Péczeli József
Voltaire: Henriás*

(Részlet)

Tizedik ének

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
 
 De mikor a várost mosó Szejne habja
A kapukkal együtt lett e győző rabja,
S nem hordta bé hátán a várt eleséget,
Csakhamar meglátták a sárga éhséget,
Mely gyors lábbal sorra a házakat járja,
Vele megy a halál, mint kedves hív párja,
Tudja, hogy az éhség akit le fog sózni,
Mindazzal a város néki fog adózni.
Sokan már ordítnak mint az éh farkasok,
Mert az éhség fogát érzi üres hasok;
Az éhhel halókkal minden hely eltelik,
Kik már kínjok miatt nyálokat sem nyelik.
Akik sok kincsekkel s gazdagsággal bírnak,
Pénzek halmán esnek kétségbe, úgy sírnak,
A táncot s a víg bált bezzeg felejtették,
Melyben fejek hajdan rósákkal hintették;
A lant, síp, hegedű, hárfa megnémúla,
A sok gazdag s pompás vendégség elmúla,
Melyekben a legjobb étkekben piszkáltak,
Eltompult ínyekhez már bort sem találtak.
Mind e kevély nagyok kiköltek színekből,
Éhség s halál ült ki elrémült szemekből.
Átkozzák aranyok s ezüstjök bőségét,
Mely el nem űzheti a kenyér szükségét.
A megaggott vénnek bús szemeláttára
Jut kedves magzatja a halál torkára.
Itt három s több árvák holt anyjokra hullnak,
Ott egész háznépek egy nap elpusztulnak.
Sok félholt testvérek méreggel eltelnek
Végső falatjáért egy undok ételnek.
Mások a szent helyt is kínjokban megesik,
Hol nem vélnéd, ott is az ételt keresik.
A nép a temetőt s kriptákat felbontja,
Hogy étkül szolgáljon atyáinak csontja.
Ezt lisztté őrölvén kenyérnek csinálják,
Ez szörnyű étekkel éh bélek kínálják.
A szükség az embert óh mire nem veszi!
A rémült holtaknak hamvát e nép eszi,
Mely százszorta inkább végek siettette,
Sok ezt legelőször s legutólszor ette.
 A Barátok pedig s e vak nép papjai,
Kiknél nem mentek le a bőség napjai,
Kik az éhség fogát ingyen sem érzették,
A szegénység zsírját bőven itták s ették,
Kiknek minden gondjok volt hízlalt hasokra,
S irgalmatlan szemmel néztek éh-nyájokra.
Az ételben s borban ha jól bémerültek,
Az éhhel-halók közt buzgóan kerültek.
Az Úrnak, kit éltek csúfolt, keresztére
Kérték, hogy e kis kín légyen holta bére.
Akiknek kínjoknak a halál vet véget,
Adakozó kézzel nyujtnak idvességet.
Másoknak kevélyen merik prófétálni,
Hogy még ma Burbonra égi tűz fog szállni:
Nékik pedig menyből angyali sereget
Küld az Úr, s mannával megrakott felleget.
Mint az éh-madárkák megeszik a lépet:
Oly könnyű megcsalni a vakbuzgó népet.
Kész tűzbeugrani a papok szavára;
Ha mondják hogy használ ez lelkek javára.
Sokan nagy örömmel lábaikhoz rogytak,
Boldogok valóban, hogy kínjaik fogytak.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
 
