Tizedik ének
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
| De mikor a várost mosó Szejne habja |
A kapukkal együtt lett e győző rabja, |
S nem hordta bé hátán a várt eleséget, |
Csakhamar meglátták a sárga éhséget, |
Mely gyors lábbal sorra a házakat járja, |
Vele megy a halál, mint kedves hív párja, |
Tudja, hogy az éhség akit le fog sózni, |
Mindazzal a város néki fog adózni. |
Sokan már ordítnak mint az éh farkasok, |
Mert az éhség fogát érzi üres hasok; |
Az éhhel halókkal minden hely eltelik, |
Kik már kínjok miatt nyálokat sem nyelik. |
Akik sok kincsekkel s gazdagsággal bírnak, |
Pénzek halmán esnek kétségbe, úgy sírnak, |
A táncot s a víg bált bezzeg felejtették, |
Melyben fejek hajdan rósákkal hintették; |
A lant, síp, hegedű, hárfa megnémúla, |
A sok gazdag s pompás vendégség elmúla, |
Melyekben a legjobb étkekben piszkáltak, |
Eltompult ínyekhez már bort sem találtak. |
Mind e kevély nagyok kiköltek színekből, |
Éhség s halál ült ki elrémült szemekből. |
Átkozzák aranyok s ezüstjök bőségét, |
Mely el nem űzheti a kenyér szükségét. |
A megaggott vénnek bús szemeláttára |
Jut kedves magzatja a halál torkára. |
Itt három s több árvák holt anyjokra hullnak, |
Ott egész háznépek egy nap elpusztulnak. |
Sok félholt testvérek méreggel eltelnek |
Végső falatjáért egy undok ételnek. |
Mások a szent helyt is kínjokban megesik, |
Hol nem vélnéd, ott is az ételt keresik. |
A nép a temetőt s kriptákat felbontja, |
Hogy étkül szolgáljon atyáinak csontja. |
Ezt lisztté őrölvén kenyérnek csinálják, |
Ez szörnyű étekkel éh bélek kínálják. |
A szükség az embert óh mire nem veszi! |
A rémült holtaknak hamvát e nép eszi, |
Mely százszorta inkább végek siettette, |
Sok ezt legelőször s legutólszor ette. |
|
| A Barátok pedig s e vak nép papjai, |
Kiknél nem mentek le a bőség napjai, |
Kik az éhség fogát ingyen sem érzették, |
A szegénység zsírját bőven itták s ették, |
Kiknek minden gondjok volt hízlalt hasokra, |
S irgalmatlan szemmel néztek éh-nyájokra. |
Az ételben s borban ha jól bémerültek, |
Az éhhel-halók közt buzgóan kerültek. |
Az Úrnak, kit éltek csúfolt, keresztére |
Kérték, hogy e kis kín légyen holta bére. |
Akiknek kínjoknak a halál vet véget, |
Adakozó kézzel nyujtnak idvességet. |
Másoknak kevélyen merik prófétálni, |
Hogy még ma Burbonra égi tűz fog szállni: |
Nékik pedig menyből angyali sereget |
Küld az Úr, s mannával megrakott felleget. |
Mint az éh-madárkák megeszik a lépet: |
Oly könnyű megcsalni a vakbuzgó népet. |
Kész tűzbeugrani a papok szavára; |
Ha mondják hogy használ ez lelkek javára. |
Sokan nagy örömmel lábaikhoz rogytak, |
Boldogok valóban, hogy kínjaik fogytak. |
|
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
| Csakhamar e hírre a tábor felzendül, |
Minden belső része Burbonnak megrendül; |
Egymást űzi a könyv irgalmas orcáján, |
Sír maga vesztére önként ment hazáján. |
Szent Isten! így kiált, ki szívünk rostálod, |
S megölöd a királyt, ha bűnben találod, |
Te légy igaz bíró e nép közt s én köztem, |
Te tudod, hogy vele kéntelen ütköztem. |
Tiszta kezem hozzád emelem az égre, |
Hogy e pártos népet kértem békességre; |
Hiszem, hogy e bűnt s kínt mely kezd rajta esni |
Ártatlan lelkemen nem fogod keresni… |
Bár Májen kedvére tovább is kínozza, |
Hogy kevély lelkének őtet feláldozza, |
S a tirannusoknál mindig kész mentséggel |
Feddje vétkes célját a kemény szükséggel: |
Ő az ellensége; de én megmutatom, |
Hogy atyja vagyok én, s övé vég-falatom. |
