Ártatlan csecsemő! kis alak magzatom! |
Mit érzek, ha látlak, jól ki nem mondhatom. |
Két olyan indúlat, mely együtt nem lakhat, |
Érzékeny szívemig majd egy erővel hat. |
Bánat, s öröm rendre körülöttem vagynak, |
De, melyik erősebb, kételkedve hagynak. |
Örülök ha nézem csecsemő korodat, |
Sírok, meggondolván jövendő sorsodat. |
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
Félsz hát a tisztségtől, s azért gazda lészesz; |
De így is a bú, baj közt csak cserét tészesz. |
Mert, ha jó gazda vagy, mindennap vesződöl; |
Ha rossz, szegénységgel örökké gyötrődöl. |
Rosszak a szomszédok, a cseléd még rosszabb, |
Mentől jobb vagy hozzá, ő annál gonoszabb. |
Szép a paraszt élet, szép a poétánál; |
De több díszét vészi csak az ő tollánál. |
Olyan ez, mint sok más igen jól festett kép, |
Hogy a festés tárgya korántsincs olyan szép; |
Melyben nem csudálom a dolog szépségét, |
Hanem a festőnek szemfényvesztőségét. |
Nézd a versirókat, s olvasd meg előre, |
S a tőlök írt képet vigyed a mezőre: |
Ott az öröm helyett többször kapott gondok |
Meggyőzhetnek arról, amit én itt mondok. |
Ama smaragd réten kígyónak módjára |
Csergedező víznek nézz csak szokására. |
Ez a poétánál csak kedves álmot hoz, |
Amott többször álmot-üző gondot okoz. |
Egy kis záporesső annyira neveli, |
Hogy helyét a maga árkában nem leli. |
Kiönt, s gyűjteni-kész rendidet felvészi, |
S a szép smaragd-rétet iszaprétté tészi. |
Ekkor, ha keserves bújától lehetne, |
A poéta képén a gazda nevetne. |
A vers hogyha erdőt ír le, szép a hangja; |
De az erdő sokszor farkasok barlangja, – |
Akik onnan gyakor portázásra járnak, |
Nincsen szeri, száma, mindennap a kárnak. |
Hányszor nem fosztják meg legszebb csikajától |
A gazdát, vagy sertés- s juhnyája javától? – |
A gazdasszony estve egész háznépével, |
A vers szerént, alig bír már örömével, |
Midőn lankadt urát kész étellel várja, |
S ha jő, nyájassággal karja közé zárja. |
Ám a jó versíró hány gazdasszonyt kapott, |
Ki így rekessze bé igazán a napot? |
Hányat, ki zsémb helyett csókra nyissa száját, |
Midőn lankadt férje kéri vacsoráját? – |
Így a gazda éltét ha rendre vizsgálod, |
Azt a versszerzőkről igaznak találod: |
Hogy ők igen heves képzelődésekkel |
Igazság útjáról gyakran vitetnek el. |
Ha írni kívánnak gazda életéről, |
Elfelejtik, s írnak az arany időről. |
De az arany idő ha volt is régentén, |
Annak boldog voltát kettőben tartom én: |
Egy az ártatlanság, más a könnyű élet; |
De ez mind a kettő már csak mesévé lett. |
A virtussal eltünt a gyönyörűsége, |
S a könnyű életnek éhség már a vége; |
Mármost a föld önként gabonát nem terem, |
Sok izzadás után telhetik a verem. |
Szép ugyan, mint másszor, most is a természet, |
Szép a napfelkölte, szép a napenyészet; |
Nem mondhatja méltán senki rútnak a délt, |
Sem a természetet pihentető éjfélt; |
Szép reggel a piros hajnal hasadása, |
Estve a napfénynek lassú elmúlása; |
Éjjel ha eltűnnek a komor fellegek |
Szép boltot mutatnak a lazurszín egek. |
Szép a mező, patak, erdő s kies liget, |
Szép a két sebes víz közé szorult sziget. |
Ez mind szép, de midőn gazdai életről |
Szólok, arról szólok, nem a természetről; |
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
|