236 Pápai Páriz Ferenc Johann Heinrich Heideggernek és Johann Caspar Suicernek

1676. november 5. Nagyenyed

Tiszteletreméltó, Kiváló Férfiak,
örök hálára kötelező Jótevőim!

Hozzátok sietnek soraim, ám a nagy távolság, s ami ennél súlyosabb, a magyarországi dolgok zavaros állapota tartozásom lerovásában akadályoz. Még élek, s annál inkább éltet a ti jóságotokra való emlékezés, mennél kegyetlenebbül nyomorgattatunk itt. A magyarhoni szabadság reménye szinte eltemetve hever: a török tartja régi hatalmát, miközben a magyarokat reménnyel táplálja; az osztrák ezalatt szedi a pénzt, s a pénzért eltűri, hogy visszaszorítsák; ezek* napról napra fogyatkoznak, gyengülnek, míg végül belefáradva arra kényszerülnek, hogy a legigaztalanabb módon bármilyen igen terhes feltételnek engedjenek.

A hadjárat ügye ellenséges megítélés szerint is igaz ügy. Ez, hacsak Isten csodálatos gondviselésével mind ez idáig nem maga vezette volna, már régen vesztett ügy lenne. S minden bizonnyal sok hasonlóságot látok az ősi svájci szabadság kivívásával, akár a harcosok szegénységét tekintem, akár az összetartásban való állhatatosságukat és az ellenséggel szembeni hajthatatlan dühüket.*

Felséges fejedelmünk [I. Apafi Mihály] e szenvedéseket magáéinak tekinti, legalábbis szerfölött fájlalja azokat, segíteni azonban nem tud, minthogy ő a török korlátlan hatalmának olyannyira alá van vetve. Különben a szerződés értelmében tüstént kap török segédcsapatokat, ha Erdélyt kell megvédeni, s ha valamelyik szomszédját sakkban akarja tartani. Majd meglátja ő maga, ha a háború ingadozó kockázata üldöző [hadviselésre] fordul: ha a török porta vereséget szenved, [őfelsége] ennek örvendeni fog, nem nyújt segítséget.

Mindazonáltal a mi Erdélyünknek is megvan a maga nyomorúsága, és az ismeretes belső pártütés következtében Bethlen János fejedelmi kancellár, az összes erdélyi hadak főparancsnoka, valamint János fia, Bethlen Miklós főkapitány fogolyként őriztetnek,* hogy miért, bizonyosan még nem tudható. Sokan úgy gondolják, azért, mert kiváltképpen ők voltak fő okai Bánfi gróf, múlt évi, mint mostanság vélik, ártatlanul történt kivégzésének.*

Noha mások minden módon akadályozták a nagyságos fejedelmet – aki egyébként már eddig is bizonyára segítséget nyújtott volna a magyarországiaknak –, s azzal fenyegetőztek, hogy amennyiben elpártolna, a saját embereikkel elhagyják, most már mégis elhatározták az ország rendjei, hogy mindenképpen segítségére sietnek a magyarországiaknak, hacsak a belháború, amelytől félni lehet, meg nem akadályozza ebben.*

Azoknak sem jutott jobb sors osztályrészül, akik az igehirdetésben fáradoznak, ugyanis újra tőrvény elé hurcoltattak a fejedelem parancsára Coccejus tanítványai, akik a múlt évben bizonyos atyjokfiai részéről súlyosan megszenvedtek coccejánus nézeteikért. Most ugyanazok által a nagyságos fejedelemnél a legsúlyosabban bevádoltatván; a fejedelem szigora sújtotta őket mindaddig, míg végül az igazság diadalmasan kiviláglott. A vád legfontosabb pontja az volt, hogy ezek* szerint a lelkek az élet után nem jutnak sem az égbe, sem a pokolba. Azt állították róluk, hogy ebből következően a lelkek és angyalok említett mozgását tulajdonképpen Cartesiusszal együtt tagadják. De midőn behatóbban mérlegeltetett a dolog, és a fejedelem belátta, hogy ezek ezáltal nyilvánvalóan nem vétenek a teológia ellen, s hogy ellenfeleiket személyes gyűlölet vezeti, a feljelentőknek kifütyülés járt, nékik ellenben megmaradt a korábbi tisztesség.*

Ami a nálatok fennálló tartozásomat* illeti, jól emlékszem és gondom van rá. A dolgok jelenlegi megbolydult állapotában azonban eléggé szerencsétlenül a minap Svájcba küldött száztizenkét aranyat veszítettem el, mégpedig a kereskedő csalárdsága miatt. Most a legnagyobb gondban vagyok, hogyan pótoljam. Éljetek boldogul, Tiszteletreméltó Férfiak – és tartsátok jó emlékezetetekben a gyámolításotokra méltatlant.

Az erdélyiek Enyed városában, az 1676. esztendő november 5-én,

Pápai Páriz Ferenc

az orvostudomány doktora s. k.

Ui. A mi teológusaink is óhajtják, Tiszteletreméltó Férfiak, a veletek való levelezést, akik közül eme híres Enyedi Kollégiumban a szent teológia nyilvános professzora ezt a levelet küldi, s fogadjátok megszokott kedvességgel.

Puskás Lajos fordítása latinból

Nagy, 410 – 412. Nr. g. Eredeti.




Hátra Kezdőlap Előre