Jótétemmel vissza bár éljen vesztemre |
S feléledvén újra törjön életemre; |
Éljen, nem gondolok a magam kárával, |
Csak hogy megtartsam őt koronám árával. |
Nem bánom, ha szintén így fizet jóságom, |
Hogy utána vesszen örökös országom; |
Csakhogy sírhalmomra légyen egy nap írva, |
Melyet minden utas olvashasson sírva: |
„Itt nyugszik egy király, ki kész koronáját |
Elveszté; megtartsa hogy pártos hazáját. |
Míg ez őt üldözte, szórta rá jótétét, |
Mert feljebb becsülte annál egy nép éltét.” |
|
| Így szól, parancsolja, hogy fejér zászlókkal |
Lépjen odább népe, s kiáltson ily szókkal: |
„Bosszúállás helyett Burbon békességgel |
Kínál téged Páris, s kard helytt eleséggel. |
Nem nézi, hogy lelkét halálra kerested, |
Felejti bűnödet, látván szörnyű ested. |
Nem tulajdonítja senkinek már vétkül |
Bár akármit vigyen a városba étkül.” |
Ez isteni szóra a nép fut a sáncra, |
Melynek az éhség már színét szedte ráncra: |
Sokan kínjok miatt négykézláb mászkálnak, |
Mert fúlánkját viszik velek a halálnak. |
Mint akik a sírban sokáig senyvettek, |
Oly sárga és száraz bőr-csontokká lettek. |
De mely nagy bámulás lelkeket elállja, |
Hogy élettel őket e Héró kinálja! |
Némul erre szájok, szemek könnyel telnek, |
Hogy az ellenségnél ily kegyelmet lelnek. |
„Míg Tutorink, mondják, halálra kínoznak, |
Akiket üldöztünk, imé kenyért hoznak. |
Majd sírva néznek ránk, pardont kiált szájok, |
Mint egy erdő eddig úgy látszott lándzsájok, – – |
De már a föld felé mind leeresztették, |
A fejér zászlókat felénk terjesztették. |
Véres kardját ki-ki rejté hüvelyében, |
Halált vártunk, s adnak életet helyében. |
Hát ezek-é azok kiket úgy leírnak, |
Hogy eretnekek ők s érzéssel nem bírnak? |
Sőt inkább ők az Úr szent és kedves népe, |
Jó királyok ennek egy eleven képe. |
Mert mint Ő esőt ád mennyből jónak s rossznak, |
Feltámasztja napját igaznak s gonosznak: |
Így ő sok átkunkért kettőzi jóságát, |
Nyujtja a békesség nem várt olajágát. |
Hát ez-é a monstrum, a bűnös eretnek, |
Kit mint egy ördögöt velünk úgy nézetnek? |
Ez-é hát az Isten, s a hit ellensége? |
Akinek a pokol lángja közt lesz vége. |
Sőt, minden királynak ez legszebb példája, |
Mert áldott szíve van, s szín-mézt csepeg szája. |
Sok gyötrelmink között óh! meddig sóhajtunk? |
Csábító vezérink míg sajtolnak rajtunk. |
Hogy királyunk légyen, jertek, Burbont kérjük, |
S hív szivünket néki zálogul ígérjük. |
Hadd légyen rév-partunk szíve s bölcs törvénye, |
Így nem fog bényelni az éhség örvénye. |
Isten! add, hogy a nap derüljön fel bár ma, |
Hogy vállunkra szálljon ennek kedves járma… |
Im megtartá halált érdemlett fejünket, |
Szenteljük hát néki végső csepp vérünket.” |
|
| Ez inség torkából kiragadt félholtak, |
Burbon kegyelmének láttára így szóltak |
Akik mint a tündér már alig lebegtek, |
Elkékült ajakkal azok is rebegtek… |
De ritkán kell hinni a vak nép szavának, |
Mert többször irígye e legfőbb javának. |
A babonaságnak lévén ez hív rabja, |
Felzúdul, meg leszáll mint a tenger habja. |
E nép, mely hév szívből most így kiáltozott, |
A múló árnyéknál hamarább változott. |
|
| Csakhamar papokkal a sáncok eltöltek, |
Kik rakott asztaltól e hírre felköltek. |
S ezek, kiknek csalárd ékesen szólása |
Százszor gyujtott hadat, s lett sok nép romlása, |
Látván, hogy már sokan Burbonhoz hajoltak, |
Teli hassal nekik ily buzgón papoltak: |
„Ti félénk katonák s hideg keresztyének, |
Hát hisztek eretnek király beszédének? |
Ti rest követői a szent mártiroknak, |
