| Elázott szemmel s szánakozva nézem én |
Az esztelenség vakmerő bolondjait, |
Akik, magoknak tetszvén, a megtévedés |
Egyik széléről a másikra térnek el; |
S kevélyen néznek vissza már az elhagyott |
Ösvényre, melyen a vakhit vasláncokon |
Kötözve tartja vért könyvező foglyait. |
|
| Felfúvalkodva s lármázó kiáltozás |
Között haladnak vert ösvényeken elébb; |
S kérkednek a bolondság csengetyűivel. |
Nézd – ekként szólnak –, a mi útunk tiszta út, |
Lépésidet nem fogja dudva gátlani. |
Nincs itt tekervény; ezt zsinór jegyzette el, |
S minden lépésünk távolyabb és távolyabb |
Von el bennünket a megvakított sereg |
Könnyhullatással áztatott oltáritól. |
Őket setétség fogta el, s vastag homály, |
S vakon s tipogva vonják rest lépéseket, |
Amerre papjok a setétbe tévedez, |
Amit parancsol, amit kíván, azt hiszik. |
Barmokká lesznek, s rettegvén a büntetés |
Előtt, édesség nélkül töltik élteket. |
|
| Ők így: de minket a Világosság vezérl, |
Előttünk mindég nyitva áll szent temploma, |
Hol színről színre látjuk elzárt titkait. |
Nevetjük a csábúlást, mellyel a ravasz |
Papok sötétebb századinkban orrokon |
Hurcolták a vak népet, mellyel ők |
Világosb századinkban kincset gyűjtenek. |
Magunktól függünk, s jobbunk mellett a szabad |
Élet, balunknál a vígasság múlatoz; |
Nem ijeszt minket a menny fellobbantott tüze, |
Nem ijeszt földet renditő dördűleti: |
Ha csap, könnyebben s kínok nélkűl dűlök el |
A semmiségbe: hogy ha nem csap, hasztalan |
S gyermekhez illő vólt a gyáva rettegés. |
Kedvemre élek s vígan töltöm éltemet, |
Nincs semmi tisztem; vagy ha van, úgy kedvem az! |
Hazám, barátom, istenem magam vagyok… |
|
|