Bessenyei György
Az ifjúságnak hanyatlása*

Ifjúság, gyermekség, édes nyájasságok,
Hová tűntök tőlem, mint a futó habok!
Mennyire hajtatok régi örömömtül, –
Ne búcsúzzatok még ily hamar szívemtül!
Ezelőtt a kedvnek gyenge karjaira
Bocsátkozván, néztem Venus oltárira.
Nyájasság, ifjúság, szerelem vezettek
Körültem mosolygás, kedv, öröm lebegtek.
A vérnek hévsége szökdöshetett bennem,
Minden kis tréfára lehetett nevetnem.
Nem ismertem gondot, nem éreztem terhet,
Nem tudtam, az élet hogy valaha verhet.
Vígság, gyönyörűség virított szivemen,
Melyek közt szerelem fújdogált lelkemen.
Olyan voltam, mint egy vidám tavaszi kert,
Hová a természet ezer újulást vert.
Édességen kívül semmit nem ismértem,
Még a méregről is tiszta mézet szedtem.
Amerre fordultam, minden rám nevetett,
Kedvemhez a baj is több kedvet tehetett.
Az egész világot szerettem, öleltem,
Mert minden részibe vígságomat leltem.
Kívül szeléd voltam, belől kényeskedtem,
Mivel a tárgyomtul nagyon szerettettem.
Azt mondta: szeretlek, mert szép a termeted,
Ékes, nyájas, nemes, rendes tekinteted.
Szemedbe olvasom szivednek érzését
Vérembe érezem melled pihegését.
Ah be szép ifjú vagy, mint férfi teremtve!
Harcra, szerelemre egy módon születve!
Nyájasságod édes, természeted szeléd,
Ah! vajjon kit rendelt a végezés melléd?

 Mikor egy ifjúnak ekként hizelkedik
Tárgya, szíve olyan nagyra nevekedik.
Mint egy egész világ, hol ő örömébe
Mások felett úszkál szíve szerelmébe,
Midőn sok szép estvén köztünk nyájaskodtunk
S barátok, barátnék, együtt sétálgattunk,
Mennyi édes nézés… mennyi mosolyodás,
Mennyi kézszorítás… mennyi titkos mondás
Játszottatta szívünk, hol az érzés lopva
Szökdösött közöttünk, idestova súgva.
Rendes mondásokkal elménket csipkedtük,
S osztán ha módosan vágtunk, csak nevettük.
Játék, bál, mulatság, kártya, tréfa, járás,
Sok gyermeki beszéd, esdeklés, zavarás
Hordozták életünk, melybe a szerelem
Néha úgy forgott, mint édes veszedelem.
Az, akit szerettem, viszontag szeretett
S boldogabb e földön nálam nem lehetett,
Ki világgal bírt is, mert a’ gyengesége
Az ifjú szívnek melynek nagy hívsége
Csak azt érezheti, akit megszeretett
S kebelében mélyen alá erezhetett.
 Kedves, édes idők, szép tavaszi napok,
Szerelmek, játékok, vidám mulatságok,
Áratlan ifjúság, fáradhatatlan szív,
Te édes, gerjesztő, nyughatatlan kis ív,
Ah maradjatok meg még érzésem között,
Melyet harmatotok oly sokszor öntözött!
Mit csináljak magam szomorúságomba,
Hogy kezdjek hervadni magánosságomba?
 Nem maradnak, mennek, mert eljött az idő,
Hátulrúl néz már rám a harminc esztendő.
Meglassodott a vér, nem tehet már szökést,
Csak tolja eszembe a sok elmélkedést.
Szomorkodik a szív, pusztul vígassága
Hosszason szeret már, s nyomja bágyadtsága.
Az esztendők jönnek, virágim szaggatják,
Ifiúságomat fagylalják, lankasztják.
A sors barátimat elhordta mellőlem,
Talán nem is tudnak már semmit felőlem!
Új emberek között rám munka, teher jött,
Mely bágyadt szívemre könyveket öntözött.
Olyan belső részem, mint a szép kert ősszel,
Hol csak sárga levél zúg már a szelekkel.
Virágit hullatta, erdei ritkultak,
Melyeknek zöldségi felére sárgultak.
Az ülő székeken száraz levél zörög,
Mely a szél-futásra imitt-amott csörög.
A szép zöld pázsitok, hol annyit mulattak,
Fejeket lehajtván, meghalaványodtak.
Nincsen tavaszi nap, mi rájok ragyogjon,
S fényes súgárival felettek megálljon.
Szomorú köd borong a fák közt felettek,
Gallyal bévert utak kerülnek mellettek.
Ha nyárba, tavasszal, sok néppel itt voltál,
Szeretők s barátok között itt mulattál.
Ah, sóhajts most titkon fájdalmas szívedbe
S búsulj e múláson, érzékenységedbe!
 Ilyen lett a szívem, melytül víg napjai
Végre elenyésztek baráti tárgyai.
Nincsenek körültem; az idő is bágyaszt,
Mely terheket hoz rám s szüntelenül fáraszt.
Nem merek fordulni azon helyek felé,
Melyeken szorúltam annyit tárgyom mellé.
Itt sétáltunk egyszer, másszor itt mulattunk
Így szól sok hely, ahol mind annyit kacagtunk.
Ha reájok botlom még széjjel-jártomba,
Így fogyván lassanként, még kóborlásomba.
Megért az értelmem, oda ifjúságom,
Elpusztult szerelmem, időm, nyájasságom.
Ah mely szomorú lett ez az emlékezet,
Melyre már a szívem egynehányszor vérzett!
De hát nem lehet már soha is úgy élnem?…
Elmultak az idők, meg kell csendesednem.
Nohát ifiúság, s ti gyönyörűségek,
Régi, ártatlan, víg, édes gyermekségek.
Tárgyam, ki szívemet kezedből étetted
S életem oly gyakran gyönyörködtethetted
Ah, bús kegyetlen sors! búcsúzom ezektül! – – –
Elbágyad a testem, s benne szívem meghűl!
Érzem, hogy életem már bennem hanyatlik
S a hidegség felé közelebb vonatik! – –
Rúgjuk el Kupidót, fussunk el Vénustól
Vegyünk kettős erőt a bölcs Minervától.
Elhagytam már régi nyájasságaimat,
S csak búval szemlélem széjjel pusztáimat.
Hol másszor virágos kertek tündököltek
Melyek közt sok édes ajakak nevettek.
Emlékezetem is felejtni kívánom,
Mert már hogy valaha jól éltem, azt bánom!
 Ilyen az emberi élet vígságával,
Mely mindég elmúlik ifiúságával.
Mert amit osztán élsz, a’ csak bánat, nyögés,
Fejet lehajtó gond s száraz elmélkedés.
Szeneka, Póp, Zénon, gyertek vigasztalni:
Ha elmúlt örömöm, jó lész csak olvasni.
Míg érzetek, heves ifiak, éljetek
Csak mértékletesek, nemesek legyetek:
Mert mi akkor tudjuk az időt becsülni,
Mikor elkezd bennünk a vér lassan hűlni.



Hátra Kezdőlap Előre