Kik tárgyul vettetvén pogány hóhéroknak, |
Örültek míg őket szurokkal hintették, |
S éjjel mint fáklyákat, élvén úgy égették. |
Sokan csúfos fákra lábbal aggattattak, |
Mások a vadaktól széjjelszaggattattak, |
De akármely kinnal inkább szembeszállni |
Kívántak, mint igaz hitektől elállni. |
S ti még kerülitek a mártiromságot, |
Mely ád kevés kínért örök boldogságot? |
Hát csak így tudjátok a szent Istent félni, |
Hogy mikor halni hív, ti akartok élni? |
Ezt nyerte-é az Úr véres keresztével? |
Hogy testetek hízzon lelketek vesztével. |
Ez Urat, ki értünk kész volt vért ontani, |
Ti még igyekeztek élvén bosszontani. |
Mint az ostoba hal a horgot béfalja |
Burbon e lépekkel lelketek úgy csalja. |
Vesszen el magával minden ajándéka, |
Mert hogy elcsábítson arra van szándéka, |
Folyjanak le elébb éltetek napjai, |
Mint idejönnének eretnek papjai, |
S itt mély gyászba borult bús szemünk láttára |
Tapodtassék tőlök az Úr szent oltára.” |
E szó, mely hol akart gyujtott dühösséget, |
Úgy megváltoztatta e habzó községet, |
Hogy az áldott Burbont már azért átkozza, |
Hogy még kegyelméből unt éltét hordozza. |
|
| De e sok bűn s lárma ellent nem állhatott, |
Mert Burbon Virtusa közre égig hatott. |
Szent Lajos, ki mennyből vigyázott fejére, |
Minthogy e jó héró nőtt háza díszére, |
Látván, sok kín után hogy eljött az óra, |
Hogy Franc-ország dolga forduljon már jóra; |
Melyben a részeg kard hüvelyébe térjen, |
Az éh, árva s özvegy jajja véget érjen. |
Letörli könyveit, elűzi bánattyát, |
Mellyel régtől fogva siratja magzatját. |
S egy édes reménység folyván kebelébe, |
Buzgó könyörgéssel megy az Úr elébe. |
|
| Egy mindég égő tűz fénye közepette |
Még az idő előtt az Úr székét tette; |
Alatta jár az ég, s a csillagok szája |
E nagy világnak őt híven prédikálja, |
Itt ragyog főképpen az ő dicsősége, |
Igazság és szentség e szék erőssége, |
A hatalom s nagyság ekörül strázsálnak, |
A kegyelem s jóság szüntelen ott állnak. |
Ebben ül az ég s föld halhatatlan atyja, |
De semmi véges ész őt meg nem foghatja; |
Az élet, szeretet s értelem őbenne |
Hármassan egyesült hogy egy Isten lenne, |
Széke körül laknak sok millió szentek, |
Kik fő boldogságra holtok után mentek, |
S minthogy örömöknek már végét nem érik, |
Örökkön örökké az Urat dicsérik. |
Itt szolgálnak néki a szent sérafimok, |
Az erők, hatalmak, s szárnyas kerubinok. |
Kiknek sokszor az Úr a földet kezekre |
Bízza mint megannyi vicé-istenekre. |
Mihelyt szól, gyorsabban mennyből alá jőnek, |
Mint amely nyilakat a kéz-ivből lőnek. |
Itt sok országokat forgatnak fenékre, |
S tésznek akit tetszik a királyi székre. |
Róma körme közé ők adtak sok népet; |
Ki mint egy sas járt, költ, sokat széjjeltépett, |
S elprédált javokból mikor úgy felhízott, |
Kevély erejében hogy vakmerőn bízott; |
Mint méhrajt, az észak fajzatit rá hítták, |
Minden sírját ennek kik ismét kiszítták, |
Így bosszult meg egy bűn nagyobb gonoszságot, |
Egyik nép a másnak hantjára így hágott. |
A spanyol s más sok nép így szállt a törökre, |
A Szentföld is talán elpusztult örökre. |
A bölcs Isten, ki jót tud a rosszból hozni, |
Megengedi a bűnt sokszor virágozni. |
De mint láncon tartja a hab kevélységét; |
Úgy, mikor akarja, ennek veti végét. |
E mennynek és földnek szent, igaz s jó atyja, |
Elnyomott fiai jajját meghallgatja, |
Szánó szemekkel néz szomorú sorsokra, |
S kegyeslelkű királyt ültet trónusokra. |
|
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
|