Édes Gergely
Természet könyve*

(Részletek)

V. fejezet

Oh hát e kis várban akit itt szemlélek
 Mit mivelsz most kisded halhatatlan Lélek?
E kis alkotványban óh mivel dolgozol? –
 Miért sóhajtozol? – mivel álmodozol? –
Talám veszed észre hogy téged vizsgállak?
 S nemesb léted szerént lelkesen csudállak?
Ne félj! – semmit ne félj! – nem! óh nem bántalak
 Mert csak hogy esmérni mindég kívántalak
Azért vizsgálódom körülted oly nagyon
 Rád, ki nem mondhatom, mely nagy gondom vagyon.
Játssz! Játsz a te gyenge képzelődésiddel
 Mulatozz gyermeki elmélkedésiddel.
Mellyekre ösztönöz téged a meleg vér
 Melly a szívről hozzád, s onnét viszont megtér.
A minden tagokra azon lélekzővel
 Azon vele együtt alá s felszökővel
Melly széjjelterjedvén e házat hevíti
 S minden részecskéit megeleveníti…
S ha kinek már innet a’ lenne kérdése:
 Miben áll a lélek s test eggyesedése?
Bár ebben mindennek nem fog kedve telni:
 De én bátorkodom erre így felelni:
Hogy benn a vékonyabb lélekzőnek vagyon
 Az élő lélekkel eggyessége nagyon;
S annak esmét a vér meleg cseppjeivel
 A vérnek a lágy test minden részeivel
Mégpedig olyformán hogy egy rándulással
 Mindent közölhetnek részenként egymással.
És így minthogy bennünk ami érző, vér ez;
 Innét van hogy a csont nem, de a test érez.
Mert hogy a csont kemény, vele az illyen vér
 Mint ezen lágy testtel akként öszve nem fér.
A test hát a vérnek s a vér a léleknek
 A megjelentője a történeteknek
Tudnillik a külső illettetés által
 Melly, míg ép s meg nem hal a vér, addig nem csal.
Melly is azon érző inak által lészen
 Mellyek szerteszéjjel kihatnak egészen
A velőtől testünk minden tagjaira
 Kivált oly tömötten a bőr aljaira
Hogy csak egy tőhegynyi helyt köztök nem lelünk
 Honnét nem adódna rólok elég jelünk
Úgy hogy akármerről illessük azokat
 Azonnal jelentik érzékeny voltokat.
Amely bár látással bár az egy hallással
 Bár az íz-érzéssel avagy kóstolással
Bár a szagolással vagy tapasztalással
 Közöltessen belől az okoskodással
Azt mind nevezhetjük csak illettetésnek
 És azáltal való emlékeztetésnek
Mert illetnek szemet a nap sugárai
 Fület az ütődött levegő hangjai
Szájízt a dolgok sós olajos nedvei
 Az orrt is azoknak eloszló gőzei;
S így az érző inak tapasztalására
 Úgy jutnak azok el, lelkünknek tudtára
Hogy ott a lélekzők mihelyt mozdíttatnak
 Azok a lélekhez azonnal elhatnak.
Innét már nem egyéb, látom, a fájdalom
 Hanem mikor éri testünket ártalom
Azon lélekzőnek káros változása
 Mellyel a vérnek is van fogyatkozása.
Példának okáért ha testünk metszetik
 Azon a lélekzős vér kieresztetik
Ha üttetik, akkor széjjelverettetik
 Következésképpen a vér törettetik.
És így a léleknek az illyen ártalom
 Tudtára adódik s e’ már a fájdalom.
Azaz amikor ő így megillettetik
 Fáj, mert az egyesség ezáltal sértetik.
Az egyezség, amelly olly szoros ezek közt
 Hogy alig láthatni köztök egy olly eszközt
Mely e két egymástól különb állatokat
 Öszvefogná s öszvekötné mozgásokat
Úgyhogy ha egyik félt valami érheti
 Az a másikat is ottan megilleti…
A lélekző tehát és a vér lelkünknek
 Tárgya; a vér pedig likacsos testünknek
A test, tárgya minden más külső testeknek
 A levegőnek vagy akármely tüzeknek
Mellyek mozgatási bennünk melegséget
 Csinálván szereznek illy elevenséget.
Melly elevenségnek ha a lélek nem lész
 Oltalma, eszköze; s elhagyja: elenyész.
Elenyész, s az egész alkotvány leomlik
 S minden öszvefoglalt része széjjelbomlik,
Széjjelbomlik s ekkor csak az egy lélek kész
 Az ezek közt széjjel-oszolhatatlan rész.
Noha fel kell azt itt tenni voltaképpen
 Hogy amint a testet, úgy az elmét éppen
Érheti akármely belső illetődés
 Honnét a testre is áthág a sértődés
Úgy, valamint szóltam már a közösségről
 Az egymással való szoros eggyességről.
Amillyen sértődés saját műveiből
 Származhatik gyanús isméreteiből
Melyek szerént néha magát vígasztalja
 Néha a megtett bűnt érezi fájlalja
Néha az örömre megindúl magában
 Néha sanyargatja a testet bújában,
De ha békességét érzi Istenével
 Megnyugszik a testet hevítő szívével.

