Vályi Nagy Ferenc
Az álomhoz*

Öröm-teremtő vagy te, nem a halál
Mord képe, lantom tiszteletedre zeng
 Óh édes Álom! földi tündér-
 Isten! erő s nyugalom királyja!
Te, bár belőlem főzze ki volt erőm
A munka, mégis nem hagyod a halál
 Vermébe testem dűlni: ismét
 Visszateremtheted azt erőddel.
Reám fuvallod lelkedet édesen
S hattyúpehellyel tölt puha ágyadon
 Altatsz, verejtékem patakját
 Mély nyugovásom alatt letörlöd.
Apadni kezdett véremet éltető
Balzsammal, amíg karjaidon vagyok,
 Rengetve gyengén, felvegyíted
 S életerőt tagaimba folytatsz.
A bánat és gond nappali fellegét,
Mely mennykövekkel rakva fejem felett
 Egymásra tornyodzott, elűzöd
 Képzeletim beborúlt egéről.
Előle, tündér-szárnyakat a sebes
Képzésre fűzvén, engemet elragadsz
 Jázminnal ültetett mezőre
 S hordozol a madaraknak édes
Koncertje közt. Majd átviszel a kegyes
Lelkekhez a víg Éliziomra, hol
 Léthének örvényébe hagyván
 Búmat, ezernyi öröm legeltet.
Ha engem onnan visszahozol, ragadsz
Oly hív barátom tiszteletére, kit
 Örökre tőlem sok határok
 Zártak el, és kebelébe nyugtatsz.
Az ó-világnak, mellyet az éh idő
Acélfogával morzsola semmivé,
 Lételt teremtesz s vissza-bájolt
 Díszeivel hozod azt előmbe.
Te nékem a sírt, mellybe szerelmesim
Ama Tirannak széki előtt dohos
 Vedrekbe meghűlten nyugosznak,
 Felnyitod, s megavúlt porukból
Mint Isten – amit nem tehetett soha
Még egy halandó – visszateremtheted
 Árnyékjok, és lelket fuvallván
 Portagaikba, velök beszéltetsz.
Te engem a menny szent kapuján belől
A csillagoknak számtalan és tüzet
 Habzó világain keresztül
 Mennyei szárnyaidon viszel be.
Ott a Teremtő széki körűl mutatsz
Olyan csudákat, mellyeket aki még
 Innen van a síron, erőtlen
 Testi szemével előre nem lát.
Teáltalad vitt titkainak bezárt
Házába már sok szentet az Ég Ura,
 S végzési szent könyvét kinyitván
 Megmutatá nekik a jövendőt.
Így nem halálnak képe vagy: én azért
Téged köszöntlek. Jőjj! hogy erőt teremts
Bennem, bekenvén balzsamoddal;
 Jőjj! s az Egekbe ragadj el engem.



Hátra Kezdőlap Előre