beszélgetés kerekedvén, ezt a művet az ő saját kezéből az ő szeretete jeléül a te politikai műveiddel* együtt megkaptam, s amint megkaptam, megcsókoltam, megkóstoltam, meghökkentem, azóta is őrzöm, olvasom, szeretem, dicsérem s ha stílusát méltányolni akarnám, azt kell mondanom, hogy tiszta méz, csupa édesség van benne, fény, nap, melynek ragyogó sugarával a régiek dicsőségének fényét erősen elhomályosítottad. Ha az érzést [nézem benne], eleven emberiesség ragyog benne. Józanabb tollal józanon pedig ezeket írom: e könyvek segítségével (ez se maradjon rejtve előtted) a természet annyi haszonnal árasztott el, hogy minden tilos részegítő nedűt eltiltott tőlem, csupán a víz ivását engedte meg, és nem engedett ítélkezni semmiről, amit előbb velejében meg nem vizsgáltam. Jöjjenek most elő a Lipsius-ölők, reszkessenek, harapdáljanak, mondjanak, amit akarnak, zsibongjanak, sohasem érik el, hogy a te híveidet tőled elfordítsák. Értem, hogy egyesek kifogásolják a te Politikádban a Fátumról szóló elmélkedést, és mondhatják, hogy nem valami helyesen állítod, hogy a vallások külömbségét [!] türelemmel kell venni, mintha te minden eretnekség ápolására is tágra akarnád nyitni az ajtót, de igen nagyon vakok ezek, és nincs ok arra, hogy bármit is változtassál ezen a te híveid iránti tekintetből (a bölcs és finomabb ítéletű férfiakat értem), mert ők jól értik, hogy te ezeket keresztény értelemben írtad, s nekik az a tanulság van ott előadva, hogy jámborok legyenek és kövessék a Fátumot, vagyis Istent. A vallásban pedig, hogy ne babonásan féljenek Istentől, hanem egyenes bizalommal és hittel tiszteljék őt stb. Ellenfeleid miatt ne aggódjál, mert irigységüktől nem tudsz elszabadulni, még ha mindent a legnagyobb tökéletességgel intézel is. Csak féktelenkedjenek ők (mint szoktak) zabolátlan, hiszen (mint a Collinushoz írt levélben magad is vélekedel) se legyőzni, se elűzni nem lehet őket, akik makula nélkül is oly szeplősök. Eltaláltad Saravia Hadriánnál is, hogy joggal remélheted, hogy a te Politikád a szilárd és figyelmes ítéletű olvasóknak fog tetszeni, és sohasem azoknak, akik ide-oda röpködnek és méhek módjára csak kóstolgatják az írásokat. Én ugyanis ártatlan szívvel bevallom, hogy a szilárd dolgokat a köznép ítélete ellenére (mint megszoktam) állhatatosan szeretem és hogy Politikai műveidnél semmi jobban és szorgosabban kidolgozottat, sem egészségesebbet ezen a téren sohasem olvastam, sőt látom azt, hogy egész életemet neked köszönhetem; tőled való ugyanis az a szellő, melynek leheletétől régóta szikkadt életem újra felvirult, és újra nagy kedvet kaptam hozzá, mert a tiedével együtt él; vajha neked is így tetszenék! Az én fő óhajom ebben az életben az, hogy megismerkedjem olyan férfiakkal, akik valami fényt árasztanak szellemükkel és írásaikkal, akiknek számában te a legmagasabban állasz, s ezért joggal ölelem fel szeretetedet és becsülöm igen nagyra. Ne csodálkozzál tehát, drága Lipsius, hogy a földnek ily távol eső és ily mélyen sújtott zugából, erről a harcok földjéről az én szeretetemnek hozzád kitörni vágyó, a hála vitorlájával ellátott sajkáját feléd irányítom, hogy azzal nálam is jobban ragyogjon a te bőkeblűséged fénye, hogy engem, ki téged szeretlek, te is (mint szoktad) viszontszeress, aminek nyilvánvaló bizonyítékát így nekem nyíltan is megadod, ha úgy ítéled, hogy valami akár a te rokonaidnak vagy neked magadnak ezekről a vidékekről kedves lehetne, és kívánod, hogy én őket benne részesítsem, hidd el, hogy sem fáradságot, sem költséget nem fogok kímélni, ha az én szerény eszközeim neked, a nagynak elegendők lesznek. Vannak mágnások, vannak bárók, akik mindnyájan szeretettől irántam lekötelezve készségesen elismerik, hogy mindent teneked köszönnek. Mint vélekedsz Forgách Mihályról,* akivel te már azelőtt is hűséggel, szeretettel voltál összekapcsolódva, erről a tisztaszívű és tudós ifjúról és az ő előkelő nemzetségéről? Ő most Olaszországból hazatérve és Isten segedelméből a rablók cselvetésétől megszabadulva (bár vállán megsebesült) a te leveledben ígért könyvedet a Kormányzó Neveléséről* kezével sűrűn koptatja, elméjében forgatja. Ennek rokona, Nagyságos Forgáts Imre úr, Trencsén megye grófja, aranysarkantyús lovag és a