Immár a sík várost füstös köd takarja! |
Ki a nyugvó Napot szemlélni akarja, |
Ide jöjjön ezen zöld domb tetejére, |
Az ég s föld csudái tág nézőhelyére. |
Íme már a szellő felkapott szárnyára, |
De csakhamar leül vagy a fa ágára, |
Vagy a zöld vetések tetejét megszállja, |
S a játszó habok közt magát ott lóbálja. |
A hegy, völgy is kezdi hinteni illatját, |
Felfogván az égnek lehulló harmatját; |
Melyben minden, ami nappal ellankadott, |
Megfürdött, s újulva ismét feltámadott. |
Az egész környékben a munka kezd múlni, |
Ki-ki mezejéről haza kezd indúlni, |
A bőgő csorda is ballag bő tőgyével, |
Hogy dézsákat töltsen jó édes tejével. |
De a szolgáló is siet kosarával, |
Hogy viszont jól tartsa szedett zöld gallyával. |
A juhász késéri gyapjat termő nyáját, |
S ártatlan kedvében megfújja dudáját. |
Azonban mindenütt a zaj csendesedik, |
Míg a nagy Természet el nem szenderedik. |
Az égről is leszáll az éj szelídséggel, |
Erdőt, falut, mezőt béfed setétséggel. |
| Én ezek közt nyugodt lelkiismérettel |
Imádom azon jót méltó tisztelettel, |
Akinek régenten isteni szavára |
A csendesség élő erőt vett magára. |
Ha a Hold ártatlan világával felkél, |
Tudván, hogy amely részt felém fordít, csak fél, |
S mégis gömbölyűnek tetszik, csudálkozom, |
Látom, hogy gyakorta könnyen csalatkozom. |
Ha megfáradt testem pihenni vágyódik, |
Nehéz szemem is már önként bécsukódik: |
Nagyhamar örömmel felbontom ágyomat, |
Mert nem félek, hogy kár rémítse álmomat. |
Ha az Est-csillagát már alig láthatom; |
Végy, mondom, öledbe édes nyugodalom; |
Képe vagy te ama hosszasabb éjjelnek, |
Mely után nincs vége az örök reggelnek. |
|