Orczy Lőrinc
A magyar hazának*

Föld! kinek határát az Isten őrzötte,
Hogy háború lángja csak nem is érhette,
Békességben a sok veszelyt távul nézte
Szabadság, áldomás, bőség ékesíte.
Föld! kit a jó Isten minden változástól,
Megmentett fegyveres kéznek rontásától,
Ki nyertes tábornak nem félsz haragjától,
Sem erőszakosnak rád rohanásától.
Mondd meg, édes Hazám! Istennek kegyelmét,
Isméred-e vajon különös szerelmét,
Látván sok népeknek szörnyű veszedelmét,
Egyéb országoknak sűrűn vett sérelmét.
De miért kérdezlek? ám látod miképpen
Népek a népekre toldulnak szüntelen,
A tábor tábort űz hegyeken völgyeken,
Mint árvíz, úgy szakad erő erő ellen.
Lásd meg, ím a mezőn, melyen sok keresztet
Rakott szántóvető, most temet testeket,
Réten, kin takartak volt sűrű rendeket,
Most gödörben hánynak felpuffadt dögöket.
Vad vagy, ha mindezek szemedben nem tűnnek,
A sok jajgatások, melyet eresztenek,
Elrabolt városok, felprédált vidékek,
Könnyeket, zokogást, szánást nem préselnek.
Vedd észre sorsodat, szemlélvén ügyöket,
Boldog csendességben te mívelsz földeket,
És danolva kapálsz sok fürtös töveket,
Nyájas mulatsággal szedsz szép gyümölcsöket.
Nem félsz, hogy fegyveres házadból kizárjon,
Kertedbe béhágván marhástul elhajtson,
Eltakart keresményt boltodból kihozzon,
Prédáló portázó jól meg is botozzon.
Vagy hogy elpusztulván elhagyjad házadat,
Már öregségében idősebb társadat,
Kedves gyermekidet; és rokonságidat,
S házról házra vigyed üres tarisznyádat.
Mely nagy dicséretet kell adnod Istennek,
Ki kezétől mentett fene fegyveresnek,
Hétszáz holdnapja múlt, hogy az ellenségnek
Tábora nem érte határit földednek.
Nincs buzgó sziveknek oly ájtatossága,
Nincs szelid lelkeknek oly nagy buzgósága,
Kit nem érdemelne az Isten jósága,
Nagy ezen vett jókért lelkünk adóssága.
Ily jódat esmérvén adj hálát az Úrnak,
Szánakodjál sorsán felebarátodnak,
Szíved égbe emeld, keresztyén világnak
Mennyből kérj oly jókat, mint vagyon magadnak.
Meg ne szűnjön nyelved zengeni éneket,
Hálaadó szívből mondj víg dicséretet,
Emelvén felfelé nem véres kezedet,
Engeszteld, mint lehet, a te Istenedet.
Mondd: Uram! ne keverj mérget poharadban,
Népekre ne ontsad azt bosszúságodban,
Ítéletet reánk ne tégy haragodban,
Ez álnok világot ne veszejtsd bosszúdban.
Hogyha csapásiddal mutatod hatalmad,
Bosszúságodban is ne muljon irgalmad,
Eléggé tündöklött már véres pallosod,
Ne terjedjen, kérünk, vasvessződ s csapásod.
Haragodtól ugyan pokol és menny reszket,
De bűnöst, ki megtér, soha el nem veszted,
Ez reménység szívben vigasztalást ejtett,
Mivel kegyelmedet gyakran ismérteted.
Parancsolj tehát már véres pallosodnak,
Hüvelyébe térjen, mondd a királyoknak,
Hamar békességet népeknek adjanak,
Hálaadó szívvel elődbe álljanak.
Néked pedig, Hazám! kinek határában
Boldogság, és bőség virágzik javában,
Tovább is, kívánom, Isten hatalmában,
Részesülj, örvendezz, maradj áldásában.



Hátra Kezdőlap Előre