császár ő felsége tanácsosa, s azonfelül házassága révén a szász fejedelmek rokona, a Múzsák legnagyobb mecénása, tudománnyal és életével kiváló férfiú stb. Alig hinnéd el, mennyire szeret téged, és mennyire becsül. Nagyságos Révay Péter turóci gróf, aki nemrég búcsúzott el strasszburgi tanulmányaitól, a te elveid hű követője, és kiváló művelője ugyanazt teszi mindenkivel, aki a mi csoportunkból való, a mi sorunkból, kik előtt minden szent, ami tőled jön. Próbáld ki tehát a mi szeretetünket, szolgálatunkat, csak egy intéssel, ha paranccsal nem, és mi hálánkat (mint te észrevetted) nem vékával, hanem egész pajtával fogjuk nyilvánítani. És így az írás szándéka sohasem fog belőlünk hiányozni, csak az elküldés lehetősége kínálkozzék. Híreket adunk mindenről, ami nálunk és közöttünk történik. Alighogy a haza sebe gyógyulni kezdett, a törökök gyakori becsapása a határos területekre, felújítva mintegy a sebhelyet, igen szomorú gaztettnek hírét hozza mostanában mifelénk. Mikor ugyanis egyrészt a béke reményében a katonák ereje érezhetően alábbhagyott, a katonai zsold támaszának eltörlése és a vitézi erény jutalmának elvonása miatt, másrészt az ország erődítményei nem voltak azzal a felszereléssel és igazgatással gondozva, melynek béke idején háborúra alkalmasabb módon kellett volna ellátva lenni, a török (aki mindig illendőnek tartotta, hogy népének a győzelmeket és gazdagodását eskü- és hitszegéssel szerezze meg) alkalmasnak találta, hogy megrohanja a gondatlanságból összedőléssel fenyegető falak között élő, minden segítség reményétől megfosztott és zsákmányolásra szinte kínálkozó katonát. Illíria basája, nagy fegyveres erővel Szlavóniának és Dalmáciának még hozzánk tartozó maradványait várakozás ellenére megtámadta, négy erődített várat nyolc kastéllyal együtt, az elmúlt május és június hónapban, a mieinket lemészárolva, a török birodalomhoz csatolt. Ezen helyek között volt egy Bihács nevű vár egy kis városkával, mely elég biztonsággal volt felszerelve egy valamivel gyengébb erővel szemben. E vár kapitánya, egy német ember, úgy vélvén, hogy az ő, katonái és a városlakók üdvének is sokat tesz, ha a várost, mely még bízott a törökök hitében, nem teszi ki a várt ostrom veszélyének, katonatársai beleegyezésével azon feltétellel ajánlja fel magát azok hitének, engedjék meg, hogy elmenjenek hazájukba. Egy aga pedig, a török lovasság parancsnoka, beleszeretve a kapitány feleségébe, követelte tőle, hogy adja ki neki, és mikor az megtagadta, mivel méltánytalan követelt olyan dolgot, ami a keresztény hitűnek meg nem engedhető és hitével nem egyeztethető össze, erőszakos kézzel készült elragadni, amiért a kapitány végtelen felháborodásában puskát fogva az agát egy lövéssel leterítette. Erre nagy kavarodás ütött ki, és a törökök a mieinket megrohanva több mint háromezer embert megöltek és a többit fogságba hurcolták. Ezalatt Erdődi Tamás, a híres családból való szlavón és horvát bán, megriadva ettől a szomszédban lejátszódó vereségtől, hogy ezt a tűzvészt, mely már-már az ő területét fenyegette, megakadályozza, egy nagy sereggel, amilyen nagyot csak össze tudott szedni, a Kupa folyó partján tábort ütött. Karinthiából segédcsapatokat is küldtek, melyeket a Bán az ő csapataihoz csatolt. Ezután mivel a kapitányok, bízva a folyóban, hanyag állították fel őreiket, a törökök hajóhidat építve és a sötét éjszakában átkelve a folyón, az óvatlan álomba merülteket körülzárták, és rettenetesen halálos vereséggel sújtva, úgy levágták őket, hogy maga a Bán is alig mentette meg életét néhány emberével együtt. Ettől felbátorodva az új budai basa is, aki Arábiából kevéssel azelőtt áthelyeztetvén, vette át mondott hivatalát, gőgös lélekkel és rettenetes kegyetlenségtől tajtékozva, míg a keresztények elképedésükben figyelmüket és minden erőlködésüket a Szlavóniában folyó dolgokra fordították, a várparancsnokokhoz küldött, hogy hívják zászló alá katonáikat. Ezek, engedelmeskedve a parancsnak, rendbe állítják lovas csapataikat, hogy 12 000 fegyveresre töltsék ki a számot: a parancsra (hogy az új basa katonai szerencséjének első gyümölcsét meghozzák) átkelnek a Tiszán, és nem sokkal rá a Felső-Magyarországon levő Kálló várának környékét megrohanva, azt