Kisfaludy Sándor
Boldog szerelem*

(Részletek)

1. Dal

Halljátok! kik esmerétek
 Keserveit éltemnek,
Kik szántatok s részt vevétek
 Gyötrelmiben szívemnek:
Örüljetek, hív barátok!
 Boldoggá lett éltemen,
Áldássá lőn a vad átok,
 Mely függ vala szívemen;
Halljad s érezd, föld s levegő!
Enyém! enyém örökre ő! –
 Hála, Lizám, szívednek!
 Sorsom! rendelésednek!

16. Dal

Más a világ ábrázatja,
 Másként látnak szemeim;
Más a dolgok folyamatja,
 Más hangúak verseim;
Mások éltem érezeti,
 Más alakja testemnek,
Mások lelkem repületi,
 Más aránya létemnek,
Más most egész természetem:
Mert szeretek s szerettetem;
 Másként jár most az idő,
 Miolta már enyém ő.

18. Dal

Tiéd minden gondolatja,
 És értelme lelkemnek;
Tiéd minden indulatja,
 S érzeménye szívemnek;
Tiéd minden kívánatom,
 Tehetségem és erőm;
Tiéd minden akaratom,
 Téteményem és időm;
Tiéd vagyok mindenemmel,
Mind lelkemmel, mind testemmel,
 Ébren úgy mint álmomban,
 Éltemben mint holtomban.

20. Dal

Néha, midőn mellettem ül,
 S ereimben a vér forr,
S kivántában keblem feszül,
 Imigy esdek én sokszor:
„Adj egy csókot, adj te kedves,
 De hosszút ám s édeset,
Éles legyen, tüzes, nedves,
 Fájjon is egy keveset!”
S ha oda hág az érzemény,
Honnan tovább nincsen remény –
 Vajha ezen határnál,
 Halál, egyszer ott várnál!

35. Dal

A bereknek gyors kaszási
 Már utolsót vágának;
Az árnyékok óriási
 Hosszuságra nyúlának;
Mink ott járánk, meg-megállánk
 A rét magas füvében;
S hogy a bürűn általszállánk
 A folyamnak mentében,
A vízbe letekintettünk,
És alattunk, és felettünk,
 És bennünk is a menny volt,
 S szívünkben szent tűz lángolt.

51. Dal

A szokáshoz, emberekhez
 Nem szabom én éltemet;
Oskolai törvényekhez
 Nem szabom én versemet:
Amint érzek s gondolkodom,
 Akként élem napjaim;
Csak szívemhez ragaszkodom,
 Midőn zengem dalaim;
Természetes az életem,
Természetes versezetem;
 Ami nincs, nem tettetem;
 Csak szívemet követem.

99. Dal

Mint borzasztó havasoknak,
 Hol szirtnek szirt hegyette,
Temetőknek, sirhalmoknak
 A szelíd hold felette:
Úgy jősz feldúlt nemzeteknek,
 Országoknak hamvain,
Milliom holttetemeknek,
 Megölteknek csontjain,
Keresztül vértengereken,
Segítni az embereken,
 Áldott béke! üdvez légy!
 Maradj! vesznünk kell, ha mégy.