 Csakhamar e hírre a tábor felzendül,
Minden belső része Burbonnak megrendül;
Egymást űzi a könyv irgalmas orcáján,
Sír maga vesztére önként ment hazáján.
Szent Isten! így kiált, ki szívünk rostálod,
S megölöd a királyt, ha bűnben találod,
Te légy igaz bíró e nép közt s én köztem,
Te tudod, hogy vele kéntelen ütköztem.
Tiszta kezem hozzád emelem az égre,
Hogy e pártos népet kértem békességre;
Hiszem, hogy e bűnt s kínt mely kezd rajta esni
Ártatlan lelkemen nem fogod keresni…
Bár Májen kedvére tovább is kínozza,
Hogy kevély lelkének őtet feláldozza,
S a tirannusoknál mindig kész mentséggel
Feddje vétkes célját a kemény szükséggel:
Ő az ellensége; de én megmutatom,
Hogy atyja vagyok én, s övé vég-falatom.
Jótétemmel vissza bár éljen vesztemre
S feléledvén újra törjön életemre;
Éljen, nem gondolok a magam kárával,
Csak hogy megtartsam őt koronám árával.
Nem bánom, ha szintén így fizet jóságom,
Hogy utána vesszen örökös országom;
Csakhogy sírhalmomra légyen egy nap írva,
Melyet minden utas olvashasson sírva:
„Itt nyugszik egy király, ki kész koronáját
Elveszté; megtartsa hogy pártos hazáját.
Míg ez őt üldözte, szórta rá jótétét,
Mert feljebb becsülte annál egy nép éltét.”
 Így szól, parancsolja, hogy fejér zászlókkal
Lépjen odább népe, s kiáltson ily szókkal:
„Bosszúállás helyett Burbon békességgel
Kínál téged Páris, s kard helytt eleséggel.
Nem nézi, hogy lelkét halálra kerested,
Felejti bűnödet, látván szörnyű ested.
Nem tulajdonítja senkinek már vétkül
Bár akármit vigyen a városba étkül.”
Ez isteni szóra a nép fut a sáncra,
Melynek az éhség már színét szedte ráncra:
Sokan kínjok miatt négykézláb mászkálnak,
Mert fúlánkját viszik velek a halálnak.
Mint akik a sírban sokáig senyvettek,
Oly sárga és száraz bőr-csontokká lettek.
De mely nagy bámulás lelkeket elállja,
Hogy élettel őket e Héró kinálja!
Némul erre szájok, szemek könnyel telnek,
Hogy az ellenségnél ily kegyelmet lelnek.
„Míg Tutorink, mondják, halálra kínoznak,
Akiket üldöztünk, imé kenyért hoznak.
Majd sírva néznek ránk, pardont kiált szájok,
Mint egy erdő eddig úgy látszott lándzsájok, – –
De már a föld felé mind leeresztették,
A fejér zászlókat felénk terjesztették.
Véres kardját ki-ki rejté hüvelyében,
Halált vártunk, s adnak életet helyében.
Hát ezek-é azok kiket úgy leírnak,
Hogy eretnekek ők s érzéssel nem bírnak?
Sőt inkább ők az Úr szent és kedves népe,
Jó királyok ennek egy eleven képe.
Mert mint Ő esőt ád mennyből jónak s rossznak,
Feltámasztja napját igaznak s gonosznak:
Így ő sok átkunkért kettőzi jóságát,
Nyujtja a békesség nem várt olajágát.
Hát ez-é a monstrum, a bűnös eretnek,
Kit mint egy ördögöt velünk úgy nézetnek?
Ez-é hát az Isten, s a hit ellensége?
Akinek a pokol lángja közt lesz vége.
Sőt, minden királynak ez legszebb példája,
Mert áldott szíve van, s szín-mézt csepeg szája.
Sok gyötrelmink között óh! meddig sóhajtunk?
Csábító vezérink míg sajtolnak rajtunk.
Hogy királyunk légyen, jertek, Burbont kérjük,
S hív szivünket néki zálogul ígérjük.
Hadd légyen rév-partunk szíve s bölcs törvénye,
Így nem fog bényelni az éhség örvénye.
Isten! add, hogy a nap derüljön fel bár ma,
Hogy vállunkra szálljon ennek kedves járma…
Im megtartá halált érdemlett fejünket,
Szenteljük hát néki végső csepp vérünket.”
 Ez inség torkából kiragadt félholtak,
Burbon kegyelmének láttára így szóltak
Akik mint a tündér már alig lebegtek,
Elkékült ajakkal azok is rebegtek…
De ritkán kell hinni a vak nép szavának,
Mert többször irígye e legfőbb javának.
A babonaságnak lévén ez hív rabja,
Felzúdul, meg leszáll mint a tenger habja.
E nép, mely hév szívből most így kiáltozott,
A múló árnyéknál hamarább változott.