tűzzel és vassal pusztítják. Ezzel a garázda erőszakkal szembe óhajtva szállni a szomszédos és nem messze elhelyezett katonák, mivel erőben nem voltak egyenlőek, sokáig tanakodtak egymás között a csata kétséges kimenetele felől, végre is egy magas halmocskán a janicsárok megtámadták őket, és mivel az ágyúgolyók záporában tovább nem bírták magukat tartani, hátat fordítottak, és akik kiszökni büntetlenül nem tudtak, futásban kerestek menedéket, július 7-én. Nem tudom sóhajtás és nyögés nélkül, híres Lipsiusom, annyi kiváló katona és nemes férfiúnak, az én drága barátaimnak emlékét emlékembe idézni, akiket itt vagy a kemény fogság, vagy magának életüknek elvesztése elválasztott társaságomtól, annyira, hogy alig volt a mi emlékezetünk szerint ebben a lesújtott országban olyan ütközet, ahol annyi erős vitéz, buzgó nemesúr esett volna el küzdelemben és golyótól, kik között Balásdiák István (hogy csak egy példát említsek) egri alkapitány, ki Egerben, ebben az egész Magyarországon, sőt Európában is igen híres végvárban már sok év óta győzelmekben nagy hírnévre tett szert, és minden katonának dolgával törődött. Ez mialatt vakmerően hadakozott, belülről bántotta az a gondolat, hogy esetleg elevenen esik az ellenség kezébe, miután a lovat is, melyen ült, ledöfték, és több sebet kapván a földre esett. Majd veje, a nemes Segnyei Miklós, Forgách Simonnak, a te Forgáts Mihályod apjának nővére révén unokaöccse, aki harci erényei révén mindenki előtt ismeretes volt, segítségére akarván menni, rettenetes vérontást rendezett, sebezve és öldökölve az ellenséget, míg nem kitűnő lovát, melyen ült, elvesztette, és sebektől elgyengülve, két lándzsától átdöfve, aléltan a törökök kezébe esett és feje vétetett.* Ennek segítségére unokatestvére, Segnyei Jób, ő maga is kitűnő vitéz, míg serényen igyekszik, fején megsebesül. Így még a mostoha szerencse dühe sem tudta a vitézségtől és szeretettől elfordítani ezeket szegényeket, akiket a derűsebb szerencse képe lélekben egyesített volt. A többiről most semmit nem szólok, nehogy könnyek között, elborult arccal feladatomnak eleget tenni ne tudjak. Ha most a mi nemzetünk állapotát a franciákéval és belgákéval egybevetjük, kiknek sorsát a te méztől csöpögő írásaidban sóhajtozva figyeled, hogy vajon melyik a kettő közül az, amelyik nagyobb nyomorúságban sínylik, egyáltalán nem kételkedem, hogy a mi természetes ellenségünkről állítjuk ezt, aki testünkre és vagyonunkra is áhítozik az Isten tiszta igéje hallgatásának nálunk még megmaradt hatalmából [?]. Itt az emberek sem lélekben, sem testben nincsenek biztonságban, még a beszéd és hallgatás közlekedéséből is kizárva némán sóhajtoznak, és még annak az emlékét is elvesztették, hogy hatalmukban van-e felejteni és hallgatni (mint te szoktad mondani). De mindezekről majd többet, különösen, ha megtudom, hogy ezt a levelet neked átadták. Szeretnélek csak arra az egyre emlékeztetni, hogy ha valamit nekem írásban válaszolsz, küldd el Aubry Jánosnak Frankfurtba, akihez szándékozom az én hozzád intézendő leveleimet is küldeni. Légy, kérlek, a pártfogóm, nekem aki bizony akkor sűrűbben és bővebben fogok írni, hogy így veled lélekben egyesüljek, ha már a testet a nagy távolságok a szent, hasznos és tisztes egyesülésben meggátolják. Oh, bár Golczius nekünk is eljuttatná képedet, hogy annak arcát láthassuk, akinek ámbraillatú szellemének leheletét mohón szívjuk, elméjét álmélkodva szemléljük. De nehogy a Lipsius kertjének törvényét áthágni látszassam, leteszem tollamat kérve tőled, hogy a te legkedvesebb barátaidnak, különösen Douzának és Raphalengiusnak nevemben sok üdvözletet adj át, és ezt az én gyenge írásomat, mely az én jóvoltamból vér, szín és hús nélkül jött világra, vedd jó szívvel. Ugyanis inkább vagyok dadogva hálás hozzád, mintsem hogy csendben álnokoskodjam.

Üdv neked, mi fényünk, ki nemcsak a mienk vagy, hanem az egész világé. Az úr zavarja meg, seperje el, semmisítse meg a te háborítóidat, erősítse ingadozó egészségedet, védjen, őrizzen téged, boldog éveken, örömteli napokon át és ne hagyjon téged sokáig a kásaevőknél. Üdv. Magyar Trencsén. 1592. aug. 20.

Eckhardt Sándor fordítása latinból

Eckhardt, 1955. 223–230. Nr. 2. Eredeti.




Hátra Kezdőlap Előre