V. ÉNEK

Szeretek én tébolyogni
 A tavasz szép zöldjében,
Lovag, gyalog csavarogni
 A természet keblében;
Mindennek új életében,
Mindennek új örömében
 Érzelmekbe merülni,
 S én is élni s örülni.
S eltikkadván, szeretek én
 A zöld berek szélében
Kipihenni, odadülvén
 A csörgeteg mentében;
Egy fa boltos árnyékában
A rét hímes bársonyában,
 Ott pipára gyújtani,
 S némán látni, hallani:
A patak fénytükörében
 Virágokat lengeni,
A levegő tengerében
 Pacsirtákat zengeni;
S ezek dalló örömére,
S fülemilék énekére
 Magam is felborzadni,
 S elmés dalra fakadni.
Szeretek én kertészkedni,
 Kikeletkor kertemben;
Öröm, látnom nevelkedni
 Ezt azt kertészségemben:
S minden virág elsőjével,
Minden gyümölcs zsengéjével
 Néki kedveskedhetnem,
 S egy kis kedvét tölthetnem.
Szeretek én nyár hevében
 Az erdőben rejtőzni,
És susogó zöld éjében
 Lágy szellőben hűtőzni;
S egy titkos völgy mély ölében,
Egy hűs csermely gyöngyvizében
 Szomjúságom oltani,
 S néha meg is mosdani.
Szeretem én, a mezőben,
 Mely áldással terhelve,
Vélni magam egy erdőben,
 Magas rozstól elnyelve;
S látni cifrán tarkállni ott
A cyánát és pipacsot,
 S egy lappangót hallani,
 Pitypalattyot mondani;
Látni a szél fuvalmában
 A gabona tengerét
Hányni zörgő tódultában
 Zöld hullámi ezerét:
Látni a föld szőnyegében
A nagy mestert nagy mívében,
 Hallni madárhangzatban,
 Szívni virágillatban.
Szeretem a természetet
 Nézni teremtésében,
A tenyészet s érlemetet
 Látni menten mentében:
S mint pacsirták, úgy reppennek
Sugárához az istennek
 Háláim az áldásért,
 Melyet rám is bőven mért.
Szeretem én bíborulni
 Látni reggel rózsáját
A hajnalnak, mint pirulni
 Egy szép hölgynek arcáját,
Midőn első reggel kél fel,
Aurorának szemérmével
 Kedvesének karjából,
 Hymen rózsaágyából.
S ily hajnalkor szeretek én
 Lizám mellől elszökni,
És magamat, lóra vetvén,
 A szabadba kilökni;
S az illatos levegőben,
Harmatgyöngyös zöld mezőben,
 Örömimből üdülni,
 S meg fészkembe kerülni.
Szeretem én pompájában
 Kelni látni a napot,
És jóltévő pályájában
 Minden dombot és lapot
Elönteni világával,
És tüzének hatalmával
 Tenyészteni, érlelni,
 Táplálni és nevelni.
Így tesz jót a nemzetekkel
 Egy nagy szív a trónusról;
Így tesz jót az emberekkel
 Egy nagy lélek Pindusról.
Ti, a napként istenkedők,
Uralkodók! bölcselkedők!
 Áldott légyen nevetek
 S boldogító lelketek!
Szeretem én látni, mint jön,
 Támadtában néma s rest,
S utóbb, ha több társakat vőn,
 Egy borzasztó fellegtest,
Földet rázó robajokkal
És cikázó villámokkal,
 Egy rémítő szörnyeteg,
 Az égi nagy fergeteg;
Mint jön zúgva és ordítva
 A bús szélvész szárnyain,
Erdő mező megindítva
 Alig áll helyt inain;
Mint okádja ki tüzeit,
Miként önti le vizeit,
 Melyek víttak keblében,
 S meg mint szakad testében.
Hűves ősszel szeretek én
 Lovag gyalog vadászni,
Régi szittyák faja lévén,
 A vadakkal csatázni:
A rónákon száguldani,
A sűrűkben lappangani,
 S Lehel szittya módjára
 Kürtöt fúni nótára.
Látni: a nyúl mint ugrik el,
 Mint hány füttyöt farával,
Hajsza! s Cicke mint nyúlik el,
 S penderíti fogával.
S ha kopóim harangoznak,
Hogy az erdők riadoznak,
 S vadat látok illantni,
 Néki puskát durrantni.
Badacsonynak szüretjében
 Öröm nékem mulatnom,
S ízes édes gerezdjében
 Kényre válogathatnom;
S a szép hegynek pompájával
Eltelvén, egy sas szárnyával,
 Mely ott lebeg tetején,
 Szeretek fellengni én.
Szeretek ott merengeni
 Azon évben elmémmel,
Melyben szívem kifejleni
 Édes kín közt kezdett el.
Hogy előbbi lételembe,
Szilaj, s rideg kebelembe
 Új szebb élet villámlott,
 Ezt gondolnom, öröm ott.
Szeretem a szittya lantot
 Szittya hangon hangzani,
Hol a lantos jól szippantott
 Kőltőszeszből, hallani.
A zengő vers muzsikája,
Érzett s gondolt tárgyak bája
 Visszhangozván keblemben,
 Édes kényem lelem benn.
Szeretem én, ha szívemben
 Bizonytalan fakadoz
Az érzemény, s kebelemben
 Mégis széljel áradoz,
Azt hangokba kiönteni,
S hegedűmön elzengeni;
 Édes így elmerülnöm
 Lethébe, s megenyhülnöm.
Szerettemmel szeretek én
 Kandallómnak tüzénél,
Mikor kinn fagy, melegedvén,
 Vitnyédinek füstjénél
Erről arról beszélgetni,
Múlt időket emlegetni;
 Vagy ujjait hallani
 Hayden után hangzani.
Szeretek egy jó baráttal,
 Ki érzékeny s értelmes,
És sorsomban, ha jó, ha bal,
 Részesülni figyelmes,
Gondolkodva és érezve,
Egyről, másról értekezve,
 Egy-két órát tölteni,
 És kedvekkel telleni.
Ezek kényi és kedvei
 Szívemnek és lelkemnek;
Ezek gyönyörűségei
 Az én boldog éltemnek;
De leginkább szeretem én,
Hüvelyemet félre vetvén,
 Ölelgetni kincsemet,
 S élni Himfy-létemet.

