Quis Martem tunica tectum adamantina
|
|
|
„Fegyverre Párizs népe!” kiált megint |
A vad szabadság versenyes angyala, |
| S bűnös dicsőségjek helyére |
| Számtalanok dühösen rohannak. |
|
Víg a gonoszság lelke, ha lelke van! |
És a legázolt emberiség felett |
| Templomot, oszlopokat magának. |
|
Midőn nyerít a pajkos öröm, s magát |
Hízlalja lármás múlatozásaiban: |
| A dolgos és ártatlan inség |
| Sír, szomorú mezejére nézvén. |
|
A telhetetlen szörnyeteg átkozott |
Örvénye (tarts, tarts tőle magyar haza!) |
| Véres veritékjét befalta. |
| S meddig agyarkodik e gonoszság? – |
|
Elődeinktől ránk maradott dicső |
Kincsünk, szabadság! a te neved szelíd, |
| Áldott! hatalmas karjaidnak |
| Mennyköve nemzeteket nem öldös! |
|
Királyi székben vagy te, s uralkodol! |
De nem kegyetlen fegyvered akkor is, |
| Trónusod ellen irígy, alázod. |
|
Oh! a te zászlód szárnyai közt forog |
Károly, vitézek fénye! te adsz neki |
| Rettenthetetlen szívet és győz |
| Hercegi kedvesed Oszteraknál! |
|
|