Szentjóbi Szabó László
Egy megvetettnek keserve*

Utánnad folynak könnyeim
Te! ki futsz kőszíveddel,
Ki epesztő keserveim
Nézed száraz szemeddel.
Sok jó napom eltüntetted
Mellyel magam biztattam,
De néked esküdt szavaim
Soha meg nem bánhattam.
Óh ha kínjaim érzenéd,
Melybe kőszíved ejthet,
Soha el nem felejtenéd
Ki téged nem felejthet.
Kínos sebeim látása
Lelkedbe megilletne,
S jó napjaim elmúlása
Tán még visszatérhetne.
Mégis szívem, melyet megvetsz,
Kedvesem tiéd marad,
De meglásd amit most kergetsz,
Nem lészen hív madarad.
Ha akarsz boldog órákat,
Melyeket elvesztettem,
Ó felejtsd el a hársfákat,
Hol neved felmetszettem.
Felejtsd el a patakokat,
A kies réteket is,
Ahol sétáltunk oly sokat,
Felejts el engemet is.
Élj vígan, kit én szeretek
Bár szerelmem megveted!
Én tán kínt sem érezhetek,
Ha boldog lesz életed!
De ah mégis kedves alak!
Bárhogy elvesztettelek,
Te, kit meg nem bántottalak
El sem is felejtelek!
Érezni fogom szívembe
Hogy árván hagyattatom,
Míg kínommal egyetembe
El nem takaríttatom.



Hátra Kezdőlap Előre