Dayka Gábor
A nemzeti öltözet*

Csak toldasd már, pajtás, hosszabbra ruhádat!
Hányd el kalpagodat, csákódat, kucsmádat!
Viseltük, már elég; megúnták nagyjaink,
S maholnap új törvényt szabnak asszonyaink;
S addig bűbájolnak, míg nemem csúfjára,
Elhagyatol, s magad maradsz nemsokára.
Az ily mohón kapott házi istenkéket –
Szél jő – mind elhordja, mint a porcsibéket.
Magyar szél pedig ez; ha szabad úgy szólni.
Nemzetem kezd ismét idegent majmolni.
Legelőbb is magyar rövidli, nem német,
Nyers testemre szabott kurta kis mentémet.
Unkommod! azt mondja. Ezt hát elvetette;
Prémzett vagy prémetlen kabát kell helyette.
Kalap már, nem süveg, feje takarója,
Lyuggatott dolmány csúf, ha mellre valója,
Mellen által taréjt ereget ingéről;
El akar repülni, azt vélnéd messzéről.
Elhányta bajuszát, kit nemrég nevele,
Hogy ez a magyarság alkalmatlan jele,
Tüzesített vassal égetett, s magason
Tornyolt hajbodrokkal meg ne piszkoltasson.
Az egy magyar nadrág marad meg végtére;
S az is tán csak annak emlékezetére,
Hogy akik nemünktől ennyire távoztunk,
Magvaszakadt magyar ágyékból származtunk.
Fejünkről, mellünkről meg nem ismernének –
Mutatjuk, mi híja nemünk jóllétének!
 Csak toldasd már, pajtás, hosszabbra ruhádat!
Hányd el kalpagodat, csákódat, kucsmádat!
Cseréld, vagy csúfítsd el a szép magyar fejet;
Egy görbe bicsakot köss magyar kard helyett,
Mert már nagyjaidnak annyira szokása
A magyar viselet elhagyogatása,
Hogy az általkötött s ékesen kihányott
Nadrágban s mentében járó egynehányot
Maholnap negédes kurucoknak vélik,
Amiatt, hogy sokan tollukat cserélik.
Raggass pókhálókat asszonyid fejére,
Tedd ki szépségidet csudákért cserére,
Csináltass selyemből sírhalom formákat,
Mázold be festékkel a legszebb arcákat;
S így sűrű hálóval takarván képeket,
Imádd e bájoló szép kísérteteket;
Akikről nem tudnád, kit, s mit szégyellenek,
Azt-e, hogy a többek mint ők nem illyenek?
Vagy azt, hogy a nemzet ellen oly bűnt tettek,
Melyért szemfödelet élve érdemlettek?…
S úgy ruházd ez undok asszonyi remeket,
Követvén mindenben az idegeneket,
Hogy, ha holt eleink ma felébrednének,
S látnák, mit csinálnak mind ifjak mind vének,
Formánkat elvetve, mint játszunk az éggel,
S hová temettük el puha kényességgel
Azt a természeti magyar délcegséget:
Vagy meg nem ismernék a szép nemzetséget
Vagy, holtra rettenvén e csúf unokának
Képétől, a sírba visszarohannának.
 Csak toldasd már, pajtás, hosszabbra ruhádat!
Hányd el kalpagodat, csákódat, kucsmádat!
Maholnap maga lesz országunk elsője
A katonás magyar köntös viselője.
Már a magyar maga szégyelli viselni,
Sőt azt, hogy viselé, kezdi szégyelleni.
Valánk minap-voltak, de magok-hagyattak,
Sőt, ha meggondoljuk, csúful megcsalattak!
Vérünk és tulajdon vérek bosszantói,
És a sok idegen isten imádói;
Úgy bántak az ékes nemzeti ruhával,
Mint mi a farsangi költött álorcával.
Felvették; de nem úgy mint tulajdonjokat,
Hanem csak mint szívet titkoló rongyokat.
Boldog epochánkból farsangot csináltak,
S önmagokból olyan vázakat formáltak,
Melyek kívül ugyan magyar színt mutattak,
De belől idegen szívet lappangtattak.
S mármost, midőn látják, vagyis kezdik hinni,
Hogy nem éppen vétek nem-magyarnak lenni,
Elhányják felszedett pávatollaikat,
Sőt hogy fel is vevék, szégyellik magokat;
S hirtelen a dolgon olyat fordítottak,
Sok némely magyartól, de rosszul-fajzottak,
Hogy azoktól várnak kopasz mentségöket,
Akik nem csúfolják, mint ők, nemzetöket.
Magoknak e csúf szó tetteik mentsége:
Ideje van, úgymond, hogy már legyen vége;
Ideje elverni a mély részegséget,
S visszabolondozni az esztelenséget.
Vagy, ha ki erszénye örökös kárára,
Felhágott a világ fényesebb polcára,
Szégyen, azt gondolja, olyan öltözetben
Járni, s megjelenni nagy gyülekezetben,
Mint akiknek rangja annyit nem tenyészett,
De egyformákká tett a nem s a természet.
Vagy tán atyáik is magok jobb sorsában,
Szalmás házban laktak egymás szomszédjában,
S ha emiatt aztán kikopik mentsége,
Látván, hogy nincs neki oly nagy különbsége,
Mások felett, akik véle egy nemzetből
Származtak, sőt néha egy véreredetből,
Ráfogással színli szíve duzzadtságát,
S vádolja a ruha alkalmatlanságát.
 Csak toldasd már, pajtás, hosszabbra ruhádat!
Hányd el kalpagodat, csákódat, kucsmádat!
És amint felvetted őket minapába,
Temesd el őseid hideg sírhalmába.
Fedd be velök vitéz atyáid csontjait,
Kik e két főváros dicső kőfalait
A vérünkön hízott töröktől, nagy haddal
Elvették ezelőtt csaknem egy századdal.
Vitéz öltözetünk azokat illeti…
Még mi nem ismerjük mi az a nemzeti,
S mely bölcsesség, mely kincs, egy eszes nemzetben
Változást nem tenni sem az öltözetben,
Sem az azzal járó vércsereberében;
Hanem megmaradni a maga bőrében.
Temesd el hát, temesd, anyáid sírjába,
Tégy rá követ, s írd ezt a kő oldalába:
„Ide egy nemzeti köntös temettetett,
Mely maga nemétől addig üldöztetett,
Hogy utóbb a nemzet maga szégyellette,
És itthon idegent veve föl helyette.
Csak minap kele föl egyszer a sírjából,
S most ismét, a lágyság puha párnájából,
A szél annyi pelyhet hordott szépségére,
Hogy, ily idegennel korcsosúlt létére,
Magának maga is új halált gondolna,
Hanemha most önkényt eltemették volna.”



Hátra Kezdőlap Előre