Mailáth! poétád éneke leng feléd, |
Nem mint a rohanó Vág, mikor árjait |
| A Kárpátok közt zúgva szórja, |
| Tört jeget és köveket sodorván; |
|
Csak mint az alkony enyhületén kalász- |
Párnáján pihenő lyányka szelíd dala |
| Üdvezli a várt est nyugalmát |
| S a hegyek ormai közt mosolygó |
|
Holdat, midőn már csend fedi a mezőt, |
S a pásztorkalibák gőze a völgybe szállt. |
| Mailáth! poétád napja húnyik, |
| S nem ragadoz dala árja többé. |
|
Tündér tükörben nyílt nekem a világ, |
S mint egy Pygmalion szobra, ölem hevén |
| Életre gyúlni látsza honnom, |
| S annak ivá kebelem sugalmát. |
|
Mellembe, mint egy Ilion éneke |
Zengett a haza szent lángja; Olympia |
| Istenfiakkal küzdve tűnt fel |
| Isteni bájba merült szememnek. |
|
Eltűnt a rémkép. Ámde ha szózatom |
Szép lelkedre hatott, nem vala puszta hang, |
| Nem, mely tudatlan gyermek ajkán |
| Lelket emelt; koszorúm ne bánd meg. |
|
S ha szépnek érzed férfias énekim, |
Benned vagynak azok, benned a honni szív, |
| Melyet magasztalsz, benned a hív |
| Honszeretet daliás erénye. |
|
Menj, énekeld hát e magas égi lényt! |
Ezt harsogta örök Pindaros és Horác, |
| Hajdani váteszit és erősit; |
|
S ez nyit nekünk, ím, éliszi pályatért |
Rákos hős mezején. Hallom a pályazajt |
| S a pályazajban Széchenyink hős |
| Hágdozatit, lova könnyü győztét. |
|
Oh, énekeld őt, a diadal fiát! |
Eurus-szülte pején mint viva, nyerve díjt; |
| Mint áldozá fel ezreit, hogy |
| Ész művein kecsesülne nyelvünk, |
|
Mely újra szülje a lerogyott magyart |
S pannon férfidiszét. Engem a Villitánc |
| Int már; de honnom új virultán |
| Vert dalodat porom érzi majdan. |
|
|