VI. ÉNEK

Szeretem én komor télben
 Forgatni a jó könyvet,
Ha szép elmevirág kél benn,
 S a szív sok szép lobbot vet.
Heliconnak istennéi,
Músák, lelkünk barátnéi!
 Élésinknek e földön
 Szépe, titőletek jön.
Szeretem én látni, mint kél
 Egy nap fényes pompában,
Az ébredő görögöknél,
 S félvilágos Hellában,
Homer dicső geniusa!
S az egész föld Parnassusa
 Mint lop szikrát tüzéből,
 S életet nagy lelkéből.
Szeretem én látni, mint fon,
 Nyájas, vidám lélekkel,
Rózsapártát Anacreon,
 Már remegő kezekkel;
Mint érez csak szerelmeket,
Örömöket és kedveket,
 Enyelgő lant kezében,
 Már-már elhúnyt éltében.
Szeretem én látni, mint ég
 Önnön-lelt tűzhangokban,
Sappho, s mint vész, mert Phaon jég,
 Szilaj dühös lángokban;
A szerelem indulatja
Szívét eszét mint ragadja:
 Ezt lángszárnyú ódába,
 Azt a tenger habjába.
Szeretem én látni, mint vőn
 Virgil Homer lelkéből
Egy oly szikrát, hogy új nap lőn
 Homer tüze lebjéből:
Tróját látni kőhalomban,
Didót gyilkos fájdalomban,
 Tróját látni enyészni,
 S a nagy Rómát tenyészni.
Szeretem én Horác által
 Tudni, mi a bölcseség;
A bölcs ember miként él s hal,
 Mi néki a föld és ég;
Ezt a csuda természetet,
S benn az embert és életet
 Milyen pontból szemléli,
 S míveit mint itéli.
Szeretem én a szerelmet
 Ezer képben, formában,
Most örömöt, majd gyötrelmet
 Adni látni lángjában:
Mint elmésen rajzolja ezt
Ovid, aki hazát is veszt,
 Mert szeretett, s énekelt,
 S tilost látott, s érdekelt.
Szeretek én elkapatni
 Cicero szép szavával,
Mint Róma elragadtatni
 Beszédje tűzárjával;
Élni Cato hazájában,
A világ fővárosában,
 A Músák szép honjában,
 A hajdani Rómában.
Szeretek én Ossiánnak
 Komoly, magas lelkével
Fellengezni, s hazájának
 Eltelni agg képével;
S viadalmi csatájában,
Hárfájának bús hangjában
 Árpád hajdankorában
 Lelni szívem, honjában.
Shakespearnek szeretem én
 Lelket-rázó szavában,
(Emberinél többet rejtvén
 Ő keblében s agyában,)
A teremtést mindenével,
Angyalával és férgével
 Látni s tudni, amint van,
 Mi, mért, s miként voltában.
Nyitva látom míveiben
 A sors örök könyveit;
Az indulat szélvészében
 Az életnek rendjeit.
Miként bontja, mint zavarja,
Hányja, zúzza és csavarja,
 Embert fel s le miként vet,
 A játszó vak történet.
Szeretem én, Pope isteni
 Lantja lelkes hangjában
Megismerni: ez itteni
 Napalatti laktában,
Az ember ő portestével,
És mennyei elméjével,
 Mely kétesen tenyészett
 Csudálatos természet!
Mint lehet föld királyává
 Égből eredt eszével;
S meg mint lehet föld barmává
 Földből forró vérével;
Valójának ingerei
Életének mily szelei:
 Istenhez fel mint kapják,
 Férgekhez le mint csapják.
Wieland által vezettetvén,
 A Gratiák honjában
Otthon lenni szeretek én,
 A hajdani Hellában:
Ismerkedni bölcseivel,
Mesterinek remekivel,
 S több bölcset, mint Hellában,
 Lelni Wieland magában.
Szeretek én Schiller magas
 Erős, bájos lantjával
Felkapatni, hol csak a sas
 Lebeg erős szárnyával;
S lelkes velős erejében
S elragadó kellemében
 Uralkodni látni ott
 Minden szépet, jót, nagyot.
Szeretem a természetet
 Szép együgyüségében,
Az embert és az életet
 Természetes szépében,
Arcadia ligetiben
Látni Geszner képeiben,
 Magam oda képzelni,
 S kedvesem is ott lelni.
Szeretem én a világot
 Dolgainak folytában,
A szentséges igazságot,
 Többnyire bal sorsában,
Pfeffel lelkes meséiben,
Oktalani’ tetteiben
 Bölcs fátyolban szemlélni,
 És hallani beszélni.
Szeretem én látni, tudni:
 Voltaire esze szárnyain
Dicsőséggel pályát futni
 Pindus minden útjain,
Mint telik ki egy elmétől,
Egy ember egy életétől
 Százfelé elágozni,
 S mindég dicsőt magozni.
Rousseau által szeretem én
 A szerelem forrását
Kelni látni, s eleredvén,
 Nőttön nőni folyását;
Most a remény napfényében,
Majd setét bú fellegében,
 Most öröm közt zajogni,
 Majd kínok közt zokogni.
Egyet mint tesz százezerré
 Az öröm s bú nemében,
S végre mint lesz egy tengerré,
 Mely az élet földjében,
Zajgó tüzes hullámival
Mindent elönt, borít, nyel, fal,
 Minden örömvirágot,
 Minden reményfaágot.
Szeretem én jeleseit
 A hajdani éveknek,
Bajnokait és bölcseit,
 Bal sorsában élteknek,
Melpomene játékiban,
Corneille s Racine munkáiban
 Elevenen szemlélni,
 És hallani beszélni.
Szeretem én Petrarchának
 Szívét fájni hallani,
S szép vadonját Valclusának
 Laurától visszhangzani;
S lantja lelkes hangjaiban,
Keble búja fájdalmiban
 Elmerítni szívemet,
 Részegítni lelkemet.
Szeretem én vitézektől
 Jeruzsálem falait
Víva látni, s tündérektől
 Bajnok szívek várait,
Tasso Siren-énekében,
S Armidának bájkertjében
 Megbűvölve ámulni,
 S ezer kénybe csordulni.
De leginkább szeretem én
 Forgatni a levelet,
Melyben szíve felgerjedvén,
 Nékem első lobbot vet!
A szív, kiért úgy epedtem,
Kiért mindent felejtettem,
 Ki magában mennyet zár,
 S most, boldog én! enyém már.
A levelet, melyre, úgy mint
 A termékeny igére,
Mellyel a nagy teremtő int,
 A zűrzavar éjére
Napfény terjed: napfény derült
Bútengerben már elmerült,
 Már haldokló szívemre,
 S testét megúnt lelkemre.