IX. fejezet

No már óh gyors lélek! ezekre mit mondunk?
 Nem illő-é, rólunk hogy légyen nagy gondunk?
Mert ha e nagy világ értünk teremtetett
 Illy ékes rendekkel felékesíttetett
Csak azért jövünk-é nagy sírással bele
 Hogy semmivé légyünk s ne is éljünk vele?
De – vele kedvünkre mégis nem élhetünk
 A ránk eredt bűnért nagy a mi esetünk…
De hát mi egyedül azért teremtettünk
 S illy nagy méltóságra azért emeltettünk
Hogy ezt a világot melly így teremtetett
 Mellyben az Úr mindent lábunk alá vetett
Valósága szerént jól meg se kóstoljuk
 Már sajnos vétkünket halállal pótoljuk??
Azért adott belénk egy olly kívánságot
 Melly habár megnyerjük az egész világot
Mégis javaival soha bé nem telik??
 Sőt ennek kincsei csak a bút nevelik!!!
Miként Nagy Sándor is hogy nyakára hágott
 Meggyőzvén az egész akkori világot
Még másikat kívánt, mellyet megnyerhetne
 S kevély lábainak alája vethetne.
S azonban míg fejét illyenekbe törte
 Ez az irígy, élte poharát eltörte.
E világra tehát csak azért szülessünk
 Hogy innét azonnal vissza üzettessünk?
Hogyha bár élünk is nyolcvan esztendőket
 Átbúvjuk e tőlünk hamar telendőket?
Hogy ezek java is lévén nyomorúság
 Fáradtság és terhes gond, bú, sanyarúság
Amidőn elmúlnak tőlünk reménytelen
 Testünk semmiségbe repüljön hirtelen?
Hát csak ez a vége ennek a drágának,
 Hogy vólt! s nincs! Éneket zengjen ő magának?
Hogy a nyelv ezt fúvja: Jaj! jajjal születtem
 Búval éltem s jajjal semmivé is lettem?
Óh nem! – ez a világ nem egyéb végekért
 Teremtetett, nem a mennyei lelkekért
Hanem az egeket néző emberekért
 Ez okos lélekkel egyesült testekért
Hogy errül és ebbül ők tápláltatnának
 És így a munkára alkalmaztatnának
Hogy ezekből Urát lelkünk megesmérje
 S ezen eszköz által imádja s dicsérje.
Másként mi szükség volt embert teremteni?
 És ezt a világot ekképpen szerezni?
Hiszen, az angyalok azt végbe vihetik
 Az Istent tetszése szerént dícsérhetik
Noha ők csak lelkek, s nékik nincsen testek
 Szinte mint azoknak kik köztök elestek.
Hiszem! az angyalok a mi barátaink
 Akik e dologba csak szolgatársaink
Midőn az emberek dolgait vizsgálták
 Azok boldogságát bámulva csudálták.
S tán az elestek is ezáltal vesztették
 El boldogságokat hogy azt irigylették…
És így; akiért már imígy teremtetett
 E világ mely szerént felékesíttetett
Ki hihetné hogy olly alávaló lenne
 Hogy a semmiségbe ő osztán elmenne?
Az a bölcs Fazekas ki így megtisztelte
 Hogy a fölhöz verje csak azért mivelte? –



Hátra Kezdőlap Előre