 Csakhamar papokkal a sáncok eltöltek,
Kik rakott asztaltól e hírre felköltek.
S ezek, kiknek csalárd ékesen szólása
Százszor gyujtott hadat, s lett sok nép romlása,
Látván, hogy már sokan Burbonhoz hajoltak,
Teli hassal nekik ily buzgón papoltak:
„Ti félénk katonák s hideg keresztyének,
Hát hisztek eretnek király beszédének?
Ti rest követői a szent mártiroknak,
Kik tárgyul vettetvén pogány hóhéroknak,
Örültek míg őket szurokkal hintették,
S éjjel mint fáklyákat, élvén úgy égették.
Sokan csúfos fákra lábbal aggattattak,
Mások a vadaktól széjjelszaggattattak,
De akármely kinnal inkább szembeszállni
Kívántak, mint igaz hitektől elállni.
S ti még kerülitek a mártiromságot,
Mely ád kevés kínért örök boldogságot?
Hát csak így tudjátok a szent Istent félni,
Hogy mikor halni hív, ti akartok élni?
Ezt nyerte-é az Úr véres keresztével?
Hogy testetek hízzon lelketek vesztével.
Ez Urat, ki értünk kész volt vért ontani,
Ti még igyekeztek élvén bosszontani.
Mint az ostoba hal a horgot béfalja
Burbon e lépekkel lelketek úgy csalja.
Vesszen el magával minden ajándéka,
Mert hogy elcsábítson arra van szándéka,
Folyjanak le elébb éltetek napjai,
Mint idejönnének eretnek papjai,
S itt mély gyászba borult bús szemünk láttára
Tapodtassék tőlök az Úr szent oltára.”
E szó, mely hol akart gyujtott dühösséget,
Úgy megváltoztatta e habzó községet,
Hogy az áldott Burbont már azért átkozza,
Hogy még kegyelméből unt éltét hordozza.
 De e sok bűn s lárma ellent nem állhatott,
Mert Burbon Virtusa közre égig hatott.
Szent Lajos, ki mennyből vigyázott fejére,
Minthogy e jó héró nőtt háza díszére,
Látván, sok kín után hogy eljött az óra,
Hogy Franc-ország dolga forduljon már jóra;
Melyben a részeg kard hüvelyébe térjen,
Az éh, árva s özvegy jajja véget érjen.
Letörli könyveit, elűzi bánattyát,
Mellyel régtől fogva siratja magzatját.
S egy édes reménység folyván kebelébe,
Buzgó könyörgéssel megy az Úr elébe.
 Egy mindég égő tűz fénye közepette
Még az idő előtt az Úr székét tette;
Alatta jár az ég, s a csillagok szája
E nagy világnak őt híven prédikálja,
Itt ragyog főképpen az ő dicsősége,
Igazság és szentség e szék erőssége,
A hatalom s nagyság ekörül strázsálnak,
A kegyelem s jóság szüntelen ott állnak.
Ebben ül az ég s föld halhatatlan atyja,
De semmi véges ész őt meg nem foghatja;
Az élet, szeretet s értelem őbenne
Hármassan egyesült hogy egy Isten lenne,
Széke körül laknak sok millió szentek,
Kik fő boldogságra holtok után mentek,
S minthogy örömöknek már végét nem érik,
Örökkön örökké az Urat dicsérik.
Itt szolgálnak néki a szent sérafimok,
Az erők, hatalmak, s szárnyas kerubinok.
Kiknek sokszor az Úr a földet kezekre
Bízza mint megannyi vicé-istenekre.
Mihelyt szól, gyorsabban mennyből alá jőnek,
Mint amely nyilakat a kéz-ivből lőnek.
Itt sok országokat forgatnak fenékre,
S tésznek akit tetszik a királyi székre.
Róma körme közé ők adtak sok népet;
Ki mint egy sas járt, költ, sokat széjjeltépett,
S elprédált javokból mikor úgy felhízott,
Kevély erejében hogy vakmerőn bízott;
Mint méhrajt, az észak fajzatit rá hítták,
Minden sírját ennek kik ismét kiszítták,
Így bosszult meg egy bűn nagyobb gonoszságot,
Egyik nép a másnak hantjára így hágott.
A spanyol s más sok nép így szállt a törökre,
A Szentföld is talán elpusztult örökre.
A bölcs Isten, ki jót tud a rosszból hozni,
Megengedi a bűnt sokszor virágozni.
De mint láncon tartja a hab kevélységét;
Úgy, mikor akarja, ennek veti végét.
E mennynek és földnek szent, igaz s jó atyja,
Elnyomott fiai jajját meghallgatja,
Szánó szemekkel néz szomorú sorsokra,
S kegyeslelkű királyt ültet trónusokra.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –



Hátra Kezdőlap Előre