Teleki József
Micsoda az emberi élet*

(Részletek)

 

Ártatlan csecsemő! kis alak magzatom!
Mit érzek, ha látlak, jól ki nem mondhatom.
Két olyan indúlat, mely együtt nem lakhat,
Érzékeny szívemig majd egy erővel hat.
Bánat, s öröm rendre körülöttem vagynak,
De, melyik erősebb, kételkedve hagynak.
Örülök ha nézem csecsemő korodat,
Sírok, meggondolván jövendő sorsodat.
 
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
 
Félsz hát a tisztségtől, s azért gazda lészesz;
De így is a bú, baj közt csak cserét tészesz.
Mert, ha jó gazda vagy, mindennap vesződöl;
Ha rossz, szegénységgel örökké gyötrődöl.
Rosszak a szomszédok, a cseléd még rosszabb,
Mentől jobb vagy hozzá, ő annál gonoszabb.
Szép a paraszt élet, szép a poétánál;
De több díszét vészi csak az ő tollánál.
Olyan ez, mint sok más igen jól festett kép,
Hogy a festés tárgya korántsincs olyan szép;
Melyben nem csudálom a dolog szépségét,
Hanem a festőnek szemfényvesztőségét.
Nézd a versirókat, s olvasd meg előre,
S a tőlök írt képet vigyed a mezőre:
Ott az öröm helyett többször kapott gondok
Meggyőzhetnek arról, amit én itt mondok.
Ama smaragd réten kígyónak módjára
Csergedező víznek nézz csak szokására.
Ez a poétánál csak kedves álmot hoz,
Amott többször álmot-üző gondot okoz.
Egy kis záporesső annyira neveli,
Hogy helyét a maga árkában nem leli.
Kiönt, s gyűjteni-kész rendidet felvészi,
S a szép smaragd-rétet iszaprétté tészi.
Ekkor, ha keserves bújától lehetne,
A poéta képén a gazda nevetne.
A vers hogyha erdőt ír le, szép a hangja;
De az erdő sokszor farkasok barlangja, –
Akik onnan gyakor portázásra járnak,
Nincsen szeri, száma, mindennap a kárnak.
Hányszor nem fosztják meg legszebb csikajától
A gazdát, vagy sertés- s juhnyája javától? –
A gazdasszony estve egész háznépével,
A vers szerént, alig bír már örömével,
Midőn lankadt urát kész étellel várja,
S ha jő, nyájassággal karja közé zárja.
Ám a jó versíró hány gazdasszonyt kapott,
Ki így rekessze bé igazán a napot?
Hányat, ki zsémb helyett csókra nyissa száját,
Midőn lankadt férje kéri vacsoráját? –
Így a gazda éltét ha rendre vizsgálod,
Azt a versszerzőkről igaznak találod:
Hogy ők igen heves képzelődésekkel
Igazság útjáról gyakran vitetnek el.
Ha írni kívánnak gazda életéről,
Elfelejtik, s írnak az arany időről.
De az arany idő ha volt is régentén,
Annak boldog voltát kettőben tartom én:
Egy az ártatlanság, más a könnyű élet;
De ez mind a kettő már csak mesévé lett.
A virtussal eltünt a gyönyörűsége,
S a könnyű életnek éhség már a vége;
Mármost a föld önként gabonát nem terem,
Sok izzadás után telhetik a verem.
Szép ugyan, mint másszor, most is a természet,
Szép a napfelkölte, szép a napenyészet;
Nem mondhatja méltán senki rútnak a délt,
Sem a természetet pihentető éjfélt;
Szép reggel a piros hajnal hasadása,
Estve a napfénynek lassú elmúlása;
Éjjel ha eltűnnek a komor fellegek
Szép boltot mutatnak a lazurszín egek.
Szép a mező, patak, erdő s kies liget,
Szép a két sebes víz közé szorult sziget.
Ez mind szép, de midőn gazdai életről
Szólok, arról szólok, nem a természetről;
 
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –



Hátra Kezdőlap Előre