165. Dal

Seregesen meg a vad lúd,
 Egy-egy betű képében
Oda, hol jobb helyeket tud,
 Kiált magas röptében;
Csóka, varjú alant repül,
 Emberlakot keresgél;
Sármány, pityer kertekbe gyűl,
 Csípősen fúj a felszél:
A tél ajtónk előtt immár,
S ez majd mindent szorosba zár;
 Én mindennek bőjében
 Vagyok Lizám ölében.

197. Dal

Kendericék! fülemilék!
 Rég elolvadt már a hó;
Karikáznak már a pillék,
 Fakad már a fabimbó:
Hol késtek még, ti kertemnek
 Tavaszi hív lakosi?
Az életnek, szerelemnek
 Kedvit dalló lantosi?
Jőjetek meg, kis kedvesek!
Minden karvalyt csővel lesek,
 Hogy békében legyetek,
 S több kis lantost költsetek.

199. Dal

Az embert, ki kebelében
 Soha tiszta szerelem
Nem fogamszik, bár fejében,
 Sok az ész és értelem;
Ki a vallást s jámborságot
 Gúnyolja s megneveti,
Az erkölcsöt s igazságot,
 S hazáját nem szereti,
Az oly embert kerülni kell:
Mert élete poklot lehell;
 Mert méreg foly erében,
 S egy ördög ül szívében.



Hátra Kezdőlap Előre