Mátyási József
Felelet egy bizonyos személynek
azon kérdésére, hogy: mi a csók?*

Szép szűz! bámul bennem a csuda bálványa,
 Hogy tőlem a csókot írásba kívánnya.
Oly némajátéka az a szeretetnek,
 Melyben a személyek csak cselekedhetnek.
Csekély elmém szerént tehát azt ítélem,
 Kivált ha megegyez szépséged is vélem,
Hogy jobb e tudományt szájról szájra adni,
 Mint leírásával hijába fáradni.
Mivel az íz-érzés édesb a hallásnál,
 És nincs igazmondóbb a tapasztalásnál.
Részeltessen engem azok közül egybe,
 Melyeket két jó szív ád egymásnak jegybe.
S akkor kérdezze meg maga indulatját,
 Majd érzi a csóknak bő magyarázatját,
Mely szerelmes szikrák pattannak e tűztől,
 Mikor lángot vetnek a meggyulladt szűztől.
Érzéketlen látná az érzékenységet,
 Hol emésztés nélkül e csuda tűz éget.
De mivel szépséged annak mesterségét
 Érti, és titkának tudja kezdő végét,
Cselekedet által jobb szívvel felelnék,
 Mert az az írásnál kevesebbe telnék.
Inkább szép orcáján nyomnám a pirosra
 A csókot, melyet most festet papirosra.
Mindazáltal attól függvén boldogságom;
 Ha parancsolatit keresztül nem hágom:
Erőszak által is kedvét teljesítem,
 Ajakam tisztére pennám kényszerítem.
Az erőltetésig mindent elkövetek,
 Valamit egy ilyen dologba tehetek,
Melynek jobb formáját vehetnénk ajakkal,
 Mint száz betűfestő s képíró tollakkal.
De e szolgálatot szegődve igérem,
 Ha fáradságomért megfizeti bérem.
Nagy terhű kérdését ingyen nem vállalom,
 Legalább egy pár csók légyen a jutalom.
Hogy megítélhessem magam is belőle,
 Jól írt-é a pennám, vagy rosszúl felőle?
A csók jelent belső szíves indulatot,
 Szeretetre hajló titkos akaratot.
Az a kedvességnek bélyegző betűje,
 Az ajánlásoknak pecsétlő gyűrűje.
Oly áldozat neme, melyet bémutatnak
 Bálványimádói a szép ábrázatnak.
A páros hűségre szentelt szív bélyege,
 Melyet a friss vérnek tüzesít melege.
Oly néma szó, melyen beszélnek a hívek,
 Két egymás lángjától egybeolvadt szívek.
Hallgatással eső titkos beszélgetés,
 Egy leghirtelenebb kérdés s felelgetés.
Két testnek egymáshoz ütődött tűzköve,
 Lassacskán csattanó szikrányi mennyköve.
A szeretet ízét kóstoló száj nyoma,
 A beteg kívánság sebkötő flastroma.
A test nélkül való indulatnak képe,
 A szűz nyájasságnak emberfogó lépe.
Egy igen édesen tett ajakharapás,
 Egy orcapirító kedves pofoncsapás.
Oly nádmézzel készült manna, melyet noha
 Szűntelen ennél is, nem elégít soha.
Oly gyümölcs, amelynek szedheted almáját,
 Mely szempillantásba elültetted fáját.
S akit már az ilyen csókig szeretgetnek,
 Negyedik fokára hág a szeretetnek.
Háromféle nemét esmérem a csóknak:
 Első az, amellyel a feljebbvalóknak
Hálát szokás adni, avagy tiszteletet;
 Másodikkal pedig csókol a szeretet,
Már akár a buja, akár az ártatlan,
 Mert e tudományba egyik sem tudatlan;
Harmadik és végső a színmutatásé,
 Amely fábrikából volt régen Júdásé.
De ez az utolsó nincsen ott szokásban,
 Hol két különböző nem szeret egymásban.
Mivel leírása a második csóknak
 Hibázhat: úgy tartom, ne higyjünk a szóknak.
Inkább ajakinkra egynehány párt végyünk,
 Ítéletet osztán a dologból tégyünk.
A tapasztalás léssz legigazabb bírám,
 Hogy a dolgot jól-é vagy hibásan írám?
Még hallásbál tudtam: de ha megpróbálom,
 Más parancsolatra jobban eltalálom.
Vagy ha voltaképpen nem értem a csókot,
 Megkérdek még egy szép strimflikötő pókot.
S vajha arra kérni szépségedet merném,
 Bezzeg akkor lenne angyali mesterném,
Tanító vesszején első próbát adnék,
 Osztán kezére is majd reáakadnék.
Mely már sokkal lenne szebb mint az előbbi,
 A harmadik pedig annál is, sat.



Hátra Kezdőlap Előre