Vályi Nagy Ferenc
A villámláshoz*

Mert, oh! miért rémítne engemet tüzed?
 Felséges égi tünemény!
Ha benned a Mindenhatónak karjait,
 Nem gyúlt haragját látni kell.
Reszkessen ámbár a kicsiny hitű, s szemét
 Előtted önként zárja bé,
Vagy Élet és Halál között fetrengve, mély
 Barlangba rejtse el magát;
Én nem; de lantomat kezembe vészem, és
 Köszöntlek, óh szép tünemény!
Dicső vagy! a Mindenhatónak udvarolsz,
 Midőn leszáll szent székiből:
A fellegekbe lángszekérjén amikor
 Dörögve jön le, tégedet
Bocsát ki, hogy hirdesd jelenlétét, neveld
 Pompája fényét, s ösztönözz
Minden teremtvényt arra, hogy tisztelje meg
 Csudálva e világ urát.
Te, oh te! tisztelted meg őt hajdan, midőn
 A Sinahegyre millió
Lelkek között leszálla mint törvényadó,
 S megrázta mennydörgő szava
E szent helyet, lángszárnyaiddal repdesél
 Az őt körülvett füst között,
És mint követ parancsoltad, „ne jőjj ide
 Köznép közel, mert e világ
Törvényadója itt jelent meg, messze állj
 Őtőle most, hogy meg ne halj”
Te vészed, oh! szép tünemény körül az angyalok
 Lángolva fénylő testeket;
Te égsz az égi szent Szeráfnak szárnyain,
 Te a Kerub körül lobogsz;
Te szállsz le a Mindenható végzésivel
 A földre fény és pompa közt,
És templomából, hol körüllte szüntelen
 Lángolsz, miként egy második
Isten, hatalmasan kijövén napkelet
 Felől követhetetlenül
Általrepűlsz enyészetig, s fényed miatt
 Tompán lebegnek a szemek.
Te vitted a Jordánhoz a végzést, holott
 Hatalmasan kihirdetéd.
Ama kegyelmet, mely kinyitni küldetett
 A megvakult világ szemét,
Mennyből te kísérted le Jeruzsálemig,
 Lánggal kerítvén azt körül –
Én hát köszöntlek téged, akit ily dicső
 Pompákra küld az Ég ura;
Ő, aki most is úgy jelent meg, hogy tüzes
 Szekérje a mérges dögöt
Elűzze, s küldje vissza nékünk általad
 Az életet. – Hálá ezért!
Hálá! de jertek a setétből most elő
 Félelmesek! zengjétek ezt.



Hátra Kezdőlap Előre