Berzsenyi Dániel
Gróf Mailáth Jánoshoz*

Mailáth! poétád éneke leng feléd,
Nem mint a rohanó Vág, mikor árjait
 A Kárpátok közt zúgva szórja,
 Tört jeget és köveket sodorván;
Csak mint az alkony enyhületén kalász-
Párnáján pihenő lyányka szelíd dala
 Üdvezli a várt est nyugalmát
 S a hegyek ormai közt mosolygó
Holdat, midőn már csend fedi a mezőt,
S a pásztorkalibák gőze a völgybe szállt.
 Mailáth! poétád napja húnyik,
 S nem ragadoz dala árja többé.
Tündér tükörben nyílt nekem a világ,
S mint egy Pygmalion szobra, ölem hevén
 Életre gyúlni látsza honnom,
 S annak ivá kebelem sugalmát.
Mellembe, mint egy Ilion éneke
Zengett a haza szent lángja; Olympia
 Istenfiakkal küzdve tűnt fel
 Isteni bájba merült szememnek.
Eltűnt a rémkép. Ámde ha szózatom
Szép lelkedre hatott, nem vala puszta hang,
 Nem, mely tudatlan gyermek ajkán
 Lelket emelt; koszorúm ne bánd meg.
S ha szépnek érzed férfias énekim,
Benned vagynak azok, benned a honni szív,
 Melyet magasztalsz, benned a hív
 Honszeretet daliás erénye.
Menj, énekeld hát e magas égi lényt!
Ezt harsogta örök Pindaros és Horác,
 Ez isteníté a világnak
 Hajdani váteszit és erősit;
S ez nyit nekünk, ím, éliszi pályatért
Rákos hős mezején. Hallom a pályazajt
 S a pályazajban Széchenyink hős
 Hágdozatit, lova könnyü győztét.
Oh, énekeld őt, a diadal fiát!
Eurus-szülte pején mint viva, nyerve díjt;
 Mint áldozá fel ezreit, hogy
 Ész művein kecsesülne nyelvünk,
Mely újra szülje a lerogyott magyart
S pannon férfidiszét. Engem a Villitánc
 Int már; de honnom új virultán
 Vert dalodat porom érzi majdan.



Hátra Kezdőlap Előre